Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pipacssziget

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pipacssziget.

A halászhajók lassan ringatóztak a hullámokon, miközben Pipacssziget felé tartottak. Elsőként egy nagy vitorlás kötött ki, majd a többi hajó is elérte a szárazföldet. Utasaik egyesével szökkentek ki a partra.

A sziget szélét körben sziklák védték a part felől. Az egyetlen bejutási lehetőséget egy apró sziklába vájt alagút jelentette volna a halászok számára. Ilyet azonban legnagyobb bánatukra nem találtak sehol sem, ezért a part mentén folytatták útjukat.

Ahogyan a manócsapat egyre távolodott a hajóktól, a legnagyobb vitorlás gyomrában a félredobott liszteszsákok között valaki mocorogni kezdett, a következő pillanatban pedig egy rókafej bújt elő.

– Elmentek? – kérdezte a vörösbundás. 

– Azt hiszem, igen – válaszolta a társa és óvatosan ő is kikukucskált egy hatalmas zsák mögül.

– Ha jól látom, tiszta a levegő – jelentette, és egy fürge mozdulattal nesztelenül előmászott rejtekhelyéről.

A zsákok mögött ekkor nagyobb mozgolódás támadt, és még egy kevés liszt is szétfolyt a fadeszkákon.

– Siess már! – sürgette a zsákok mögül előbukkanó manót a róka.

A vörösbundás egy pillanattal később már a fedélzeten volt, majd nagy szuszogás és fújtatás közepette megjelent mellette Nádi Sás, a tavimanó is. Cickafark, a róka sajnálkozva nézett rá.

– Tudtam, hogy a manók mindig is lassú és nehezen közlekedő lények voltak, de nem gondoltam, hogy ekkora problémát jelent nekik átmászni néhány liszteszsákon – kuncogott.

– Haha. Nevess csak – legyintett Nádi Sás, majd gyorsan témát váltott. – Ne keressünk valami ennivalót, mielőtt útra kelünk?

Cickafark buzgón bólogatott. A két jóbarát aznap még egy falatot sem evett, mivel az élelmiszerraktárban a liszten, a nyers halon és az egyéb alapanyagokon kívül a főtt ételek már elfogytak. Az volt az egyetlen szerencséjük, hogy a vízzel teli hordókból és palackokból még sok akadt lent a raktárban, amiből a két potyautas könnyedén tudott inni.

A róka és a manó lábujjhegyen elindultak a fedélzet deszkáin. Óvatosnak kellett lenniük, nehogy a padló nyikorogni kezdjen a talpuk alatt. Amikor sikeresen átjutottak a raktáron, a lépcső már könnyebb terepnek bizonyult.

Óvatosságuk nem volt hiábavaló, hiszen Nádi Sás tudta, hogy a manók mindig hagynak hátra őröket. Ebben a pillanatban azonban senki sem tartózkodott a hajón a rókán és főhősünkön kívül.

Nádi Sás nem tudta pontosan, csak sejtette, hol található a konyha, ahol a szakács mindig olyan finom illatú ételeket készített a hajó legénységének. A két éhes jóbarát szerencséjére az ajtót nyitva felejtették, így könnyedén besurranhattak. Gyorsan magukba tömtek annyi ételt, amennyit csak tudtak. A róka a húsokat részesítette előnyben, míg a manó inkább a hínárpástétomos kenyereket eszegette. Amikor mindketten jóllaktak, Nádi Sás annyi élelmet tett a batyujába –amit mindig magánál hordott–, amennyi belefért, és még egy apró vízzel teli kulacsot is belepréselt.

A két potyautas ezután elhagyta a hajót, és a sziklák felé vette az irányt. Cickafark magasba emelt orral szimatolt, merről, mit fúj a szél, majd a többi manóval ellentétes irányban elindult a parton.

Jó ideje gyalogoltak már, amikor észrevettek egy a sziklákon felvezető ösvényt. Az út nem tűnt meredeknek, így a róka és a tavimanó elindultak rajta felfelé. A szikla nem volt magas, de már régóta úton voltak, amikor a manó felpillantott. Ekkor azonban a csúcs még messzebbinek tűnt, mint induláskor.

– Ez látszatbűbáj lehet – morogta a róka az orra alatt. – Mindjárt felérünk, ne aggódj.

Cickafarknak igaza lett. Néhány méter után felértek a sziklafal tetejére. A szikláról lefelé vezető út szerencsére lankásabbnak tűnt, de a szigetből még mindig nem láttak semmit sem, mivel felhők olyan alacsonyan úsztak, hogy teljesen eltakarták a kilátást.

Nádi Sás és barátja a sziklacsúcson megosztoztak egy sült halon, ittak a mellettük csörgedező patakból, majd folytatták útjukat. Estefelé járt már, mire leértek a szikla lábához. A lemenő nap narancssárga fényénél még bepillantást nyerhettek a sziget csodálatos világába. Ameddig a szem ellátott, mindenhol pipacsmezők tarkították a tájat. A virágok különböző méretűre nőttek és a sziget közepe felé egyre hatalmasabbnak tűntek.

– Valami nagyon furcsa itt nekem – vakarta meg a fülét Cickafark.

– Nekem is – helyeselt Nádi Sás.

Nem sokkal később a róka már úgy aludt, mint a bunda. A tavimanó hiába próbálta meg felébreszteni, nem járt sikerrel. Cickafark olyan mély álomba merült, hogy onnan lehetetlenség lett volna visszahozni. Nádi Sásnak ekkor egy remek ötlete támadt. Nagy nehezen arrébb húzta a rókát, hogy ne az úton legyen, majd betakargatta néhány pipacslevéllel, amiket az út szélén talált. Ezután fogott még egy virágszirmot, majd egy nyíl alakú rést vágott bele, amit a róka levéltakarói közé rejtett. A nyíl így pont a sziget közepe felé mutatott, ahol a tavimanó sejtése szerint a palota is volt.

Nádi Sás sietősre fogta lépteit, azonban így is órákig gyalogolt, mire elérte Pipacssziget közepét. A látványtól itt egy pillanatra megtorpant. A szigetnek ezen a részén nem nőttek már olyan hatalmasra a pipacsok, hanem szőnyegként borították a palota parkját, a közeli dombokat és a sok kis ház előkertjét. Sem a házak, sem pedig a palota nem volt annyira egyszerű, mint náluk otthon a Kristály–tó mellett. A megszokott nádtetejű, sásból font kunyhók helyett itt pipacsszárból készítették a házak falát, ajtaját, sőt még a tetejét is, amelyen cserépként virágoztak az apró fejű piros virágok.

A palota is hasonlóan nézett ki. És bár bár Nádi Sásnak először kicsit soknak tűnt a mindenre felfutó pipacs, egy idő után rájött, mennyire szépen és ízlésesen van elrendezve minden a szigetnek ezen a részén.