Ne félj a széltől

Ne félj a széltől.

Ne félj a széltől

Volt egyszer egy nagy tölgyes, melyet igazán jól gondozott a gazdája.Amikor kis hajtások bújtak elő a földből a lehullott  makkokból, kis cserepekbe rakta őket, hazavitte, otthon gondozta őket, s a következő évben, amikor már úgy látta, hogy eléggé megerősödtek, kiültette azokat szabályos, szép és egyenes sorokba.

Egyik ősszel azonban elfelejtett egyet, nem vette észre, mert még nagyon kicsike volt, és a száraz levelek takarója elrejtette.

• Nem bírom ki itt az egész telet - sírt a kis makkhajtás -, biztosan megfagyok a hidegben.  Tölgyanya, mondd meg kérlek, mit kell tennem, hogy a gazda visszajöjjön, és engem is magával vigyen! – kérte a nagy fát, melyről korábban lehullott ő is.
• Édes kis teremtményem, nem szabad félned a természettől. Mi, öreg fák, mind itt születtünk. Nyári melegben, hideg fagyban, esőben, szélben, mindig itt voltunk. Nézz ránk! Nagyok lettünk, erősek, impozánsak. - válaszolta Tölgyanya, hogy megnyugtassa. – Tudod, szerintem szerencse, hogy ittfelejtettek, mert nem mindig az a legjobb módja a növekedésnek, ha mindentől védve vagyunk.

A kis makk még egy darabig háborgott, de aztán felfedezte az ősz üde illatát, a színes leveleket, érezte, ahogy az eső végigszaladt picurka puha kis ágain, de mindenekelőtt a hideget és a fagyot is megérezte.  Sikerült mindet legyőznie, ám egy dolgot nem tudott elviselni, ez pedig a szél volt. A szél megijesztette, mert attól félt, hogy gyökerestől kitépi. Ide oda csapkodta, csiklandozta,  löködte, megállt, majd újra indult, alig tudott helytállni.  Egyszer a tavasz beköszöntésekor erős vihar érkezett,a szél dühöngött, úgy tűnt, haragszik mindenre és mindenkire.

• Félek, Tölgyanyó – kiáltotta felfelé.
• Drága gyermekem, ne félj a széltől, ő is a természet része, és ha belegondolsz, ő is sokat segített abban, hogy felnőtté válj. Inkább köszönd meg neki, hiszen a gyökereid szilárdan a földben vannak, mert  szorosan kapaszkodtál, harcolva a széllel. Kicsi és törékeny ágaid megtanulták, hogyan hajladozzanak a rákényszerített mozgulatokat követve.  De nézz rám! A szél volt az, aki megtisztított a régi leveleimtől, hogy most újak nőhessenek rajtam.  Ez így van rendjén!
• Tölgyanyám, mindig olyan bölcs vagy – mondta a picike kis tölgyfa, és összeszedte minden erejét, hogy átvészelje a vihart.

Egyik reggel megérkezett a gazda is a tölgyesbe, hogy kiültesse a cserépből azokat a kis fácskákat, amelyeket az ősszel magával vitt. Milyen nagy meglepetés volt látnia, hogy egy fiatal, erős fácska nézett rá a nagy fa alól. 

• Gyere a többiekkel, ne maradj itt , itt később nem tud növekedni a lombkoronád, mert eléred a többieket – mondta, azzal kapával szép barázdát csinált körülötte, kiemelte, és vitte oda, ahová a többieket is ültette. – Sokkal szebb és erősebb vagy, mint a nővéreid!

A kis tölgyfa büszkén nézett körül, és megállapította, hogy a gazdának igaza van. Valóban ő volt a legnagyobb és a legerősebb közöttük.  Ő lett a többiek tanítója, vigasztalója, bátorítója, amikor jött a viharos szél.

• Ne féljetek a széltől. Ő is a természet része – mondta nekik. – Általa válunk erőssé, és hajlékonnyá.

Fgy