A teve és a hencegő pávián

A teve és a hencegő pávián.

     A teve békésen legelészett az oázisban. Nem volt dús a fű, azt sem mondhatjuk, hogy nagyon élénk zöldnek látszott, de azért a teve elégedett volt. - A fő, hogy van! - és boldogan rágcsált tovább. Amikor jóllakott, elballagott az itatóhoz, és jó nagyokat kortyolt a hűsnek nem nevezhető, de azért iható vízből.

Meleg volt, a sivatag homokja sárgán csillogott a napfényben. Teremtett lélek nem járt arra, a teve néha felemelte a fejét, kutatón nézett a messzeségbe, hátha meglát valakit, akihez szólhatna legalább néhány szót, de a rekkenő melegben az a pár ember behúzódott a hűs falak közé, az állatok meg jobbnak látták átaludni a napot egy-egy pálmafa ritka árnyékában. A teve is inkább lefeküdt az itató mellett, és bóbiskolni kezdett.

Egyszer csak kerékzörgés verte fel a sivatag csendjét. Egy ponyvás szekér érkezett, fáradt ló húzta, a bakján egy burnuszos beduin utazott. A teve kíváncsian nyújtogatta a nyakát, és feltápászkodott. A ló egyenesen az egyik pálmafa alá tartott, ott megállt, leugrott róla a beduin, a lovat kifogta, odavezette az itatóhoz, hadd igyon kedvére. Ő maga porolgatva poros útiköpenyét, a helyi ivóba tartott.

• Jó napot! – köszöntötte a lovat a teve. – Mi járatban erre?
• Jó napot! – válaszolta a ló, miután jót húzott az itató vizéből. – A városból jövünk, és megyünk is tovább, úgy tudom. Egy cirkuszt megyünk felkeresni.
• Egy cirkuszt? – ámult a teve. – Az meg mi?
• Az egy csoda! A cirkuszban a gyerekek a nézők, és mi, állatok megmutatjuk nekik, hogy mit tudunk.
• Mit tudunk? Mi? De hát mi nem tudunk semmit!
• Már hogyne tudnánk! Annyi mindenre képesek vagyunk, nem is gondolnád!
• Én azt hiszem, semmire sem vagyok képes. – gondolkodott hangosan a teve és megvakarta a feje búbját.
• Én már kiöregedtem a cirkuszból, csak a szekeret húzom, de a szekéren van egy pávián, ő többet tudna neked mondani, kérdezd meg őt. – azzal a ló elballagott az árnyékba, lefeküdt és elaludt.

A teve bekukucskált a szekér ponyvája mögé, és meglátta a páviánt, aki egy ketrecben üldögélt. Hatalmas majom volt. Gőgösen nézett a tevére.

• Jó napot kívánok majom Úr!
• Na, mi az, nem tudsz kopogni? Nem látod, hogy nem érek rá? Pávián, és nem majom, az úr maradhat!

A teve megszeppent. Ugyanakkor nem értette, hogy miért nem ér rá a majom, hiszen láthatóan nem csinált semmit, de hát kicsoda ő, a sivatag tevéje, hogy felülbíráljon egy cirkuszi páviánt? Azért mégis csak megkérdezte: - Pávián úr, mit kell tudni egy cirkuszban?

A pávián megvetően végignézett a tevén. – Neked aztán semmit. Hiszen te csak egy buta teve vagy! Én tudok mindent! Én vagyok a cirkusz bálványa! Rajonganak értem a gyerekek! Ha megjelenek, már tapsolnak, nevetnek! Ezt nem tudja utánam csinálni senki! Hagyj magamra, mondtam már, nem érek rá!

A teve eloldalgott. Igen ám, de úgy gondolta, hogy mégiscsak érdekli ez a cirkusz dolog, hát csatlakozott a beduinhoz. Az meg a megfáradt ló helyett a szekér elé fogta, hogy ő húzza a szekerét. A teve nem bánta. A ló hálásan ballagott a szekér mögött egészen a következő városig. Ott aztán volt néznivaló! Emberek százai, járművek, hatalmas épületek. De a legérdekesebb épület egy kör alakú ház volt, rajta villogó felirat: CIRKUSZ.

A teve nem győzött ámulni és bámulni. – Mit bámulsz ennyire? Csukd be a szád, mert kilátszanak a fogaid! – piszkálta a pávián. – Most én bemegyek a gyerekekhez, majd nézd meg, mit tudok! Azon lesz mit ámuldoznod!

A páviánt kiengedte a gazdájuk a ketrecből és mindketten bevonultak a porondra. Ott aztán volt bolondozás, kacagás, tapsolás! A pávián ugrándozott, bukfencezett, pukedlizett, labdákkal dobálózott, még a nyelvét is csúfondárosan kinyújtotta. A gazdája végig ott volt mellette és irányította. A közönség pedig hálásan fogadta a produkciót.

A teve annyira nézte őket, hogy észre sem vette, de belépett a porondra. Ott aztán zavarában megvakarta a fejét. A gyerekek egymás-ellen kiabáltak. – Nézzétek, egy teve! Itt egy teve! Vakarja a fejét! Egy teve vakarja a fejét!

Mindenki őt nézte. A páviánról azonnal elfeledkeztek. Hangos kacagásuk betöltötte a cirkuszt. Úgy tapsoltak, hogy olyan piros lett a tenyerük, mint a pávián feneke.

A pávián odasúgta neki: - Hajolj már meg! Meg tudsz te hajolni? Köszönd meg a tapsot!

A teve azt dörmögte: - Persze, hogy meg tudok hajolni! Ki nem tud meghajolni?

Azzal meghajolt, és kimentek a porondról.

Kinn aztán a beduin azt mondta: - Te leszel a pávián párja, nagyon tetszetek a közönségnek. Azzal a páviánt a ketrecébe zárta, és elment. Kisvártatva hozott finom ennivalót és vizet mindenkinek.

Az öreg ló jóízűen ropogtatta a szénát. – Na, barátom, ez a cirkusz. Látod, milyen egyszerű?

A pávián sértődötten hallgatott. A teve elgondolkodott, éjjel aztán felkeltette a lovat, és útra keltek, meg sem álltak a sivatagi oázisig.

Azóta békésen és boldogan legelik a nem is olyan zöld füvet, isszák a nem is olyan hideg vizet, beszélgetnek, megértésben és barátságban élnek a mai napig, ha azóta meg nem haltak.