Nóri, Kristóf és a Varázspálca - 5. rész: Horgászkaland

Nóri, Kristóf és a Varázspálca - 5. rész: Horgászkaland.

Egyik reggel Kristóf szokatlanul hamar felébredt. A Nap a házzal szemközti hegyek mögül emelkedve még éppen csak megmutatta magát, ahogy narancsszínű fénye bevilágított a szobába.

A kisfiú nagyot ásítva lerúgta magáról a takaróját, megdörzsölte a szemeit, és a nővérét is ébreszteni kezdte.

– Nóri! Kelj fel!

– Jaj, ne már! – fúrta a kislány a párnába az arcát. – Mit akarsz ilyen korán?

Nem akart még kimászni az ágyból, az előző napi sok fürdésben ugyanis meglehetősen elfáradt. Kristóf azonban nem hagyta békén.

– A nagyi még biztosan alszik! Mi lenne, ha kirándulnánk egy rövidet? Menjünk el horgászni! – lelkendezett a kisfiú, és fürgén öltözni kezdett.

– Eszem ágában sincs! – fordult a lány a fal felé. – Menj, ha akarsz, én még alszok.

Nem volt könnyű, de végül sikerült Nórit is kiszedni az ágyból. Néhány perc múlva pedig már a konyhában reggeliztek. A finom vajas lekváros kifli után halkan kiosontak az udvarra, és Kristóf elővette a varázspálcát.

– Azt kívánom, hogy legyünk a Balaton közepén egy halászcsónakban, teljes horgászfelszereléssel!

Mire a suhintást befejezte, teljesült is a vágya. Mindketten egy hófehér csónakban ültek, aminek az oldalán két evező pihent.

A hajó lágyan ringott a hajnali szélben, a gyerekek néma csendben hallgatták az oldalának ütődő hullámok ritmusos csobbanását.

A jármű aljában két felszerelt horgászbot feküdt, a kifogott halakat pedig egy szürke vödör várta.

– Rajta! Fogjuk ki az ebédünket! – ragadta meg Kristóf a saját botját, és a vízbe lógatta a horgot.

– Nem kéne rá csali? – kérdezte Nóri. – A nagyapa mindig tett a horogra kukacot.

– Valóban, de én elfelejtettem! – csapott a homlokára Kristóf.

Az egyik ülés alatt hamar megtalálta a kukacokkal teli dobozkát. Végre rendesen felszerelték a botokat, és nekiláttak a valódi horgászatnak.

Ám még fél óra múlva sem volt egyetlen kapásuk sem.

– Ez elég unalmas – támaszkodott Nóri a könyökére, miközben szemmel tartotta a víz felszínén táncoló úszót.

– Dehogyis! Inkább izgalmas! – vágott vissza Kristóf, bár ő maga is örült volna már néhány halnak.

– Én ezt nem csinálom tovább! – jelentette ki a kislány, és elvette Kristóftól a varázspálcát. – Azt kívánom, hogy azonnal legyen itt, a csónakban száz hal!

– Jaj, ne! – nyúlt a pálca felé Kristóf, de már későn.

A halak szó szerint elkezdtek beugrálni a vödörbe, meg sem várták, hogy kifogják őket. Amikor megtelt a vödör, egyszerűen a padlót vették célba. Volt közöttük ponty és busa, csuka, amur, sőt, bodorka is. A hajó fenekét egyre nagyobb súly nyomta, így aztán szépen lassan süllyedni kezdett.

– Mit csináltál? – nézett szemrehányón nővérére a fiúcska. – Sohasem gondolkodsz, mielőtt valami butaságot mondasz!

– Nem szoktam butaságot mondani! – toppantott egyet Nóri, de azért növekvő aggodalommal nézte, ahogy a csónak pereme egyre közelít a víz felszínéhez.

– Gyorsan add vissza a pálcát! – kérte Kristóf, és kinyújtotta a kezét.

– Nem adom! Én is meg tudom oldani! – ellenkezett a lány, és dacosan elfordult.

– Már térdig ér a víz! Add a pálcát! – kiabált az öccse, de Nóri nem figyelt rá.

– Majd én! Azt kívánom, hogy azonnal legyünk újra a nagyi házában! – suhintotta a kislány, és a következő pillanatban már az ágyukban ültek vizesen, átfázva.

– A botokat is kívánnod kellett volna! Meg néhány halat! – mérgelődött Kristóf, vizes ruháit ledobálva a földre.

– Ne haragudj! – pityeredett el Nóri. – Úgy megijedtem!

Leült a földre, és halkan sírni kezdett.

– Jól van, semmi baj! – lépett mellé az öccse, lekuporodott hozzá és átölelte a vállát. – Az én hibám. Nem lett volna szabad ilyen butaságot kívánnom. Tudod mit? Takarítsuk fel a tócsákat, és készítsünk a nagyinak reggelit!

– Jó ötlet! – állt fel Nóri is megnyugodva.

Mire a nagyi felébredt, illatos kávé, lekváros kenyér és két mosolygós gyerek várta a konyhában.