Sárkánykirály

Sárkánykirály.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, talán még azon is túl, ott ahol a kurta farkú röfi túr, volt egy palota.

Az ám! De ez a palota nem ám akármilyen volt!  A fala gótikus stílusban készült, magasba emelkedtek csúcsos tornyai. Ezüst süvegcukorból, a díszes ablakai, ajtói arany cukordrazséból, rajta a díszítés marcipánfigurákból, a teteje pedig gyémánt fondantból készült. Olyan szép volt az a palota, hogy aki meglátta, annak tátva marad a szája, szinte leesett az álla csodálkozásában. Ám de ezt a palotát nagy titok övezte. Sohase látta senki se belülről és sohase láttak se kijönni, se bemenni se egy teremtett lelket sem. Valamint az a hír járta, hogy éjjel-nappal egy láthatatlan szellem őrzi. Ezért hát elkezdtek az emberek pusmogni. Szájról- szájra járt a sutyorgás. Volt aki azt mondta, hogy az a Sárkánykirály palotája, volt aki azt, hogy magáé az ördögé. Ám azt is lehetett hallani, hogy egy szépséges hajadont tartanak bent fogva, akit valamikor réges régen raboltak el szüleiktől. De hogy mi az igazság, azt senki se tudta.

A közeli parkban, ahol a leggyönyörűbb hangú énekesmadarak fuvoláztak és a legtöbb pávaszemes lepke röpködött, ott egy megkopott padon aludt télen - nyáron egy elhanyagolt, ápolatlan küllemű ember, akinek ránézésre még a korát se lehetett megmondani. Valamikor szorgos - dolgos ember lehetett, de elvesztette a munkáját. Hamarosan a felesége is elhagyta, végül a lakását is el kellett adnia. Hej, szomorú idők következtek a fiatalember számára. Hiába keresett, sehol se talált munkát. Így koldulnia kellett, pedig roppant mód szégyellte. Lesütött szemmel köszönte meg, ha olykor-olykor csurrant-cseppent valami. - Ej, de jó volna, ha három kívánságom teljesülne! - sóhajtott fel egyszer egy holdfényes éjszakán a hajléktalan ember. Ebben a szempillantásban egy tündér tűnt fel a felhők között, majd lebegni kezdett a levegőben, s ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, végül pont a koldus előtt állt meg.

Csodaszép volt a tündér, csillogott-villogott gyémánt ruhája. Uszálya olyan hosszú volt, mint a leghosszabb folyó hossza. Jé és a fején tiara tündökölt!  De, még milyen tiara!  Apró gyémánt kristályokból volt kirakva. Ránézett az emberre kedvesen, szelíden, szinte gyöngyözött mosolyától hófehér fogsora. - Mit kívánnál? - kérdezte meg tőle egyszeriben, oly váratlanul a meseszép tündér. - Teljesítem három kívánságod.  Ám bölcsen használd fel őket! - Hej, Istenem, de megörült a koldus, majdnem táncra perdült örömébe, ám de még időben észbekapott és gyorsan előre köszöntötte és megköszönte. - Az első kívánságom: láthassam meg észrevétlenül, hogy mi van, vagy ki van belül a palotában! - mondta. - Hát legyen! Hórum-punty-punty- pontyodáré és hírtelen megsuhintotta a varázspálcáját.

Az ember máris eltűnt, és ott termett a palotában. A palota üres volt, legalább is azt hitte. Néma csend volt, de úgy érezte, hogy még a falak is figyelik. A hatalmas termekben a barokk stílusjegyek érvényesültek. Bonyolult minták, gazdag díszítés jellemezte őket. Nyugalmat, békességet sugárzott. Titokzatosnak, olyan mmeseszerűnek tűnt minden ahogy ment tovább előre. Egyszer csak meglátott egy hatalmas aranykilincset egy óriási ajtón, kíváncsiságból benyitott. A falakon csodaszép díszítések, festmények voltak. Amerre csak nézett minden a pompáról és a gazdagságról árulkodott. De itt se látott egy teremtett lelket sem. Ám mintha valahonnan azt hallotta volna: - Gyere ifjú és szabadíts ki! - Nézett erre, nézett arra, fülelt itt és ott, de senkit se látott. - Biztos, hogy csak képzelődtem! - morfondírozott magában. Már indult volna tovább, de valami azt súgta, hogy maradjon és nézzen jobban körül. 

Egyszer csak egy furcsaságot vett észre. Egy égő fáklyát pillantott meg. De ez az égő fáklya libegett, lengedezett, pedig az ajtók, ablakok zárva voltak, egy szellő se jöhetett volna be sehonnan sem. Közelebb ment a fáklyához. Elkezdte tapogatni körülötte a falat, míg egyszer csak a kezével egy apró domborulatot érzett, amit véletlenül megnyomott. Hát lássatok csodát! - feltárult egy ajtó. A koldus kíváncsian, óvatosan, lábujjhegyen lépett be rajta. Egy szép lány ült egy fésülködő asztalnál és valamit nézett. Nesztelenül a háta mögé állt és azt látta a tükörben, mert az bizony egy tükör volt, hogy egy távoli szigeten állt egy palota és az ablakába állt egy öreg király, akinek hullt, egyre hullt a könnye, mint a zápor eső. Most vette csak észre, hogy ennek a gyönyörű lánynak is potyogtak a könnyei. De nem ám akárhogy! Gyémánt könnyeket hullajtott, már lassan megtelt vele a hatalmas terem. Ekkor a lány felnézett a tükörről, meglátta a férfit és egyenesen a szemébe nézve rákérdezett: - Azért jöttél, hogy kiszabadíts? - Az ember még válaszolni se tudott a kérdésre, a lány máris folytatta: - Ez a palota a Sárkánykirályé. Most nincs itt, elment. De ha hazajön, felfal szőröstül- bőröstül. Megszökni se tudunk, mert egy láthatatlan szellem őrzi a palotát, aki azonnal értesíti a palota urát, ha nem várt dolog történik. Minden reménytelen -  sóhajtott föl a szépséges királylány és újra potyogni kezdtek a könnyei.

Királylány volt ő, tudjátok? Ő volt a távoli sziget királyának a lánya, akit még kamasz korban rabolt el a palota kertjéből a sárkány. Cukrot kínálgatott neki. Nem tudta még, hogy óvatosnak kell lenni az idegenekkel szemben. - Egy cseppet se búsulj, igéző szépség! - most elmegyek, holnap ugyanebben az időben eljövök. Hiszem, hogy nincs minden veszve és van remény! - Elköszöntek egymástól. A koldus elment, a királylánynak pedig tovább hullt, egyre hullt a könnye, mint a zápor eső. A palota mellett ott volt egy arany istálló, benne pedig egy ébenfekete táltos paripa. Olyan, de olyan gyönyörű volt!  Fénylett, tündökölt a sörénye, mely oly selymes volt, mint az üde tavaszi rét. Másnap az ifjú visszament a közeli parkba, leült a megkopott padra. - Mit kívánnál? - kérdezte meg tőle egyszeriben, oly váratlanul a meseszép tündér. - Teljesítem második kívánságod. Ám bölcsen használd fel! - Hej, Istenem, de megörült a koldus, majdnem táncra perdült örömébe, ám de még időben észbekapott és gyorsan előre köszöntötte és megköszönte. - Az legyen a második kívánságom, hogy adj nekem egy olyan hőlégballont, aminek olyan varázsereje van, amivel meg tudom szöktetni a királylányt. - Hát legyen! Hórum-punty-punty-pontyodáré és hírtelen megsuhintotta a varázspálcáját. Az ember máris eltűnt, ott termett a palota kapujában, s mellette ott állt repülésre készen a hőlégballon. Már tudta hol találja a tündérszép lányt, így szaladt, futott, mintha puskából lőtték volna ki! Amikor odaért hozzá sebtiben köszöntötték egymást, majd a fiú megfogta a lány kezét és szaladtak egyenest a hőlégballonhoz.

Ekkor a felhők közt feltűnt a hétfejű sárkány. Hatalmas zöld, pikkelyes szárnya csak úgy suhogott a levegőben. Szállt mint a szél, nem is, inkább, mint a gondolat!  A torkából fényes lángnyelvek csaptak fel. Szinte felperzselte a közeli pázsitot. Ők meg szaladtak és egyre gyorsabban szaladtak egyenest a hőlégballonhoz. Már éppen beugrottak. Már épp indulni akartak, amikor odaért a sárkány. Kiragadta a királylányt és dúlva-fúlva magával vitte és bezárta a szobába. De még előtte hátrafordult és visszaszólt mennydörgő hangon, villámló szemekkel a koldusnak: - Na, te nyomorult!  Ha ezt még egyszer megpróbálod, nem állok jót magamért! -  A koldus elment, visszament a közeli parkba, leült a megkopott padra és egy ideig búsult magában. A királylánynak a palotában, a szoba fogságában pedig tovább hullt, egyre hullt a gyémánt könnye, mint a zápor eső, már majdnem megtelt vele a hatalmas terem. Harmadnap ismét a fiú előtt termett a tündér. Mit kívánnál? - kérdezte meg tőle egyszeriben, váratlanul. - Teljesítem harmadik kívánságod. Ám bölcsen használd fel! - Hej, Istenem, de megörült a koldus, majdnem táncra perdült örömébe, ám de még időben észbekapott és gyorsan előre köszöntötte és megköszönte. - Az legyen a harmadik kívánságom, hogy adj nekem egy olyan varázssípot, aminek olyan varázsereje van, amivel meg tudom szöktetni a királylányt. - Hát legyen! Hórum-punty-punty-pontyodáré - mondta és hírtelen megsuhintotta a varázspálcáját. Az ember máris eltűnt, ott termett a palota kapujában, s kezében volt a varázssíp. Már tudta hol találja a tündérszép lányt, így szaladt, futott, mintha puskából lőtték volna ki!  Amikor odaért hozzá, sebtiben köszöntötték egymást, majd a fiú megfogta a lány kezét és szaladtak egyenest a az istállóba a táltos paripához.

Ekkor a felhők közt feltűnt a hétfejű sárkány. Hatalmas zöld, pikkelyes szárnya csak úgy suhogott a levegőben. Szállt mint a szél. Nem is! Inkább, mint a gondolat. A torkából fényes lángnyelvek csaptak fel. Szinte felperzselte a közeli pázsitot. Ők meg szaladtak és egyre gyorsabban szaladtak egyenest a táltoshoz. Már éppen felugrottak a paripára. Már épp a levegőbe emelkedtek, amikor már majdnem odaért a sárkány. A koldus megfújta a sípot, amikor egy hatalmas kerekerdő kerekedett. A táltos paripa pedig szállt a levegőben hasítva a fellegeket. Már jó messzire eljutottak, amikor észrevették, hogy a nyomukban jár a sárkány. Az ifjú újra megfújta a varázssípot. Egy végtelen kékes kék óceán hullámzott mögöttük. A tajtékok szinte az eget verték. Már jó messzire eljutottak, már a távoli sziget széléig jutottak, amikor észrevették, hogy a nyomukban jár a sárkány. Az ifjú újra megfújta a varázssípot. Végül is sikerült épségben hazavinni a királylányt. A sárkánynak pedig épp csak eddig volt hatalma.

Amint hazaért a királylány, a hétfejű sárkány hamuvá foszlott. Hamvai a kékes kék óceánba hullottak. A király boldogan ölelte meg rég elveszett lányát, a koldusnak ékes gúnyát adott. Előtte pezsgőfürdőben megfürdött, a borbély megmosta, majd levágta haját s szakállát. Gyönyörű ifjú lett belőle, ráadásul gazdag is, hisz a király hozzáadta fenséges leányát. Ebben a szempillantásban egy tündér tűnt fel a felhők közt, majd lebegni kezdett a levegőben, s ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, végül pont az ifjú előtt állt meg. - Teljesítettem három kívánságod és te bölcsen használtad fel. Viszont azt tudnod kell, hogy immár a Sárkánykirály palotája is üresen áll, így hát az is a tied. A szellem pedig mindig rád fog vigyázni, bárhol is leszel! - A fiatalember megköszönte a sok jót, amit kapott, majd végleg elbúcsúztak egymástól. Soha többé nem látta a tündért. A király pedig áldását adta az ifjú párra és hamarosan összeházasodtak. Odaadta a hajdani koldusnak az egész királyságát. Messze földön híres lett. Szerették, tisztelték becsületességéért, jóságáért és bölcsességéért. Sok gyerekük születetett, talán vagy tizenkettő. 

Talán így történt, talán nem. De lehet, hogy mégis csak így esett és még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/