Simon és a csodaecset

Simon és a csodaecset.

A fák tarka levelei elhagyták lakóhelyüket, és a tél szele kopogtatott az ablakon. A kinti játszadozásnak szűkebb teret biztosított a természet, így Simon a hétvégét a szüleivel otthon, a négy fal között töltötte.

            A hatéves kisfiú a szobájában egyedül játszott, de édesanyja néha-néha bekukkantott hozzá, miközben főzte a szombati ebédet. Édesapja pedig kedvenc showműsorát nézte a tévében, a reklámszünetekben pedig beleolvasott a héten érkezett újságokba.

            Simon nagyon szeretett a természetben lenni. Ha tehette volna, akkor mindig a kertben szaladgált volna, vagy talán kint is aludt volna egy függőágyon.

            Most is arról ábrándozott, hogy építene egy várat a homokozóban. Versenyt futna a kutyájával. Figyelné a szomszéd macskáját, aki úgy fél az ő bolhás kis barátjától, hogy csak akkor mászott fel a kerítés tetejére, ha az láncra volt kötve a kert végében. A veteményesben számolgatná a vakondok által feltúrt kupacokat, vagy épp gilisztákat gyűjtene a földből.

            Szerette a csigákat is. Eső után, amikor kiment levegőzni, a járdán találta őket. Felvette a kis állatokat, és tanulmányozta, hogyan bújnak vissza a házukba az idegen kezektől félve.

            Az is megfordult a fejében, hogy a szobájába vinné az összes állatot a kertből, de még akár az állatkertből is, ahova szinte minden hónapban kilátogattak. Néha az óvónéni is elvitte Simon csoportját oda.

            Amikor pedig a szülei plüssfigurával szerették volna meglepni őt, akkor mindig állatot ábrázolót kért. Így gyűltek a kis ágya köré az őzek, teknősök, delfinek, lovak, méhek, mackók.

            Ábrándozás közben Simonnak eszébe jutott, hogy az óvodában előző nap Helga nénivel festegettek. Gyorsan ki is rohant a konyhába az édesanyjához, aki már az ebédet főzte.

            – Anya! Leveszed nekem a vízfestéket a polcról? 

            – Igen, de csak óvatosan pingálj, nehogy minden tiszta festékes legyen! – figyelmeztette a fiút, miközben kézen fogva bekísérte őt a gyerekszobába.

            – Vigyázni fogok – ígérte megnyugtatásként. – Csak az asztal felett fogok festeni – tette hozzá.

            Simon anyukája behozott egy vízzel teli kis poharat az ecset kimosásához, a fiú elé tett egy nagy rajzlapot, aztán visszament a konyhába.

            Simon leült a kis székére, kinyitotta a festékes palettát, majd belemártotta az ecsetét a vízbe. Az óvodában autókat rajzolt, de ahhoz most nem volt kedve, inkább egy kert körvonalazódott ki a papíron. Aztán belerajzolta a családját is.

            A rajzlapon hétágra szórta sugarait a Nap, és a kert tele volt háziállatokkal. Kutya, macska, ló, malac, tehén, és még pár egérke is elbújt a ház sarkában.

            Mire az ebéd elkészült a kisfiú büszkén vitte ki a rajzát megmutatni.

            – Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg az apja.

            – Gyere enni, te kis festőművész – intett az anyuka a nappali felé.

            A család megebédelt, aztán Simon felpattant az asztaltól, és az ablakhoz ment.

            – Mikor mehetek ki? – kérdezte, miközben az esőáztatta udvarra meredt.

            – Odakint most nagyon csúnya idő van – mondta az apja is szomorúan. – Hideg szél fúj és zuhog az eső – tette hozzá.

            – Fess egy másik képet! – biztatta Simont az anyukája miközben visszakísérte a szobába, és adott a fiúnak két puszit és egy tiszta rajzlapot, majd kicserélte a festékes vizet a pohárban.

            Simon édesanyja kilépett az ajtón, a fiú leült a kis asztalához, és a nedves ecsetét a kék színű festékbe mártotta. Az ecset ekkor kipattant Simon vézna ujjai közül. A fiú csodálkozva nézte, ahogy a szoba egyik üres fala felé ugrál, és menet közben fél méter hosszúra nő és egy kicsit meg is vastagszik.

            Az ecset mintha olvasott volna a hatéves kisfiú gondolataiban, egy virágos rétet kezdett el a falra festeni. Őzek ugráltak felszabadultan, vadnyulak szaladgáltak és különböző madarak repkedtek a kék égbolton.

            – Pónilovat is rajzolj meg zebrát! – kérte meg Simon az ecsetet.

            A csodaecset teljesítette a kisfiú kérését.

            – Most olyan cicákat rajzolj, amik nem félnek a kutyáktól! – kívánta, és közelebb ment a falhoz, hogy megszemlélje, miként teljesíti a kívánságait az életre kelt ecset.

            A csodaecset három cicát rajzolt a kutyák közé. Egy fehéret, egy szürkét és barna foltosat.

            – Legyen egy nagy tó is a mezőn! – adta ki a következő utasítást Simon.

            Az ügyes kis ecset rajzolt egy tavat is a fal jobb alsó sarkába, és belefestett egy vízilovat és köré sok-sok pici halat.

            Amikor már nem volt szabad felület a falon, Simon úgy döntött, hogy behívja a szüleit és megmutatja nekik, hogy mit festett neki a csodaecset.

            – Apa! Anya! Gyertek gyorsan! – nyitotta ki Simon a szobaajtót.

            A szülők odarohantak a fiúhoz, és kérdezgették, hogy mi történt, de a fiú csak a festett fal felé intett.

            – Nézzétek, milyen szépet festett a falra az ecsetem!

            A szülők csak nézték a fehér falat, és nem értették, hogy mit kellene látniuk. Ekkor Simon is megfordult, mert a szülei arcán csak az értetlenséget látta, és majdnem hanyatt esett a meglepetéstől. A fal újra ugyanolyan fehér volt, mint egy órával ezelőtt. A csodaecset pedig a földön feküdt élettelenül. Odarohant hozzá, felvette, és megrázta, de az ecset csak az a régi, már-már elhasznált darab volt, amivel a képeket festette az asztalánál.

            Simon anyja a kis asztalhoz sétált, és felemelte a rajzlapot, és csak nézte, hogy milyen ügyes az ő kisfia.

            – Igen, ez tényleg gyönyörű – állapította meg.

            A papírlapon a csodaecset által falra festett kép jelent meg, melynek Simon örült is meg nem is, mert legalább megmaradt emlékbe az élmény, de az nem az ő alkotása volt, még ha most a szülei azt is hitték.