Péterke, a kabát, a sapka és a kesztyű

Péterke, a kabát, a sapka és a kesztyű.

      Volt egyszer három jó barát. A kabát, a sapka, és a kesztyű. A bundáscipő később csatlakozott hozzájuk. Ők egymáshoz tartoztak, még a színük is egyforma volt, kék, és mind a négynek egy fiú, Péterke volt a gazdája. Hogyan kerültek Péterkéhez, azt senki nem tudja. Egyszer csak ott voltak a fogason.

Péterke nem tudta, hogy ők barátok. Csak azt tudta, hogy anya minden reggel ráadta a kabátot, fejére húzta a sapkát, kezére a kesztyűt, és a lábára a bundáscipőt. Úgy mentek oviba. Ott aztán levetkőztette, ovis ruhába öltöztette, adott neki egy puszit, és otthagyta Péterkét a csoportban, a jóbarátokat pedig a ruhatartó fogason, szép rendben. Aztán, hogy mi történt az oviban?

Péterke rosszalkodott. Rugdosta a társait, ha kérdezték nem felelt, de ha felelt, akkor sok mindenről hazudott. Meghúzta Julcsi hosszú haját, leverte a poharat az asztalról, és bokán rúgta szegény Pistikét, aki nem is ártott neki semmivel.

Amikor az óvó néni megkérdezte ki tette, Péterke nem mondott igazat. Azt mondta, ő nem tudja! Amikor a többiek elmondták, hogy de igenis Péterke volt, az óvó néni csóválta a fejét. Büntetésből nem játszhatott a többiekkel délelőtt, és egyedül kellett ennie ebédkor. De Péterke nem bánta, csak nevetett az egészen, és továbbra is rosszalkodott. Feleselt a dadus nénivel és kiöntötte a vizet a szőnyegre, direkt.

Ez így ment nap, mint nap. Az óvó néni, a dadus néni tehetetlen volt, nem bírtak vele. Végül elhatározták, hogy szólnak az anyukájának. De akkor délután valami történt. Amikor mentek volna az udvarra játszani, és fel kellett öltözni, a kabát megfogta az óvó néni karját és azt mondta:

-          Kedves óvó néni, még ne szóljanak Péterke anyukájának, hadd lépjünk közbe mi, jó barátok, talán sikerül a kisfiút jobb belátásra bírni.

Az óvó néni kicsit csodálkozott, de aztán beleegyezett. – Jól van, kaptok három napot. Ha addig nem javul meg Péterke, akkor nincs mit tenni, az anyukának meg kell tudnia.

A barátok összenéztek. – Elég lesz!

Az óvó néni felöltöztette Péterkét, az meg uzsgyi! Azonnal szaladt volna az udvarra, de a cipő nem engedelmeskedett, csak akkor, amikor a többiek is készen voltak, és az óvó néni kiadta az engedélyt: indulás szépen lassan, sorban.

Az udvaron Péterke már nyúlt volna Julcsi haja után, hogy meghúzza, de a kesztyű úgy megszorította a kezét, hogy jobbnak látta visszahúzni.

-          Jaj, jaj, jaj, mi történik velem? – nem értett semmit.

-          Odament a homokozóhoz, és mérgében felrúgta Jancsika homokkal teli vödrét, hogy az összes homok kiömlött. Nosza, úgy megszorította a bundáscipő, a kesztyű, a sapka és a kabát egyszerre, hogy nem jött ki hang a torkán. Mikor az óvó néni kérdőre vonta, csak bólogatni tudott. Meg is büntették újra, de most a rosszalkodó kisfiú elgondolkodott.

Bizony három napon át minden alkalommal, ha Péterke rosszat tett, nem kegyelmeztek neki a barátok. Az oviban a sarokban állva lassan rájött, hogy a négy jóbarátnak nem tetszik, ahogyan ő viselkedik, és elszégyellte magát.

Még a kabátom is tudja, hogyan kéne viselkednem… - gondolta, nekem is illene tudnom, meg aztán nem is volt valami jó, szorító cipőben járni, szűk kabátban, a sapkájáról nem is beszélve, ami folyton lecsúszott az álláig. Az ujjait alig érezte a kesztyű szorításában.

Péterke megpróbált jól viselkedni. Előre engedte a dadus nénit az ajtóban, segített teríteni, és odaadta a játékát Palkónak, a mindig síró új fiúnak. Mindenki mosolygott rá, lettek barátai, akik sokat játszottak vele. Még Julcsi is elment vele autózni a padautón. Péterke észre sem vette és a negyedik nap végére megjavult. Nagyon jól érezte magát az oviban, és esze ágában sem volt rosszalkodni többé.

Az óvó néni csak annyit mondott: – kedves anyuka, tegye el jól ezeket a ruhákat, Péterkének már nincs szüksége rájuk, ám másnak még jól jöhetnek! – és sejtelmesen mosolygott.

Ha láttok egy kisfiút kék kabátban, kék bundacipőben kék sapkában és kék kesztyűben az oviban, ne csodálkozzatok, ha rendesen viselkedik, legyetek jó barátai!