Nokedli

Nokedli.

Egy borongós, szeles őszi napon történt, hogy egy csendes kicsiny házat betöltött az ebédre készülő csirkepörkölt illata. Már csak a nokedliszaggatás volt hátra, az unoka érkezéséig. A nagymama komótosan elővette a kamrából a hozzávalókat. Kimérnie nem kellett, már a kezében volt az elkészítés, mindenből tett bele, csak úgy, szemre. A lisztet, sót, olajat és tojást összekeverte és vízzel felöntötte, amennyit felvesz a massza, majd azt a forrástól zubogó vízbe szaggatta.

Csengett a vonalas telefon, ők ezt tudták kezelni. A nagypapa igyekezett mihamarabb felvenni, majd nem sokkal később le is tette.

– Ki volt az? – hallatszott a konyhából.

– A gyerekek. Nem tudnak ma jönni, talán holnap. – sóhajtott egyet, és a fejét rázva visszament a nappaliba újságot olvasni.

– Ez a rengeteg nokedli! Na mindegy, most már befejezem. – folytatta a mama csalódottan.

Ahogy szaggatta tovább, egy könnycsepp gördült le az arcán, ami belehullott a masszába, majd a következő mozdulatnál, kész nokedliszemmé változott a forró vízben. A hír hallatán nem volt benne neheztelés, csak pusztán szomorúság, hiszen egész héten ezt várták.

Szedett mindkettejüknek enni, majd lefedte és félretolta a nagy tálalókat, hűlni.

Az egyik edény szélén két kis kéz nyúlt ki, kapaszkodott meg és a kockás konyharuha alól egy csillogó szempár kukucskált. A nokedli volt az, tudjátok, az az egy, amelyik a könnycseppet őrizte. Valamiért furán érezte magát, nem értette mi történt vele, nokedli létére, csak lesett. Egyszerre volt benne izgalom és szeretet, csalódottság és bánat. Várt valamire.

A konyhában lassan sötét lett és kicsit hűvösebb. A papa tűnt fel, egy vödör fáért totyogott az udvarra, majd bevitte a szobába. Nem sokkal később a mama is felvette a mellényét és kiszaladt valamiért. Mikor visszatért, arca pirospozsgás lett, kezeit dörzsölte, bokái között egy kismacska bújt dorombolva.

– Morcos egy idő van mi? – kérdezte kedvesen a cirmostól. Míg szép lassan elrakta az ételt, az addig be is slisszant a szobába melegedni. A nokedlinek fogalma sem volt mi az a morcos idő, egészen addig, míg be nem pakolták a hűtőbe.

Szegény másnap délig ott didergett a sötétben, mikor végre kivették, és egy kis melegítés után az ebédlőasztalra került.

– Így azért jobb. – pislogott és nézett körbe, mi történik körülötte. Érezhetően valami megváltozott. Az eddig csendes ház csak úgy nyüzsgött. Öröm volt látni a kedves mosolyokat és hallgatni az unoka csilingelő kacagását, aki vagy kétszer körbeszaladta az asztalt, mire anyukája rávette, hogy üljön már le egy kicsit ebédelni. Megölelte nagymamáját, és behuppant a székbe. Alig érte fel az asztalt. A nokedli érezte, hogy elönti alaktalan testét a melegség, és gyorsabban kalapál kicsi szíve. A kicsiny mélytányért teleszedte a mama, de A nokedli pont lecsúszott arról, hogy belekerüljön ő is. Az unoka, aki kezdetben enni sem akart, most falt.

– Lassabban! – mordult rá az apukája.

– Finom ugye? Egyél még kicsikém! – és a nagymama szedte is ki a következő adatot neki.

Ezt már a nokedli sem bízhatta a véletlenre, belecsimpaszkodott a szedőkanál szélébe, és ugrott is a kistányérba boldogan, hogy beteljesítse sorsát. A család a legnagyobb szeretetben megebédelt.