Régmúlt karácsonyok hangulata

Régmúlt karácsonyok hangulata.

Bezzeg a mi időnkben!- mondhatná ezt akár nagymamád is, de most én mesélek neked.

Kicsi gyerekként mindig izgatottan vártam a decembert. Olyan megfoghatatlan varázs övezte ezt a hónapot, amit csak  a gyermeki szív érez igazán. 

Reggel, amire felkeltünk, édesanyám már begyújtott a kályhába. Ropogott a tűz és árasztotta melegét a testünkre, a lelkünkre. Jó melegen kellett öltözni óvodába, iskolába menet. Hótaposó csizma, bundás kabát, egyujjas kesztyű és végül az undok sálas sapka, ami mindig szúrt és gyűlöltem, de anyukám szerint jó melegen tartott és abban nem fog fázni a fejem. 

Odakint havazott. Mindent beborított a fehér hó. Óriási pelyhekben hullott. Még ma is hallom fülemben a csizmám alatt ropogó szűz hó hangját. 

Az iskolában óriási hógolyó csatákat vívtunk, hazafelé pedig a jeges úton csúszkálva mentünk. Vagy éppen óriási eséseket produkáltunk, és sokszor a fenekünkön landoltunk, ami nem volt épp kellemes érzés. Hétvégén pedig hóembert építettünk és szánkózni jártunk. A templom dombról lehetett a legjobban siklani lefelé őrületes sebességgel. Majd kipirult arccal húztuk haza szánkóinkat, otthon pedig anyukánk várt ránk jó meleg teával.

December elején már tűkön ülve vártuk a Télapót. Nyíregyházi gyerekként csodálva néztem  a busz ablakából a Kelet Áruház tetején integető Mikulást. A belvárosban pedig mindig bele lehetett botlani az igazi Télapóba, aki egy versért vagy énekért cserébe szaloncukorral vagy csoki mikulással csalt mosolyt az arcunkra és melegséget a szívünkbe. Este pedig elvarázsoltak a karácsonyi fények, a vásár, a forralt bor és a kürtős kalács illata. Csillogott a hó és én ettől szebb látványt el sem tudtam képzelni. 

Majd december 5-én este kiraktuk az ablakba a tiszta csizmànkat, hogy a Télapó abban rejtse el a nekünk szánt meglepetést. Az izgatottságtól felpörögve nagyon nehezen aludtunk el. Másnap reggelre megérkezett a Mikulás. Az én időmben bizony nem volt a puttonyában Lego és távirányítós autó. Piros, zörgő zacskóba csomagolt csokikat, mogyorót és narancsot hozott nekünk. Az arany színű virgács sem maradhatott el, jelezve, hogy azért voltak napok, amikor rosszalkodtunk is. Boldogan tettük ki az ablakba a kapott csoki mikulásokat. Amikor a következő napokban végigsétáltunk az utcán, minden ablak tele volt velük. 

Eltelt a Mikulás, elkezdődhetett a várva várt karácsonyra való készülődés. 

Mi gyerekek vártuk a csodát. Az igazi csodát. A szülők pedig megadták nekünk ezt. Az anyukák sürögtek-forogtak a konyhában. Finomabbnál finomabb ételek és sütemények készültek a három napos ünnepre. Az apukák pedig homlokukat törölgetve nagy kínok árán befaragták a fenyőfát a tartójába. Fenyőillat töltötte be az egész házat. Még ma is érzem az illatát. És igazán tudott fájni, ha egy tűlevél megszúrta az ujjunkat, amikor a csillogó díszeket tettük fel a fára. Na meg a díszes papírba csomagolt szaloncukrot. Amit aztán leloptunk a fáról és belecsomagoltunk különböző dolgokat, hogy a szüleink ne vegyék észre, hogy hány cukor hiányzik. Persze ők tudták...de csak mosolyogtak ezen a csínytevésen. 

Mikor estére minden elkészült, felvettük  a legszebb ruhánkat, csillagszórókat és gyertyát gyújtottunk, majd felhangzott a Mennyből az angyal. Együtt énekelt kicsi és nagy, fiatal és öreg. Mindenki boldog volt. Aztán a Jézuska is meghozta a fa alá a hőn áhított játékokat, ajándékokat. Csillogó szemmel, vigyorogva  téptük, szaggattuk le a csomagolópapírt. És boldogok voltunk. Nagyon boldogok. 

Ma már könnyes szemmel gondolok vissza a régmúlt idők karácsonyaira. Az igazi, fenyő és bejgli illatú, fehér karácsonyokra. De egy valami nem változott. Egy valami sosem fog változni. Hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Nem számít, mi van az asztalon vagy a fa alatt. Tudod mi számít igazán? Az, hogy kik ülnek az asztal és a fa körül. Hogy mi van a szívedben. Ha szeretet van benne, akkor minden karácsonyod igazán boldog lesz.