Nóri, Kristóf és a Varázspálca - 3. rész: A tihanyi kalózok titka

Nóri, Kristóf és a Varázspálca - 3. rész: A tihanyi kalózok titka.

Nóri és Kristóf izgatottan készült a mai napra. Átmennek a nagyival Tihanyba! Igaz, hogy felülről, egy hőlégballonból már látták, de végre a Visszhang dombot is kipróbálhatják.

Gyors reggeli után Szántódra utaztak, ahonnan a komp indult. Ez egy olyan hatalmas hajó, ami még az autókat is át tudja vinni a Balatonon.

A gyerekeknek nagyon tetszett az utazás, főleg a szemük elé táruló tájkép! A tó közepére érve volt a legcsodásabb, ahol a napfény gyémántként csillant meg a hullámokon. Olyan messzire láttak el, mintha igazi tengeren hajóztak volna! Sirályok szálltak felettük, mellettük vitorlások szelték a habokat.

A kompról leszállva kisvonattal utaztak fel az apátságig. Sajnos nem lehetett bemenni, mert éppen felújítás alatt állt.

– Sétáljunk végig a sétányon! – javasolta a nagyi, és a téglafal mellé terelgette a gyerekeket.

– Ez gyönyörű! – tátotta el a száját Nóri.

– Valóban! Nézd, mennyi hajó! Lentről nem is lehetett mindet látni! – mutatta Kristóf, akinek a legjobban egy kalózhajó tetszett.

A nagymama elővett egy messzelátót a táskájából, és odanyújtotta a gyerekeknek.

– Figyeljetek csak! Én leülök ott! – mutatott néhány méterrel arrébb, és szép lassan egy üres padhoz sétált.

– Rendben! Itt leszünk! – válaszolta Kristóf, miközben a távcsővel egyre a kalózhajót kémlelte.

Nóri óvatosan oldalba bökte.

– Megnézzük? – kérdezte suttogva.

Kristóf helyeslőn bólintott. A hátitáskájából titokban elővette a varázspálcát. Egészen közelről és halkan kívánt.

– Azt akarom, legyünk a kalózhajón!

Egy szempillantással később ott találták magukat egy vad csata kellős közepén! Két kalózcsapat verekedett egymással, az egyik csoport fekete, a másik fehér ingben volt. Csattogtak a kardok, repültek a kalapok!

– Jaj, Kristóf, mi lesz velünk? – kiáltotta Nóri kétségbeesetten, és maga után húzta a testvérét egy hordó mögé.

– Izzítsátok az ágyúkat! – hangzott egy erős férfihang.

– Igenis, kapitány! – zengte a fehér ingesek csapata.

A fekete ingesek persze nem hagyták annyiban!

– Nincs visszavonulás! Kardot ránts! Mindenki előre!

Vad csatakiáltással esett újra egymásnak a két kalózsereg. Bírkóztak a földön, vívtak a kötelekről csüngve, és pofozkodtak a padokon egyensúlyozva.

A gyerekek elképedve nézték őket a rejtekhelyükről, amikor a kalózok hirtelen dalra fakadtak:

– „Hej, hó, kalóznak lenni oly jó! Vár a vad víz, vár minden folyó!

  Miénk a szabadság, száll a hajó, állj te is közénk, mert ez csudijó!”

Az addig verekedő férfiak összeölelkeztek, és meghajoltak. Hatalmas mosollyal az arcukon fel–feldobálták a kalózkendőiket. Váratlanul óriási tapsvihar tört ki, még füttyentések is hallatszottak.

– Mi folyik itt? – értetlenkedtek az ikrek, és kikukucskáltak a hordó mögül. Ekkor vették csak észre, hogy a hajó másik végében szép, barna fából készült padokon egy csomó ember ül.

– Nézők! Akkor ez csak egy műsor volt! – fújt egyet Kristóf, mert bár odavolt a kalózos történetekért, de egy igazi csatában nem szívesen vett volna részt.

Megkönnyebbűlve csapták össze ők is a tenyerüket.

– Induljunk vissza! – javasolta a kislány. – Nehogy a nagymama aggódjon!

Egy másodperc múlva már újra a sétányon álltak, a kőfal mellett.

– Merre jártatok? – kérdezte a nagyi csípőre tett kézzel. – Induljunk tovább, mert nem lesz időnk fagyizni!

Tovább sétáltak, és a téglafal tetején egyszer csak találtak egy madárszobrot. Gombóc Artúr volt az, őt azonnal felismerték a gyerekek.

Még tovább haladva érkeztek el a fagyizóhoz, ahol mindhárman levendulás gombócokat rendeltek. A Visszhang dombról átkiabáltak a túloldalra, és nevetve hallgatták vissza magukat.

Az ikrek pedig este, már az ágyban, még elalvás előtt is csak arról tudtak beszélgetni, mennyire megijedtek a kalózhajón.