Sarkantyús, a bátor kiskakas

Sarkantyús, a bátor kiskakas.

• Hű, de meleg van itt benn, idáig ez fel sem tűnt! – Gondolta magában. - Fészkelődöm egy kicsit, hátha jobb lesz! Micsoda szűk helyen vagyok! Grrr, grrr. Ez meg mi? Olyan éhes lettem, talán a szemeim kopognak? Nem, ez nem olyan hang! Megvan! A gyomrom korog! Mégiscsak egy nahát! Micsoda dolog ez kérem, hogy nincs mit enni? Hol kell itt reklamálni? Még körülnézni sem tudok! A nyakam sem tudom komolyabban mozdítani, hogy látnám, mi van körülöttem, de gyanítom, hogy semmi!  Bizseregnek a tagjaim. Na, én innen megyek! Lesz, ami lesz, kitöröm ezt a fehér valamit, ami olyan szorosan körülvesz. Ettől, csak jobb lehet! Most meg mi van? Hiába nyomom a fejemmel, nem enged! Talán a szárnyam? Nem, az sem elég erős! Csak jussak ki egyszer, én leszek a legerősebb, legbátrabb, legügyesebb kiskakas a világon az biztos! Honnan tudom, hogy kiskakas vagyok? Nem is értem, de tudom és kész! – Ekkor összeszedte minden erejét, és hatalmasat rúgott a szoros fehér valamibe. Reccs, megrepedt. Ezen felbuzdulva még egyet és még egyet rúgott bele. Először az egyik, majd a másik lábával. Most már egyre könnyebb dolga volt. Addig rugdosta a burkot, amíg az nagy darabokban szétesett. Magasra tartott fejjel, diadalittasan nézett körül.
• Kisfiam! Nézzétek csak! A sarkantyújával törte fel a tojáshéjat! Milyen ügyes kislegény! Nem hiába, az én fiam! – Tyúkanyó szeretettel nézett rá. – Sarkantyús lesz a neved! – Mondta és csőrével arrébb lökdöste a tojáshéj darabokat.

Sarkantyús egy kicsit meghatódva, de büszkén nézett Tyúkanyóra. – Mama – gondolta. – Hát ő az én anyukám! – Nem sok ideje maradt a gondolkodásra. Hirtelen megelevenedett a fészek. Körülötte sorra repedtek meg a tojáshéjak, és nyújtogatták a nyakukat csipogva a kistestvérei. Tizenkét szószátyár kiscsibe. Ő volt a tizenharmadik.

• Lesz dolga a szomszédasszonynak – Súgta oda pikírten Liba asszony Gúnár Gézának hites urának, mikor peckesen elvonultak a felfordított műanyagláda tetején álló fészek előtt.
• Ne gágogj asszony, fogd össze a szád! Erre én nem vagyok kíváncsi! – és meglegyintette kissé a szárnyával. Tyúkanyó hálásan nézett felé.
• Na, gyerekek, mind rendben vagytok? Csibe Piri! Ne lökd meg Julit, mert odacsapok! Figyeljetek rám , csibécskéim! Hang nélkül! Most csak én beszélek! Ez fontos! – Tyúkanyó csőrével minden csibéjét megigazgatta, odabökött annak, aki nem figyelt rá. Nagy nehezen, amikor már csak a szalma zizegése hallatszott, ahogy izgalmukban egyik lábukról a másikra álltak, folytatta a mondanivalóját. – Most pedig egyenként szépen leugrunk a láda tetejéről, a lenti szalmára. Ne féljetek, mutatom, hogy kell, nem lesz semmi baj! - Azzal leugrott kiterjesztett szárnyakkal, gyönyörűen landolva a földre terített szalmán. Csak úgy porzott alatta!
• Hűha! – Sarkantyús óvatosan lenézett a láda tetejéről. – Én még maradok kicsit. Tulajdonképpen nem is vagyok olyan éhes! És ez a fészek olyan otthonos! Én itt leszek még egy darabig! Nekem nem sürgős!

Közben kistestvérei nevetgélve tolongtak a fészekben. – Én ugrom! Nem, én! Vigyázz Piri, én következem! – Mondta Juli és már ugrott is! Kis szárnyacskáját széttárta, ahogy csak anyjától látta, és huss, már lenn is volt. – Gyertek már! Csipogta izgatottan! Nagyon jó buli! Piri vett egy nagy levegőt és már ugrott is. Sorra minden kiscsibe ügyesen landolt. Tyúkanyó nagyon megdicsérte őket. Sorban megszámolta csibécskéit. Tizenkettő. Megszámolta még egyszer! - Ne tolakodjatok, így nem tudok számolni! Tizenkettő. Hol van Sarkantyús? – Felnézett a fészekbe. A kiskakas háttal nekik éppen a gerendára akasztott hatalmas takarmányos zsákot tanulmányozta.

• Sarkantyús! Ugorj! – Tyúkanyó biztatva kotyogott neki.
• Nem ugrom! Nincs kedvem!
• Ugorj kisfiam, látod, már mindenki lenn van, csak rád várunk! Megyünk finom magocskát enni az udvarra!
• Nem vagyok éhes!
• Sarkantyús, ha nem ugrasz, személyesen lelöklek! Pedig nem szívesen tenném!
• Hihihihi, Micsoda egy anyámasszony katonája! – testvérei csúfolódása nem ismert határokat.
• Nézzétek már! Nem mer leugrani! Pedig ő a legidősebb, és még fiú is! Hihihi!
• Csend legyen, mert kiporolom azt a pihe puha tollacskátok! Ugorj fiam!

Sarkantyús lenézett a ládáról. Ez még mindig magas! A testvérei lenn tolongtak izgatottan a földön, egy kupacban az anyjuk lábánál, mint egy pihe puha sárga izgő-mozgó toll szőnyeg. Tyúkanyó várakozón nézett a fiára. Szemében biztatás volt. Némán. De ebben a nézésben benne volt minden. A szeretete, a bizalom, ami csak úgy sugárzott a kiskakas felé. Meg tudod csinálni fiam! Ezt mondta. Sarkantyús tudta, hogy ugorni kell! - Hát persze, hogy meg tudja csinálni! Bátor, és ügyes kiskakas ő! Egy igazi győztes! Kit érdekel, mit csivitelnek azok a pihések ott lenn? Majd ugrik, ha akar! És most akar! Mert le tud ugrani! Vett egy mély lélegzetet, kiterjesztette apró szárnyát, és huss!

Nahát! Már lenn is vagyok! Micsoda bátor kiskakas vagyok én! Mit szóltok! Én ugrottam le egyedül! Na, hol az a kaja? És peckes léptekkel megindult a csibetesókkal tyúkanyó nyomában az etető felé.