Elton és az indiánok

Elton és az indiánok.

-Olyan meleg van. Semmihez nincsen kedvem. Hát neked? – nézett Zalán négylábú, lógó fülű barátjára, aki éppen harmadik sziesztáját töltötte aznap, és teljesen egyetértett. Hiába feküdtek az árnyékban, a nap fáradhatatlanul ontotta magából forró sugarait. Nemsokára átjönnek barátaik, hátha lesz valami jó ötletük, mit csinálhatnának.

Máté és az öccse előző hétvége óta indián lázban égtek. Nagypapájuk mesélt nekik egy történetet Csingacsgukról, meg valami harisnyáról. Zalán és Elton ezt épp nem ismerték, érdekesnek tűnt. Ámulattal hallgatták, ahogyan a fiúk meséltek fejtetőn hordott tollakról, sátrakról, hangos huhogással egybekötött tűz körüli szökellésekről. A sátrat leszámítva, valami fura madarak is lehetnének... – gondolta a kutya.

Na, de innen jött az ötlet: - Legyünk indiánok! – kiáltották a gyerekek, olyan hangerővel, amitől még Elton is mancsra pattant.

Elsőként úgy kell kinéznünk, mint ők! – mondta Máté, és ezt nagyon is komolyan gondolta. Berohantak a házba és egy jó nagy adag színes papírral, ollóval, ragasztóval és tűzőgéppel tértek vissza. A papírra hosszú madártollakat rajzoltak, majd kivágták, és ezeket ragasztották az előre gondosan kimért és összetűzött fejpántokra. Zalán kettőt is készített, mert Elton sajnos nem értett az ilyesmihez, de neki is szüksége volt fejdíszre.

-Még egy apró, de nagyon fontos dolog, mégpedig a színes pofi. Így! – Máté öccse arcára húzott két festékcsíkot. Egyértelműen ő értett legjobban az indiánná váláshoz, a többiek ezért követték példáját.

-Most pedig válasszunk nevet!

Leültek egy körbe gondolkodni. Az indiánnév választásának bizony nagyon szigorú szabályai voltak, mégpedig: két, maximum három a természet ihlette, teljesen egyszerű, de az egyénre valamilyen formán jellemző szóból kellett összetevődnie. Végül így lett Zalánból Forró focilabda, Mátéból Dolgos fűkasza, öcsiből Kicsi fehér kavics és Eltonból pedig Szomorú lógó fül. Valóban elmondhatjuk, hogy minden ötlet az aktuális környezet és pillanat hevében született. Elégedettek voltak, még az eb is, pedig nem sok beleszólása volt a nevébe.

Mindezek után, már csak a tűz volt hátra. Mivel igazi tűz gyújtására ebben a forróságban anyától nem kaptak engedélyt, így csak ágakat kezdtek hordani a fák alól, egy rakásba téve azokat. Elton ezt a részét kedvelte leginkább az indiánná válásnak. El-el csent egy-egy ágat, és jóízűen rágcsálta az árnyékban. Mikor már elég nagy volt a kupac, egyszerűen csak odaképzelték az óriási, fényesen lobogó lángokat. Egészen estig huhogva szökelltek az áltűz körül, és csak úgy rohant velük az idő. A táncot anya hangja törte meg: - Vacsora!

Elton már alig várta ezt a pillanatot. Jó ez az indiánozás, de a gyomra már egy ideje hangos morgásokkal jelezte, Szomorú lógó fül bizony éhes.

Evés után Mátéék elköszöntek, és megkezdődött a szokásos esti rutin: fürdés, fogmosás, estimese, alvás.

Kutyájuk rutinja kicsit más volt, ilyenkor mindig kiment még egy ház körüli körre, majd elnyújtózott az üvegház babzsákjában és szunyókált kicsit az esti nagy alvás előtt…de ez ma kivételesen máshogyan volt. Visszament a farakáshoz és gyönyörködött a „tűzben”. Szép nap volt a mai. – nyugtázta.