Pók a sarokban

Pók a sarokban.

Pók a sarokban

Fáradt reggelre ébredek.

Hajnalig őriztem fekhelyemet.

Hallom, motoszkál már megint:

Járkál, zörög, készülődik.

Mikor elmegy, magamra maradok,

Egész napra őrt állok.

Nem értem én ezt.

Újra itt van, elégedetten tér haza,

Nem is sejti, mennyit dolgozta én ma!

Átvedlik, majd rendezkedik:

Kipakol, bepakol, tudom is én, hogy mit?

Szalad két kört még a ház körül,

Mire teljesen kimerül.

Nem értem én ezt.

Most ott üldögél csendben,

Mint kinek semmi dolga nincsen.

Néz maga elé bágyadtan,

Csupán két kezét mozgatva.

Villog előtte a gép,

Néha-néha órájára néz.

Nem értem én ezt.

Aztán felpattan,

S elrohan.

Hova, azt én nem tudom.

Hazajön és fáradt nagyon.

Mégis sürög-forog, tesz-vesz,

Mind kinek dolga töménytelen lett.

Nem értem én ezt.

Most fekszik, s nem mozdul egy ideig:

Kezében tart valamit.

Néha mosolyog, néha könnyes,

Más világokban repdes.

Néha szétnéz, fejet csóvál.

Mint, akire sok dolog vár.

Nem értem én ezt.

Most megint, meg nem áll!

Jár kezében a fakanál.

Majd pakol, s rohangál:

Feje tetején áll a ház.

Remélem, engem el nem talál,

Míg seprűvel a kézben kalimpál.

Nem értem én ezt.

Elsötétül lassan minden,

Árnyak suhannak a mennyezeten.

Megint más arcát mutatja,

S eltűnik, hogy előkerüljön pirkadatra.

Majd újra nekikezd az egésznek:

Értelmetlen, rohanós életének.

Nem értem én ezt.

Bezzeg én, csendben várok,

Néha-néha motoszkálok.

Elbújok, s csak pislogok:

Én mindenről tudok.

Felügyelem a rendet, a csendet,

Hálómban elejtem a legyet.

Ő nem érti ezt.

Őrzöm a házat, míg ő csak tesz-vesz.

Elbújok, ha partvissal verdes.

Nehezen épített házam bánja,

Pedig lehetnék a barátja.

Őrzöm nyugtát a szúnyogtól,

Kis helyet foglalok el a sarokból.

Ő nem érti ezt.

Nap, nap után figyelem némán,

Ahogy ide-oda rohangál.

Ez az otthon két világ:

Egy nagy és egy igen parány.

Jó ez így, ahogy vagyunk,

Megosztjuk egymással lakunk.

Mi értjük ezt.