Pingvin sztori

Pingvin sztori.

Élt egyszer egy pingvin, nagyon messze innen,

Antarktiszen lakott, a hideg sarkvidéken.

Tony volt a neve, de Kicsinek hívta mindenki,

Hisz nem volt egy nagy termet, ami azt illeti.

Többen laktak együtt egy háztartásban,

Idilli volt az életük ebben a kolóniában.

Sok szép nap telt el így, örömben, vidámságban,

Mindig sok kaland várta a jó társaságban.

De történt egyszer, nem is oly régen,

Hogy a Nap hevesebben sütött az égen.

S ez a folyamat egyre tovább tartott,

Mely eddig fagyos otthonukra is erősen hatott.

Tony nehezen viselte az állandósult meleget,

Nem játszott annyit, s enni se evett eleget.

Egy nap nehezen múlt el az álom szeméről,

De nagy kiabálást halott a közelből.

Riadtan ocsúdott fel, mi is ez a hangzavar,

Vajon mi lehet az, mely ekkora „port kavar”.

A pingvinek fel-alá futkostak kétségbeesve,

Hisz lábuk alatt a jég csikorgott, repedve.

Nagy rianással távolodtak a jégtömbök egymástól,

Tony is messzire sodródott az imádott családtól.

Ahogy egyre nőtt a távolság otthonától,

Sokkal többet látott az eddig ismeretlen világból.

Felszárította honvágya szomorú könnycseppjeit,

S a közelgő partvidékre emelte szemeit.

Csodás környék ez, bár itt jóval melegebb van,

• Remélem azért nem kell itt élnem.. – gondolta magában.

Hisz próbált ő visszaúszni, oda honnan elhozta a szél,

De pöttöm termete és fizikuma nem sokat ért.

Egy erős hullám már majdhogynem partra vetette,

Észrevette: lába alól a jég elolvadt, ahogy azt sejtette.

Nincs mese, hát úszni kell, bár nem volt messze a part,

Noha kis pingvinünk szíve szerint csak hazajutni akart.

Egy pillantás sem telt bele, máris víz alá merült,

Ügyesen úszott is, míg egyszer egy hálóba nem került.

Sose látott még ilyet, azt sem tudta mi lehet,

Lábacskája beakadt, ő pedig teljesen kétségbe esett.

Kiabált, kapálózott minden erejével segítségért,

Mikor közeledni látott egy hajócskát, s annak legénységét.

Menekülni szeretne, ha a háló engedett volna kicsit,

Ám jól begubancolódott, így nem csinált több hisztit.

Mihelyst a hajó egy karnyújtásnyira volt tőle,

Tony ijedtségében azt hitte, neki már nincs jövője.

Becsukta szemecskéjét, összeszorította csőrét,

S érezte, ahogy kiemelik a vízből megfáradt bőrét.

Akkor merte csak kinyitni kisírt kék szemeit,

Mikor már nem érezte magán idegenek kezeit.

Meglepetten tapasztalta, hogy négy ember körül állja,

Babusgatják, szeretgetik, senki sem bántja.

A fedélzeten észrevett még nagyon sok szemetet,

Műanyagot, hálót, egyebet, mi a tengerben egykor megrekedt.

Nem gondolta, hogy még lehet ilyen a világon,

Hogy az ember otthonával jót is csináljon.

Hisz ez a sok szenny, melyek a vízi élettérbe kerültek,

Az emberek miatt folyamatosan a tengerekbe merültek.

De talán van még remény, hogy megmentik a Földet?

S láthatja-e még a hőn szeretett szülőföldet?

Megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot,

Igaz lehet, vagy csak szép mesét álmodhatott?