Pók Ica álma

Pók Ica álma.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis pókocska. Rovarország messze volt mindenkitől, így a kis pókok békében és boldogságban töltötték itt a mindennapjaikat. Kivéve egy kis nyolclábút, akinek sosem válhatott valóra egy álma.

Pók Ica mindig is balettozni szeretett volna. Ehhez azonban túl ügyetlen volt, amit a tánctanár meg is mondott neki. Pók Ica ugyanis egyszer elment egy órára, ahol hamar kiderült, milyen ügyetlen. Két vékony lábára a balettcipő túl nagy volt, miközben a többi lábával ügyetlenül hadonászott összevissza. A tanár az óra végén ki is tette a csoportjából, és azt tanácsolta a kis póknak, hogy többet ne próbálkozzon a táncolással.

Ica szomorúan járt-kelt azóta a világban, és sehol sem találta a helyét. Pedig beiratkozott az iskolában festőórákra, még hegedülni is megpróbált, de mindenben ügyetlennek tűnt a sok lába miatt. Még a futás sem ment neki olyan gyorsan, mint a többi rovarnak, pedig tényleg igyekezett gyorsan szedni mind a nyolc lábát. Emiatt Ica úgy érezte, hogy mindenben rossz, amibe csak belekezd.

Egy nap is szomorúan lógatta az orrát emiatt. Eközben észre sem vette, hogy már egészen a mező széléig sétált. Olyan messzire, amilyen messze sosem merészkedett el még otthonról, a biztonságos pókotthonból. Ica viszont olyan szomorú volt, hogy legszívesebben elsétált volna a világ végére is, csakhogy egy kicsit messzebb kerüljön a többiektől.

-Hát te meg miért lógatod úgy az orrodat? –kérdezte váratlanul valaki. Ica először nagyon megijedt a hangot hallva, azonban aztán észre vette, hogy egy idős pók beszél hozzá. A kontyos anyó egy nagyobb levél árnyékával üldögélt, és békésen kötögetett.

-Azért, mert nem vagyok jó semmiben sem –mondta szomorúan Ica.

-Ugyan! Ez badarság! –legyintett egyik lábával a levegőbe az anyó, miközben még mindig folytatta a kötését. –Mindenki jó abban, amit nagyon szeretne. Csak szorgalmasnak kell lennie –mutatott körbe egy másik lábával. Pók Ica figyelmesen végig nézte az anyó kötéseit. A gyönyörűszép terítők, sálak és ruhák egymás mellett sorakoztak a levélre felakasztva. A színes hálók gyönyörűen csillogtak a napfényben, a kis pókocska pedig egy pillanatra el is felejtette, egy kicsivel korábban milyen szomorúnak érezte magát.

Az anyó türelmesen megvárta, amíg Ica minden munkáját alaposan megnézi, közben pedig kötögetett tovább.

-Nagyon szépek –mondta őszinte lelkesedéssel a kis pók. Az anyó megköszönte a kedvességét. Icának eddigre sikerült is összegyűjtenie minden bátorságát, hogy elmondja az anyónak, miért ilyen szomorú. Mesélt a rosszul sikerült festményeiről, az elrontott dallamokról a zeneórán, és arról is, hogy milyen lassan tud futni. A legvégére pedig a balettot hagyta, amit a legszívesebben csinált volna.

Az anyó figyelmesen végig hallgatta a kis pókocskát, aztán megígérte, hogy segít neki. Ahhoz viszont előbb azt kérte Icától, hogy menjen haza, mert már lassan sötétedik, és csak reggel jöjjön el újra hozzá.

Másnap reggel Ica ott is volt az anyó előtt, aki egy csodaszép balettruhát és egy rózsaszín masnit terített le elé. A kis pók először meg sem tudott szólalni a meglepettségtől, pedig a java csak ezután következett! A pókanyó ugyanis a ruha mellett nyolc kis balettcipőt is kötött a pókunknak, amiknek az alját érdes kéregdarabokkal vonta be, hogy ne csússzanak. Ica felpróbálta a cipőket, amik pontosan olyanok voltak, mintha a lábára öntötték volna őket. Ica a meghatottságtól majdnem sírva fakadt.

-Nagyon szépen köszönöm –mondta boldogan. –Hogyan tudom meghálálni a kedvességedet? –kérdezte aztán, amikor egy kicsit már abba tudta hagyni a sírást.

-Egy nagy öleléssel, és hogy megígéred, néha meglátogatod ezt az öreg csontot –nevetett az anyó. Ica megígérte, hogy így lesz, aztán már sietett is, hogy időben odaérjen a mai próbára. Az iskolában hallotta ugyanis, hogy ezen a délutánon választják majd ki az új iskolai színdarabhoz a táncosokat. Ica a királylány szeretett volna lenni, de sosem hitte, hogy ez az álma egyszer valóra válik.

Az öltözőben felvette az anyó kötéseit, aztán óvatos léptekkel a színpad felé vette az irányt. Amikor az ő nevét mondták, fel is lépett a színpadra, és táncolni kezdett. A sok pici cipőnek köszönhetően minden lépést könnyedén és gyorsan meg tudott tenni. Annyira jól sikerült a tánca, hogy a szigorú tánctanár gondolkodás nélkül nekiadta a királylány szerepét.

Ica volt a legboldogabb ez után a nap után, hiszen egy álma vált valóra azzal, hogy most már ő is a balettosok közé tartozott. Ezt pedig csak az anyónak köszönhette, akit ezek után nemcsak ő látogatott meg, hanem a családja mellett meg is hívta a fellépéseire. Az anyó pedig örömmel el is ment ezekre az alkalmakra, és ő is boldog volt, amiért nem érezte többé magányosnak magát.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!