Pille, a kis vándormadár levele

Pille, a kis vándormadár levele.

Valahol messze távol, a kék ég alatt, egy apró vándormadár, Pille, nekikészült hosszú útjának. Évről évre megtette ezt az utat: tavasszal északra repült, ősszel pedig visszatért a melegebb tájakra. De ezen a különleges napon egy gondolat nem hagyta nyugodni. Miközben szárnyait kitárta, és a többiekkel együtt útnak indult, egy ötlet motoszkált a fejében: Mi lenne, ha útinaplót írnék?

Ahogy a vándormadarak átszelték a tengert, átrepültek erdők és hegyek felett, Pille minden egyes csodát gondosan megjegyzett. Látta a kék tavat, amely a nap fényét visszatükrözte, érezte a szél érintését a tollain, és hallotta a gyermekek nevetését, akik kíváncsian figyelték a madarak vándorlását. Ahogy Pille az égen szárnyalt, a szél titkokat suttogott a tollaiba, és olyan földekről mesélt, amelyeket még nem látott. És Pille a láthatatlan ösvényt követte, amelyet már vándormadarak nemzedékei jártak be előtte, nem térképek, hanem a szívük mélyén rejlő ősi ösztön vezette őket.

Pille vándorlása közben egy este, amikor a lenyugvó nap, aranyló fénye lágy rózsaszínűre és narancssárgára festette a felhőket, egy hatalmas sivatag felett találta magát. Alatta a homok apró csillagoknak látszott, és a szél által mozgott és kavargott. Pille nem időzött itt sokáig, és a nagy hőség ellenére tovább repült, mert szárnyai a távoli horizont felé vitték. Miközben szárnyalt csodálkozott a magányos bokrok ellenálló képességén, ahogy makacsul kapaszkodtak a kiszáradt talajba, és ahogy a gyors lábú lények, skorpiók, gyíkok, kígyók eltűntek az árnyékban, hogy elmeneküljenek a tűző nap elől.

Hosszú fáradtságos repülés után Pille végül egy oázis mellett szállt le, ahol pálmafák hajoltak lustán a hűs víz fölé. Ahogy ott pihegett megszólította egy Omár nevű öreg teknős, aki évszázadokat látott elmúlni ugyanazon a földdarabon.

-„Ti, madarak, mindig mozgásban vagytok, mindig a horizontot kergetitek nyugtalanul.” - mondta Omár. „Mondd csak, kicsikém, kívánsz-e valaha is egy helyen letelepedni?”

Pille egy pillanatra elgondolkodott, tekintete a nyugodt vízen pihent.

-„Nem” - vallotta be. „Mert minden szárnycsapás egy új titkot, egy új felfedezést hordoz magában. Ha maradnék, hiányozna az északi fények tánca, az esőerdő éneke és a hegyi levegő csontig hatoló hideg harapása. Az otthonom ott van, ahová a szél visz.”

Omár erre azt felelte, hogy. „Akkor repülj, kis utazó. De vidd magaddal ezt a helyet is a szívedben.”

És Pille megígérte, hogy feljegyzi a naplójába, majd újult elszántsággal ismét szárnyra kelt, és Omár szavait megjegyezve átkelt völgyeken, folyókon és magas hegycsúcsokon. Örömét lelte a mezőkről integető gyerekek nevetésében, az alatta hullámzó óceán ritmusában és a hátát érő nap melegében.

Amikor közeledett az északi erdőkhöz, elgondolkodott mindarról, amit látott, és amit tanult. Most már megértette - az útjai nem csak arról szólnak, hogy elérje a célját, hanem a pillanatokról, amelyek az indulás és az érkezés közötti időt töltik ki.

Óvatosan leszállt egy ágra, és egy szép, formás levél felületén jelet rajzolt a csőrével - a sivatagi nap körvonalait, az oázist, Omár bölcsességének emlékét.

Épp hogy befejezte történetét, amikor a szél felerősödött, felkapta és tovább vitte a levelet, szétszórva Pille történetét a világban. És Pille abban reménykedett, hogy valahol, valakik talán megtalálják, elolvassák, és elgondolkodnak róla, a kis vándormadárról, aki kalandot keresve végigjárta az eget.

Még három hét repülés után Pille megérkezett úti céljának végállomására. Ott aztán talált megint egy szép, aranyló falevelet, a csőrével ismét óvatosan rajzolni kezdett rá: egy hullámot a tengerből, egy fát az erdőből, egy hegyet a messzi tájból. Minden apró vonalban ott volt a teljes utazásának a története.

Amikor beköszöntött az ősz, Pille újra útnak indult, de a nyáron készült feljegyzéseit magával vitte. Amikor a déli égövbe ért, a levelét gondosan elhelyezte egy kis fa ágai között, hogy bárki, aki megtalálja, megismerhesse a vándormadár titkát, hogy az utazás szépsége nem csak a cél, hanem minden apró pillanat, amit átélünk. És így, a szél tovább sodorta a falevelet, és a történet messze repült—talán épp hozzád is eljutott!