Prüntyi

Prüntyi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy icike picike, pihe-puha párna. Azon pihent egy icipici pufók cicamica, Prüntyi. Rajta álmodta a legeslegszebb meséket.

Gondolatban pihenj oda mellé, s hallgasd te is figyelmesen.

Vidáman fogócskázott a napsütötte kertben Prüntyi, a pindurka testvéreivel. Futottak ide-oda, még a diófára is, azaz csak a derekáig, hiszen még nagyon kicsik voltak.  

Egyszer csak finom illatok csábították őket a kerítés tövébe. Képzeljétek, volt ott mindenféle: nyesedékek, csontok, rengeteg nyers máj, - és tonhal konzerv, nyers hal, csoki, szőlő,- és sok-sok gomba, nyers tojás és tej.

-          Hát ez, a rengeteg finomság vajon hogy került ide? – kérdezte az icipici pufók cicamica, Prüntyi.

-          Nem tudjuk.- töprengtek testvérei. Nagyon megörültek az icipici cicák, hogy ellátták őket minden jóval.

-          Hát akkor együnk! – Már-már nekikezdtek volna az evéshez, amikor a mama cica valamiért kiment a kertbe és meglátta a bőségtálat.

-          Jaj! Nehogy egyetek belőle! Betegek lesztek tőle. A cicák hátrébb léptek egy, vagy két lépést és értetlenül meredtek a mama cicára, aki addigra már ott termett előttük.

-          Ki tehette, ki hozhatta ide?- töprengett.  – Várjatok, ne mozduljatok!- azzal elrohant. Kis idő elteltével már vissza is tért. – Egy teremtett lelket se látok a közelben. Nem tudom, hogy került ide ez a sok minden, de ezeket ne egyétek meg.

-          Lehet, hogy jót akart nekünk valaki, csak nem tudta azt, hogy valójában rosszat tesz vele? - agyalt Prüntyi.

-          Valaki rosszat akart nekünk? – elmélkedtek a többiek.

-          Nem tudjuk, lehet, hogy sose fogjuk megtudni, de megtanultuk, hogy óvatosabbnak kell lennünk. – jelentette ki Prüntyi.

-          Igen.- felelték a többiek.

-          Gyertek, enni!- hívta őket mama cica.

-          Megyünk!- ujjongtak a kicsik. Volt ott ám minden: főtt, sovány, csont nélküli húsok, mint a marha-, csirke-, pulyka-, bárányhús-, kacsa-, lazac-, máj-, száraz- és szaftos macskatáp. No meg persze friss víz.

-          Ezekből bátran ehettek. A cicák nekiláttak és mohón falták a finomabbnál finomabb falatokat.

-          Nehogy elrontsátok a gyomrotokat, ne legyetek mohók! Csak annyit egyetek, amennyi jól esik. A maradékot eltehetjük későbbre is. – intette őket óvatosságra az icipici pufók cicamica, Prüntyi.

-          Óvatosak leszünk.- felelték aprócska testvérei. Miután jól laktak, lefeküdtek a sutba szundikálni, Prüntyi is a pihe-puha párnára. Magával vitte a fonalgombolyagot is. Alvás előtt még játszott vele egy icipicit, aztán őt is elnyomta a buzgóság.

Mama cica pedig elrakta az ételmaradékokat későbbre. Amikor Prüntyi felébredt, nem találta maga mellett a kedvenc játékát. Nagyon elcsodálkozott.

-          Hová tűnt a gombolyag? - Jaj, jaj! – és keserves sírásra fakadt.

-          Mi ez a sírás-rívás, ami kihallatszik a szobából? – szaladt oda mindenki.

-          Jaj, jaj! Elveszett a pamutgombolyag.

-          Azért ne sírj!- vígasztalták testvérei és mama cica.

-          Szólj, és szívesen segítünk megkeresni. – Prüntyi cica megnyugodott. Elkezdték hát keresni. Keresték, kutatták mindenhol, de sehol se lelték.

-          Hm, talán a hétfejű, tűzokádó sárkány vitte el?

-          Vagy talán egy láthatatlan kobold?

-          Avagy a vasorrú bába csente el? – kérdezgették egymástól a kicsik.

-          Ugyan, dehogy!- mosolyodott el mama cica. – Biztosan elgurult.  Keressük tovább.

-          Jó, keressük. – álltak rá újra a kicsik. Keresték itt is, ott is, amott is, már a résnyire nyitott ajtónál jártak, amikor az icipici pufók cicamica, Prüntyi, meglátta a fonal végét.

-          Nézzétek!- mutatott oda nagy-nagy örömmel. Sebesen futottak icike picike lábaikon a fonal után, ki a kertbe. Hát ott pofozgatta a szomszédék macskája.

-          Tiétek?- kérdezte, amikor meglátta őket.

-          Igen, az enyém.- felelte Prüntyi.

-          Itt találtam az ajtóban, gondoltam játszok vele.

-          De hogy kerülhetett ide?- csodálkozott Prüntyi.

-          Ti vajon tudjátok?