Sárkányrege

Sárkányrege.

Hol volt egyszer, hol van, 
valahol a messzi honban
lakott egyszer,  ős vadonban,
 tüzes sárkány, nagy karommal.
Nappal fújt ő ezer tüzet,
 okádta a lángnyelveket, 
falut perzselt, mezőt, házat,
felégetett minden várat.

Feje hét volt, torka száraz,
tombolt lelkében a bánat.
ha csak egy korty tejet inna, 
hét fejében a hét torka, 
mindjárt bizton elaludna
lángot lövő , tűzölelő,
pusztításra törő horda,
belsejében elcsitulna.

Éjjel viszont emberré lett,
daliás szép legény érett
sárkánybőrből hét fejével.
Ifjú lett ő, férfi ésszel
igen erős késztetéssel,
hogy az egyetlen fejével
emberként ő jól megéljen
jövőbeli hitvesével.

Egyik éjjel meg is tette,
papírosra felvetette,
hogy a falu, melyet nézne,
tejet s kenyeret kitéve
mentse házát, s benne mindet,
ami szívnek drága kincse,
és a tejhez, melyet kitett,
tegyen  ki majd, friss kenyeret.

és ha már a kenyér ott van
 a tejjel sem  fukarkodtan
kisasszonyt is pakoljanak ;
szép legszebbet falujukban.
Dolga végeztével aztán
emberből lett újra sárkány
Pusztító tűz perzsel földet,
ég nem látott ilyen förmet’.

A falvakban összejöttek
megbeszélték a nagy szörnyet
Kitalálták, hányták-vették
szűz leánykát honnan szedjék.
Lányos házak fontos ura
sorshúzásba fogott biza;
ha kihúzzák édes lányát
annak legyen még egy fia.

Igazságban megegyeztek
ifjút, s lányt  is megterveztek
 s kezdődött a huzavona,
mind azt várta, legyen csoda.
Aztán eldőlt hogyan legyen, 
melyik gyönyörű lány megyen’,
kinek apja rögtön őszült,
testvérbátyja majd megőrült.

– Kisleányom édes kincsem! –
sírt az apa (neve nincsen)
– Elvisz tőlem rusnya állat
enyém lesz majd örök bánat.
Talán bátyád érted szalad
vihet magával egy hadat
életedért  bosszút állhat
hazajössz majd, nagyon várlak.

Ringó hintón liliomszál,
harmatcsepp pihen a szirmán,
Illatozó hófehérben
ilyen lány ült a szekéren.
Szeme tiszta, sötét mélykék
mint az éji felhőtlen ég,
Sima homlokán a haja
szőkén lengett ide-oda.

Karcsú derekán a szoknya
remegő szép testét fogta.
Mögötte a hetven kenyér,
hét faluban sütötte pék,
aztán hetven marha teje
hét hordóba rakva bele.
Kíséretként falvak java
sírva szólt a panasz jaja.

Aztán dombra mind felérve
búcsút intve hátra nézve
ott hagyták a kedves lánykát
a kenyeret nem is bánták.
A tehén is ad még tejet,
de a lányka miről tehet?
Menekülve elszaladtak
sárkányzajtól megriadtak. 

A kis leány, ahogy révedt, 
észrevette a nagy rémet
Hátra dőlve, kapaszkodva
ujjat erősen szorítva
énekelni kezdett szépen
csengő hangon, nagy merészen
szembe nézett ő a rémmel
kigondolva;  ah’ mi érhet?

Sárkányifjú szárnya rebbent
szeme könnyel nagyon megtelt
akkorát dobbant a szíve, 
a Napnak is szakadt íve,
átrepült a föld hasán
teremtve ott mély éjszakát.
A sötétben, böszme sárkány
ifjúként állt már a lábán.

– Édes szépem, én harmatom!
Pillád hagyd csak most szárazon!
Te leszel az éltem fele,
nappal is a sárkány neje.
Hozok én terád kincseket,
ha kéred, a kék eget.
Minden földi javad meglesz,
feleségemnek te kellesz.

Térdepelve szólt az ifjú,
s a falvak szépe érte nyúlt,
szívük rögtön lángra gyúlt,
és hullócsillag árnya hullt.
Gyengéd nászban egyesülve
asszonnyá lett falu szűze.
S amint vége lett a násznak
madárdalban elvágtáztak.

A faluban mind e közben
pánik vett erőt a körben,
apák gyűltek fiaikkal, s
toborozták a nagy hadat.
Mi lesz ha a sárkány újra
leányt akarva, fosztogat?
Nagy elszántan, mindahányan
szép lány bátyjához tartanak.

Udvar kapuja kitárva
elszánt harcosokat várva.
Fegyveresek özönlenek
számszeríjat feszítenek.
Elméjükbe mégis villan,
a nagy sárkány gyorsan illan,
ereje is ezerszeres,
tüzes feje félelmetes.

– Ide jöttünk valahányan,
sárkányt leölni kész vagyunk,
fegyvert gyártunk bősz gyilokban
mind, ahányan indulunk.
Házatoknak szép leányát
visszahozzuk vérünk árán
hogy ha úgy kell, regimentbe
számítunk a Jupiterre. 

Nem rohanhat  újra tűzzel,
nagy karommal, lángfüzérrel,
nem kopoghat pikkelyével,
csúf szemével, hét fejével,
falainkra zárt ablakon!
Gyermekünket nem viheti,
lányainkat nem veheti,
nem sarcolhat a falvakon!

Furfangokkal kéne élni,
valamiképp azt elérni,
hogy a hét tűz kiapadjon,
sárkányúrfi elaludjon.
Mégis elébb azt kell tudni,
merre érdemes indulni,
hogy a sárkány fent, lent lakik?
Föld felett van ég alatt is.

Barlangban, vagy várban sejtik.
– Holtában, vagy élve rejti?
Okoskodnak több, mint százan,
él e még a lány, ha vár van?
Aztán rögtön kitalálják
felderítésnek hiányát.
El is döntik hányan lesznek;
előderítésre mennek.

Ahol perzselt füvet látnak
azonnal ott körbejárnak.
Pár falusi völgy alatt kém,
talán negyven a dombra tér
és a dombon, a tetején
szemük óriás várra néz.
Vár körül hatalmas árok,
sásvidékes, undok, álnok.

Sárba bújva ott lapulnak,
elérkezik már a holnap
s ámulattal félve nézik,
ahogy szörnyük szépre fénylik
átrepked a domb felett is,
hét fejében füst se érik.
Egész estig nincs jelen, de
éjszaka meg is érkezett.

Hét fejében hét virág nyúlt
gyorsan beszáll a nagy kapun
bukfencet vet, - ez nem látszik-,
férfiarca kiviláglik,
tűznek szerelme lángra gyúl.
Szép szerelme máris ott van
egyesülnek forró csókban
gyengéden és gyanútlanul.

– Szép hitvesem, kérve kérlek,
el ne árulj semmi népnek!
Titkunk legyen szent, mi képes
feledtetni mi az élet
lent a völgyben asszonyoknak.
S megtart minket csak magunknak.
Kérlek, mondd a fogadalmat:
Téged uram, ki nem adlak!

– Téged, uram ki nem adlak,
ajkam mehetne lakatnak
szívem, lelkem csak a tiéd
nem megyek innen senkiért.
Még, ha kínpadra is raknak,
hogy ha vízbe fojtogatnak,
titkod őrzöm örök napra
fogadalmamat  betartva.

Nászágyukra csipkék között 
a boldogság beköltözött.
Foganatja lett a násznak,
újabb élet a sárkánynak.
Tűzforró szerelmes sóhaj
csókokkal borított óhaj
gyengéd cirógatásokkal,
el nem múló örök bókkal.

Harcosoknak népe sárból:
– Elég volt már a sárkányból!
Tudni vélik, hogy elérik
a dombtetőn úgy éjfélig.
Összefogva megbeszélik
mikor lesz majd viadal,
emberek és sárkány között
bizton hoz majd diadalt.

Hazatérve mind csak készül
hősi tettet harcos lelket
elgondolni nagy vitézül.
De a testvér terve érik,
őt emberek nem kísérik,
átgondolja, miként lehet,
kárt magában mégsem tehet.
Magas várba hogyan mehet?

Kitalálja; bizony másnap,
ő aztán szétnéz a várban.
Testvérhúgát beszervezi
sárkány éltét így elveszi.
Amíg a szörny röpte szálldos
addig terve úgy áll, mint most.
Bejut kishúg szobájához
mérget tesz majd a borához.

Testvére ott megitatja.
Sárkány bort, ha mind megissza
csak elalszik azon nyomban,
ott hever majd lent a porban.
Nem fúj többet tüzet feje
levághatja mind a hetet
hét életét elveheti,
kistestvérét megmentheti.

El is indul másnap reggel,
mielőtt még a Nap felkel, 
ott figyelgeti domb alatt,
miképpen a sárkány halad
Majd fütyülve egy régi dalt
Füttyögve harsog hangja zajt
kishúgának, hogy hallja fent,
bátyja érkezett, itt van lent.
 
 

Szép lány hallja ezt a zenét,
fel is kapja csinos fejét.
keszkenővel szemet töröl,
várablakon kikönyököl.
– Édes vérem, drága bátyám,
mit szeretnél itt a várnál?
– Ereszd le a hidat lelkem!
Szép derekad átöleljem.

Nagyobb a baj már a vártnál
elrabolva itt maradtál.
Elvinnélek innen gyorsan,
amíg sárkány fent a holdban.
Nem bírnálak látni holtan.
Leány válasz jött is gyorsan:
– Kibírtatok akkor adni!
Nem kell már visszafogadni!

Döbbenten áll lent a legény
összedől, mit mostig remélt.
Kérleli hát újra, s újra:
– Felmásznék, csak pillanatra, 
csókot adnék homlokodra.
Apát, s anyát vigasztalná,
ha a csókjuk átadhatnám.
– Eredj, menj el drága bátyám!

Hidd el, bátyám, én jól vagyok. 
Falu, s te is, már hagyjatok!
 Jó fiú most nem tehet mást,
visszafelé tapossa sást.
Nádas, mocsár és sárhegyek
bele ragad, kecmereg,
tervezgeti hogyan legyen,
holnap mit, hol, s hogyan tegyen.

Este, mire hazatérne,
falusereg jön épp szembe
harcra készen a dob pereg:
íme sárkány ölő sereg.
Ifjú kéri hátraarcot
nem vesz most a sárkány sarcot
kell még pontos haditerv,
várni és gondolkodni kell.

Ám az ifjak mennydörögnek,
vérét veszik majd a dögnek, 
nagy haraggal elköszönnek.
Éjfél után nem kevéssel
érték hirtelenkedéssel
lángot köpő tüzes sárkányt,
amint szálldos magas várnál,
s haragos lesz őket láttán.

Hét nagy fejét meglengeti,
láng tüzével felperzseli,
százhúsz ifjút elégeti.
Síró neje el se hiszi.
Gyászba borul már hét falu
szívük szorul, mint a satu;
alig verne moccanatlan,
lelkük zokog szakadatlan.

A bús testvér meg nem állja,
újra elindul a várba.
Kötél, hágcsó, mérgezett bor,
ott lapul a tarisznyába.
Éjjel indult, így a végén
fényes nappal várhoz érvén
hágcsót vet a vár falára
azon mászik fel a várra.

A toronyig feljutott ő,
talpig verte párázó hő
homlokáról leseperve
tovább ment a várba bentre.
Tudta, nappal nincsen ármány
éjig távol lesz a sárkány.
Rabolt húgát megtorolja
sárkányt fojtja majd a borba.

Liliomszál víg teremben
szép ruhában, hímezetten
gyönyörűség ékszerekben
játszogatott élvezettel.
Amikor a bátyját látja,
piros arcát holtra váltja.
Azt se tudta, hogyan volna;
meneküljön! Most, azonnal!

Bátyja, vélte sose érti,
hogy ő már a sárkányt félti
titkán hétpecsétes a zár
nem tudhatja meg a világ.
Zokogva kér, rimánkodik:
Ki harcot ejt, békét hoz itt.
Erre bátyja ráfelelve
bólogatva igenelve:

– Csak egy áldomásra jöttem,
s téged felkapni örömben.
Látom, fényes a te sorod
ünnepelni hoztam borom
koccintani sárkánysógórt
nem sajnálom én a jó bort.
Te csak mondd el szándékomat
tüzes kedve attól lohad.

Hajlik rá a lány, hogy hiszi
urához a bátyját viszi.
Ám a titok szent dolog lett
az őrzi meg a szerelmet
és a drága éji férjet
aki mellett szépen élhet.
Nappal szörnyű hét fejével,
mégis ő a férje éjjel.

Éjben érkezett meg sárkány.
Szót se várva tüzel száján.
– Jaj, szerelmem, ő a bátyám!
Sikolt a lány, halott láttán.
Emberré lett képe nyomban
sárkánybőre már a múltban
tarisznyát meglátva mondja:
– Nézzük mi ez! – És kibontja.

Óriás butykosban bor van.
– Elgyászoljuk csodás torban,
békén nyugodjon a porban!
Sárkányifjú így a borból
két kupányit rögtön kóstol
s azon nyomban elterülve,
hű hitvesét megijesztve 
lelkét leheli örökre.

Jajveszékel most a szép lány
– Becsapott az édes bátyám,
elemésztette őt sárkány.
De az én szép sárkányomat
borral mérgezte meg harag.
Eztán, elmúlt minden szava
kilenc hónapig nőtt hasa.
Kilenc hónapban hangtalan.

Életet adva zajtalan.
Gyásza van, mint némasága,
gyermekével él magányba
Haja fehér, mint ruhája
hervad már liliom szála.
Öröme csak egyszer egyé
babája  érett gyermekké. 
Kicsi fiú jár a lábán,
éjjel gyerek, nappal sárkány.

Így kezdődik ez a monda
egyszer volt, vagy egyszer
hol van…