Rosenthal úr zöld autója

https://gabicsabi.hu
Sokan állítják, a kutya az ember leghűségesebb társa. Másoknak a ló a kedvence, és van, akinek a macska vagy éppen egy hörcsög. Bizonyára csodálkozni fogtok, amikor azt mondom, ismertem egy férfit, neki egy kocsi volt a legjobb barátja. A következő tör...

Kép forrása: Lipták Pál festménye: Rosenthal úr zöld autója. Forrás: http://konyvtar.bmk.hu/rendezveny/-/tartalom/liptak-100--meseiro-palyazat-1053046

Sokan állítják, a kutya az ember leghűségesebb társa. Másoknak a ló a kedvence, és van, akinek a macska vagy éppen egy hörcsög. Bizonyára csodálkozni fogtok, amikor azt mondom, ismertem egy férfit, neki egy kocsi volt a legjobb barátja. A következő történet róla szól, Rosenthal úrról és az ő híres, zöld automobiljáról.

A gyermek Rosenthal – akit a falubeliek csak Rosénak hívtak – egy grófi birtokon nevelkedett. Édesanyját a szülés vitte el, apját a gyász – vagy a sok bor, amit bánatában elfogyasztott. A Rosé nevet talán édesapja kedvenc itókájáról kapta, de lehet, hogy csak idegen hangzású családneve miatt ragasztották rá.

Felmenői ősidők óta az úri családnál szolgáltak, így a fiú – szülei halálát követően – a birtokon maradhatott. Segített a ház körüli munkákban, és cserébe – ahogy mondani szokták – kosztot és kvártélyt kapott.

Csendes, egyhangú élete egy csapásra megváltozott, amikor megpillantotta az uraság külföldről hozatott autóját. A falusiak akkoriban gyalog vagy lovas szekéren jártak, a városiak pedig a fiákerrel közlekedtek. Az automobil még ott is igazi különlegességnek számított.

A gróf kocsija zöld volt és gyönyörű – legalábbis a fiatal Rosé szemében. Az ismert mondást idézve, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A fiú először nem is mert az automobil közelébe menni, csak távolról lesegette. Egy éjszaka azonban titokban kilopózott, hogy megérinthesse csodálata tárgyát.

Rajongása a későbbiekben sem csillapodott, és pár hónap múlva már ő tisztogatta, fényesítette a járművet. Mondanom sem kell, hogy az autó csillogott-villogott, gondozója egy porszemet sem tűrt meg rajta. A ház népe először furcsállotta, majd tudomásul vette a fiatalember különös „vonzalmát” a masina iránt.

Marika ugyanolyan váratlanul jelent meg Rosé életében, mint a zöld kocsi. A fiú egyből megkedvelte a kedves, szőke lányt, és nemsokára rájött, hogy érzéseit szerelemnek hívják. Rövidesen összeházasodtak, és a falu szélén álló kis házba költöztek. A család egy év múlva – Annuska születésével – három főre bővült; bocsánat, négyre, hiszen a csodaautó szinte családtagnak számított. Marika okos lány volt és megértette, hogy osztoznia kell vele a fiatalember szeretetén. Annuska pedig előbb ült az automobilban, mint a babakocsiban. Rosé addig könyörgött a ház urának, amíg engedélyt kapott arra, hogy a kislányt pár percre az autóba tehesse.

A mesék általában itt szoktak véget érni, azzal, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Az élet azonban más, mint a mese, sokszor tartogat meglepetést és nem mindig örömtelit.

Kitört a háború, és Rosét elvitték katonának. Eleinte hetente érkeztek a levelek, amelyekben szeretteiről – mindháromról – érdeklődött. Néhány hónap múlva azonban Marika hiába várta a postást. A frontról hazatért férfiaktól tudta meg, hogy férje súlyosan megsebesült, és életét már nem tudták megmenteni. A fiatalasszony sokáig várt még urára, majd feladta a reményt. Nem bírt a faluban maradni, egy távoli rokonához költözött, senki sem tudta, hova.

Pár év múlva történetünk újabb fordulóponthoz érkezett. A háború véget ért, és Rosé visszatért a falujába. Ekkor derült ki, hogy nem vesztette életét a harcok során. Súlyos sebesüléssel kórházba került, de a gondos ápolásnak hála, felépült. Visszatért a frontra, majd hadifogságba esett.

A fiatalember alig ismert a régi településre. Az urasági birtokot felosztották, a grófi család pedig külföldre távozott. Rosé évekig kereste feleségét és gyermekét, de nem akadt a nyomukra. Végtelen bánatában csak cseppnyi gyógyírt jelentett, hogy rátalált a zöld autóra.

Az egykor híres jármű egy telepen állt, elhagyatottan, kopottan, rozsdafoltosan, Rosé úgy érezte, új célt talált életének. Dolgozni kezdett a helyi szövetkezet járműjavító részlegében, ahol elsajátította a szakma valamennyi fortélyát. Minden megtakarított pénzét a kocsira költötte, a masina pedig a férfi kis háza melletti fészerbe költözött.

Teltek-múltak az évek, és Rosé megbékült sorsával. A falubeliek tisztelték a dolgos, jóravaló embert. Próbálták rábeszélni, hogy keressen új párt magának, de mindhiába. A férfi életét már csak kedves autójával akarta megosztani. Együtt öregedtek, a gép és az ember.

Egy hideg, februári napon Rosé bácsi elesett az utcán, és kórházba került. Az egész környék aggódott érte; az ismerősök egymásnak adták a kórterem kilincsét. A beteget persze elsősorban az autó érdekelte, vajon ki viseli gondját, amíg ő távol van.

A falubeliek sokat törték a fejüket, hogy tudnák egy kicsit felvidítani az öreget. Véletlenül találtak a megoldásra. A szomszéd városban Oldtimer kupát hirdettek, versenyt és kiállítást a veterán autók számára

A járműjavító munkásai egy emberként álltak az ügy mellé: újra életet akartak lehelni a szebb napokat látott automobilba. Rengeteget dolgoztak, de nem hiába. A zöld autó végül büszkén vonult fel a rendezvényen, és kategóriájában első helyezett lett.

A nővérek a kórházban alig tudtak rendet tartani, amikor a fél falu egyszerre tódult be Rosé bácsi szobájába. A menet élén haladók vitték a serleget és a csodamasináról szóló újsághírt. Az idős férfi azt gondolta, hogy esküvője és Annuska születése után ez a harmadik, legboldogabb napja az életében.

Az ápolónők csak órák múlva tudták kitessékelni a látogatókat. Amikor mindenki távozott, egy fiatalasszony lépett a kórterembe, kezében egy újságkivágással.

– Ne haragudjon a zavarásért. Tudja, én kiskorom óta nagy rajongója vagyok a veterán autóknak. Ezt az újságcikket egy barátom küldte nekem, és átutaztam a fél világot, hogy megtudjak valamit e kocsiról. A falubeliek irányítottak ide. Ismerte a jármű eredeti tulajdonosát, tud valamit a sorsáról?

– A kocsi gazdája itt fekszik magácska előtt – felelte udvariasan Rosé bácsi. – Az autó valamikor egy grófi családé volt, de én gondoztam. Most már az enyém, az egyetlen, igazi barátom. Családom helyett a családom, rajta kívül nincs énnékem senkim.

– Már hogyne lenne, édesapám – mondta halkan a fiatal nő, és gyöngéden megsimogatta az öregember kezét.

Történetünk ezen a ponton végre az örömteli befejezéssel zárul. Rosé bácsi – akit, mint tudjuk, valójában Rosenthal úrnak hívtak – még jó néhány évet élt boldogságban Annuskával és az automobillal.

A híres, zöld autó – annyi viszontagság után – végül összehozta apát és elveszettnek hitt lányát. Emlékét egy festmény örökre megőrzi.

 

Kazai Ágnes, amatőr szerző

Ezt a mesét írta: Kazai Ágnes amatőr szerző

Egy fővárosi egyetemen dolgozom közgazdászként. Szeretem a meséket; olvasni, írni egyaránt.https://ligetmuhely.com/szitakoto/szitane-kazai-agnes-mindenki-a-szigetert/https://www.kiskegyed.hu/novella/kazai-agnes-a-kistestver/39e9cd3