Sellő és a pitypangkoszorús lány

Sellő és a pitypangkoszorús lány.

Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott ahol a tenger türkiz kék, és olyan átlátszó, hogy lelátni a tengerfenékre, ott volt a sellők világa.

Olyan volt a tenger mélye, akár a föld. Hegyek, dombok, völgyek, árkok, és síkságok váltogatták egymást. Planktonok, algák, moszatok és egész moszat erdők nőttek, remek búvóhelyet nyújtva a tenger állatainak, akik azonban nem tüdővel lélegeztek, mint mi a földön, hanem többnyire kopoltyúval.

Hatalmas királyság uralta, akik fejlett kultúrával rendelkeztek. Egy domb tetején állt a király palotája, azaz, hogy forgott, de nem ám kacsalábon, hanem halfarkon.  

A palotában élt a király, a királyné, a fia és egyetlen leánya, valamint a személyzet komornával, inassal és két testőrrel.

A sellőlány olyan szép, okos és alázatos volt, hogy nem akadt párja az egész tenger alatti királyságban. Arany haja hosszú uszályként lobogott mögötte. Szeme, olyan kék volt, mint a tenger, szája, mint a korall.

Egyik nap, kora hajnalban felúszott a felszínre és kiúszott egészen a partig. Megbújt egy szikla mögött és onnan nézelődött. Ámulattal nézte a felkelő napot, ahogy narancsos, kékes színben haladt felfelé az égen.

Egyszer csak meglátott egy hosszú, barna hajú lányt, akinek virágfeje volt. Nézte, nézte egy darabig, amikor a lány levett valamit a fejéről és odatette a plédjére. Akkor vette észre, hogy az egy dísz volt a fején, egy virágokból szőtt koszorú.

-          Ő, is egy királylány?- tűnődött magában. Én is az vagyok, nekem is van koronám. – Dehogy volt ő királylány!

Nem volt gazdag, de szegény sem. Nem volt se szép, se csúnya, csak egy teljesen átlagos, hétköznapi hajadon. Ekkor az a különös lány felállt és elindult a víz felé. A hableány még jobban elbújt a szikla mögött. Azonban a hosszú aranyhaját meglibbentette a szél. Megcsillantak arany fürtjei a fényben. Meglátta ezt a pitypangkoszorús lány és kíváncsian elindult felé.

A sellőlány ijedtében beljebb úszott a tengerbe, megbújt egy szirt mögött, hogy elrejtse magát a lány elől. Aztán leste-várta, hogy mi fog történni. A pitypangkoszorús lány egyre beljebb úszott a vízben, hogy elérje, már a lába se ért le.

-          Ne gyere beljebb, mert veszélyes! – kiáltotta felé, sellő nyelven, de a lány nem értette, ezért csak úszott beljebb és beljebb.

-          Azt kérem tőled- szólt a sellőlány a tengerhez-, hogy bocsáss egy nagy hullámot a lány felé, és sodord ki őt a partra. – így is történt. De a lány, újra nekiindult.

-          Azt kérem tőled- szólt újra a sellőlány a tengerhez-, hogy bocsáss egy nagy hullámot a lány felé, és sodord

ki őt a partra. – így is történt. De a lány, harmadszor is nekiindult. – Nem tehetett mást, a sellőlány megvárta. Amikor odaért hozzá, megfogta a kezét és a szirtre segítette.

-          Ki vagy te?- kérdezte kíváncsian a pitypangkoszorús lány.

-          Ki vagy te? – kezdett bele a hableány. Természetesen mindketten a saját nyelvükön szóltak, így egyik se értette a másikat. Törték a fejüket, erősen törték, hogy hogyan érhetnének szót egymással, de semmi nem jutott az eszükbe. Egy idő után intettek egymásnak és mindketten visszaindultak. Mivel messze volt a part, ezért a sellőlány segítségül hívta a tengert.

-          Azt kérem tőled, hogy bocsáss egy nagy hullámot a lány felé, és sodord ki őt a partra. – így is történt. Eltelt egy hét, két hét, talán több is, de a sellő nem fejtette el a pitypangkoszorús lányt, ahogy az se a királylányt.

-          Elmegyek a tenger királyához s kérek tőle segítséget. Tudom, hogy jó szíve van a királynak, ad az bizonyosan, miért ne adna? – Ugyanezt gondolta a sellőlány is. Már ment is az apjához.

-          Édesapám… kezdett bele és elmondott mindent töviről hegyire.

-          Értem. Akkor most pontosan mit szeretnél?

-          Azt szeretném, hogy értsem a pitypangkoszorús lány nyelvét.

-          Nem olyan egyszerű az édes lányom. Csak egy feltétellel adhatom meg neked és az nagyon veszélyes.

-          Mi az? Elvállalom!- makacskodott.

-          Azzal a feltétellel, hogy azt senkinek se mondahatod el, a pitypangkoszorús lány se, mert akkor azonnal emberré válsz, és soha többé nem tudsz velünk kapcsolatba lépni. – A királylány nagyon elszomorodott.

-          Kérlek, hogy válassz inkább más megoldást. – Törte a fejét, erősen törte.

-          Talán hívjam fel magamra a figyelmét? De hogyan?- gondolkodott erősen.- Talán megérintsem a vállát, vagy

integessek neki? Rendben, ez első lépésnek jó lehet. De mi legyen utána? Hogy tudnánk magunkat megértetni egymással? Hiszen én nem tudok víz nélkül élni, még rövid ideig sem, ő pedig ugyanígy, levegő nélkül, itt lent.- Odafent a pitypangkoszorús lány is gondolkodóba esett. Eddig a pontig ő is eljutott, de aztán? Ekkor eszébe jutott, hogy a néma emberek is beszélgetnek egymással valahogyan.

-          Hát persze! Először meg kell a jelnyelvet, a jelbeszédet tanulni és az jó lehet!- derült fel mosolyra az orcája.-

Ennek utána fogok nézni! Hátha lehet más megoldást is találni! Kereste, kutatta, míg meg nem találta a választ. Már meg is van. Lehet kapni egy egyszerű készüléket, ami a néma embereknek nagy segítség. Ezt használhatjuk mi is, igaz a víz fölött. De jó! Aztán mindketten megtanulunk jelnyelven beszélni, mint a siketek, azaz a rendellenességgel élők. Van megoldás. Úgy örülök!

Egyik nap, kora hajnalban felúszott a felszínre a hableány és kiúszott egészen a partig. Ott megbújt egy szikla mögött és onnan nézelődött. Ámulattal nézte a felkelő napot, ahogy narancsos, kékes színben úszik felfelé az égen.

-          Egyszer csak meglátta a hosszú, barna hajú, pitypangkoszorús lányt. A partközelben volt egy hatalmas szirt, odaúszott. Intett a lánynak is, aki követte. Aztán odaadta az egyik készüléket, a másikat saját fejére és a fülére tette és apránként megtanulták megérteni egymást. Rengeteget gyakoroltak. Egyszer se adták fel, pedig oly sokszor elfáradtak. Az állandó próbálkozást egyszer csak siker koronázta. Mikor ez már jól ment mindkettőjük nyelvén, megtanulták a jelelést is.

Első kérdésük az volt egymáshoz, hogy:

-          Mi a neved?

-          Mia vagyok. – mutatkozott be a pitypangkoszorús lány.

-          Calypso vagyok.- felelte. Ettől kezdve nagyon sokszor mulatták együtt az idejüket, egyre jobban megismerték egymást, egymás szokásait, kultúráját és egyre inkább elmélyült a barátságuk is.

Egyik alkalommal Calypso meghívta a királyságába Miát.

-          Örömmel meghívlak a halfarkon forgó palotánkba.

-          Szüleid mit szólnak hozzá?

-          Sokszor meséltem nekik rólad és szívesen megismernének. Csak egy a bökkenő.

-          Mi az?

-          Hogy tudnál hosszú ideig a vízi birodalomban maradni?

-          Ó, az nagyon könnyű!

-          Igen?- csillant fel Calypso szeme.

-          Pár éve részt vettem egy elméleti, majd utána egy vízi búvárúszó tanfolyamon. Persze ehhez az is kellett, hogy jól ússzak, és hogy egészséges legyek. Utána pedig egy nyílt vízi búvárképzésen is merültem. Szóval végzett búvárúszó vagyok, igazolványom és engedélyem is van hozzá.

-          Hű, ez biztosan komoly dolog lehet, mert én ehhez nem értek!- hüledezett a sellő.

-          Kicsi koromtól kezdve imádtam a vizet, szerettem úszni, ezért nem volt kérdés, hogy a későbbiekben mit fogok sportolni. Hát ezt!- kacagott fel a lány. Szívesen elfogadom a meghívást, de előtte még nekem is engedélyt kell kérnem a szüleimtől. Találkozzunk hét nap, és hét éj múlva kora hajnalban, ugyanitt.

-          Rendben! Mindketten izgatottan várták a találkozót.  – Hamar eltelt a hét.

Calypso már kora hajnalban felúszott a felszínre és kiúszott egészen a partig. Ott megbújt egy szikla mögött és onnan várta barátnőjét. Közben ámulattal nézte a felkelő napot, ahogy narancsos, kékes színben haladt felfelé az égen. Hamarosan megérkezett. Mivel lemerültek a víz alá, természetes volt, hogy jelelni fognak egymással. Mia búvárfelszerelésben volt. A sellő megfogta a kezét és levitte a mélybe a királyi palotához.

Ott már nagyon várták. Illendően bemutatkozott az uralkodónak, azaz a szülőknek, Calypso, fiú testvérének, majd sokat beszélgettek. Mia mindenfélét mesélt a fenti világ szépségeiről, a pusztáról, a magyar tengerről, a hegyekről, a hagyományokról, a népviseletekről, a népi mesterségekről és még oly sok mindenről, mert minden érdekelte a királyság lakóit. Amíg mesélt elővette a vízhatlan táskájából a vízálló képeket és egy könyvet is és odaadta a királyi családnak.

-          Milyen szép lehet odafönn! – sóvárogtak. - Szívesen ott tölteném akár a fél életemet.- Mondanom se kell,

hogy rengetegen odacsődültek a palota elé hallgatni őket. Mindent hallottak, hisz e különleges nap miatt, ki voltak hangosítva.

-          Itt hagyom a táskát, benne a könyvet és a képeket is. Ez ajándék.

-          Köszönjük szépen! – hálálkodott a királyi pár. – Most nézz körül a mi birodalmunkban. A lányom és két testőr

elkísér benneteket.  Örülök, hogy megismertelek, sellő lányom barátnőjét és általad a fenti világot. Fogadd ezt a csomagot, neked készíttettük össze. Mindenféle finomság, királyi étek van benne. Otthon majd belakomázhattok belőle.

-          Mindent nagyon, de nagyon köszönök!

-          Szívesen! – miután elbúcsúztak a királyi pártól, Mia még egy darabig csodálta a halfarkon forgó palotát, majd barátnőjével és a kísérettel végig járták a tengert. Megtapasztalta, hogy a trópusi sekély tengerek vize gyönyörű, átlátszó kék, míg az északi és déli hideg tengerek vize zöldesszürke.  Gyönyörködött a tengerek és az óceánok szépségében. Meglátogatták a partközeli területeket, a nyílt vizeket és a mélytengerek világát. Megismerkedett a tengeri élővilággal.

Aztán az Adrián elidőztek egy darabig. 

Sok- sok sziget tagolta. Tenger alatti barlangok, meredek sziklafalak csalogatták őket. Aztán jött egy sereg delfin. Farkúszójukkal hajtották magukat és segítségükkel kiugráltak a vízből. Aztán gondoltak egyet és együtt úsztak Calypsoval és Miával. Nagyon jól érezték magukat a víz alatti birodalomban. Hamar eltelt a nap.

A hableány visszakísérte Miát a szirthez és elbúcsúztak egymástól.

-          Mindent köszönök. Csodálatos volt ez a nap, hamarosan újra meg kell ismételni!- jelelték egymásnak. Mia

hazaért. Mindent elmesélt, töviről-hegyire a szüleinek, akik vele együtt örültek a különleges és értékes barátságnak.

Közben eltelt egy év. Barátságuk évfordulóját ünnepelték a szirten. Mia az arany nyakláncával kedveskedett barátnőjének. Elhozta neki azt, ami a földön az egyik legértékesebb. Calypso egy tengeri gyöngykagylót adott neki ajándékba.

-          Majd otthon nyisd szét.- kérte mosolyogva a sellő.

-          Rendben. Köszönöm szépen. – Mikor hazaért, a szobájában kíváncsian nyitotta szét a kagylót.

-          Tudjátok, hogy mi volt benne? Egy selymes gyöngyházfényű igazgyöngy volt a belsejében. Örömmel vitte szüleihez.

-          Ez igen! Ez a pazar ajándék rendkívül értékes. Nagyon vigyázz rá, ahogyan erre a barátságra is, ami nem terem minden bokorban.

-          Értem. Felelte Mia.

A barátság olyan, mint a tűz. Őrizni kell a lángját, nehogy kialudjon.