Sophie, a kis tündér

  • 2022.
    júl
  • 26
https://ggwebsite.com
   Tündérföldön elmúlt a nyár, vége lett az ősznek is, és végre leesett az első hó. Éppen egy évvel ezelőtt hatalmas boldogság érte a Tündérkastély lakóit, hiszen az ország vezetői gyermekáldás elé néztek. Egy szép napon egy tüneményes tündérkislánnyal...

Kép forrása: Hiczkó Zsuzsanna rajza a mesémhez

   Tündérföldön elmúlt a nyár, vége lett az ősznek is, és végre leesett az első hó. Éppen egy évvel ezelőtt hatalmas boldogság érte a Tündérkastély lakóit, hiszen az ország vezetői gyermekáldás elé néztek. Egy szép napon egy tüneményes tündérkislánnyal bővült a palota lakóinak száma.
   A Tündérkirálynő úgy gondolta, a Sophie nevet adja a pici lánynak, akire nagyon is illett ez a szép név. Mint azt ti is tudjátok, a tündérek leginkább repkedve közlekednek, nem pedig gyalogolva, mint az emberek. Amikor megszületnek, már mindegyiküknek ott virít a hátán egy picike, fátyolszerű szárny, de használni még nem igen tudják. Meg kell tanulniuk ezt is. Náluk ez olyan, mint amikor az embereknél a pici gyerekeket járni tanítják.
   Körülbelül egy éves korukban jön el az a pillanat, amikor végre úgy tudják használni a szárnyaikat, ahogyan a felnőttek. Ilyenkor aztán nincs megállás, repkednek minden percben, hiszen élvezik új tudományukat. Néha jó sok bosszúságot okoznak vele a többi tündérnek, de azok képtelenek haragudni rájuk, hiszen egyikük sem felejtette még el azt, amikor neki kellett ugyanezt megtanulni. Mennyi vesződség, fáradtság, és milyen hatalmas öröm volt, amikor aztán végre sikerült az első repülésük, még ha nem is hosszú távon.
   Sophie ezen a havas napon töltötte be az első életévét, de még sosem sikerült neki a repülés, pedig igazán sokat próbálgatta. Akkor is, amikor senki más nem láthatta. De hiába. Nem ment. Volt, hogy sírva totyogott oda Anyukájához, aki rögtön vigasztalni kezdte őt.
   - Nincsen semmi baj, Kicsim! Neked is menni fog majd, csak legyél még kicsit türelmes.
   Sophie hitte is, nem is, amit Édesanyja mondott neki, de aztán úgy gondolta, ő biztosan nem hazudna neki semmiben. Hiszen a Tündérkirálynőnek mindig igazat kell mondania.
   Egy-két nap elteltével már hatalmas hó borította a környéket és Sophie szeretett volna kimenni, hogy érezhesse azt a hideg, semmihez sem hasonlítható illatot, ami a télre jellemző.
   - Anya! Kérlek, menjünk ki egy kicsit! Tudom, hogy sokáig nem lehet, de csak egy kis időre! Addig, amíg építünk egy hó pingvint – nézett huncutul a Tündérkirálynőre.
   Édesanyja nehezen tudott ellenállni ilyen kérésnek, így hát beleegyezett.
   - Jól van, legyen! Kimegyek veled egy kicsit, de csak akkor, ha rendesen, jó melegen felöltöztethetlek. Másképp nem!
   Sophie bármibe beleegyezett volna, csak mehessen végre abba a hideg, puha fehérségbe. Belebújt meleg kabátjába, ami engedte, hogy szárnyai szabadon lehessenek. Felvette meleg csizmáját, sálat, sapkát, még kesztyűt is, pedig azt nem szerette. Ezután Anyukája felkapta és kirepült vele a hatalmas ablakon. Sophie nagyon élvezte, hogy Anyukája karjaiban utazhat, de egyre kíváncsibb volt arra, milyen is lehet a saját szárnyán repülni.
   Amikor leértek, Sophie a hóba huppant, elveszítette egyensúlyát és lecsüccsent. Boldogan kacagva állt fel, hogy leporolja magáról a rátapadt havat. Nekifogtak építeni egy hóembert, vagyis inkább hó pingvint. Jóval magasabb volt, mit Sophie, aki pedig nagyon szeretett volna a hó pingvin fejére tenni egy koszorút, amit magyallevélből fontak.
   - Várj, Sophie! Segítek! – szólalt meg anyukája, de a kis tündér elhárította a segítséget.
   - Én szeretném! – kiáltotta, és elkezdett ugrálni, hátha úgy eléri a hó pingvin fejét. Ugrált, ugrált, de hiába, nem sikerült. Aztán arra gondolt, mi lenne, ha nekifutásból próbálna felugrani olyan magasra? Végül is bármi lehetséges, ha nagyon akarja az ember, vagy a tündér.
   Elhátrált jó messzire, lendületet vett és futott, futott, ahogy csak bírták apró lábai. Amikor odaért a hó pingvinhez, ugrott egy hatalmasat, és önkéntelenül elkezdett verdesni apró szárnyaival is.
   Lássatok csodát, abban a pillanatban ez a kicsi, elszánt tündérlány a levegőbe emelkedett, felhelyezte a koszorút a pingvin fejére, és akkor vette észre, hogy nem esett vissza, hanem lebeg mellette. Anyukája boldogan mosolygott rá, hiszen tudta, Sophie mostantól már bármikor fog tudni repülni, nem kell neki segítség hozzá.
   - Anya! Repülök! Látod? Repülök! – kiáltotta boldogan, és gyorsan háromszor körberepülte Anyukáját és a hó pingvint.
   - Ügyes vagy, Kicsim! Nagyon ügyes, de most már ideje lesz visszamenni a palotába. Csak szépen, fokozatosan. Nem szabad rögtön túlerőltetni a szárnyadat! Gyere, indulás!
   - Ugye felrepülhetek egyedül? Kérlek, Anya! Hadd lássa mindenki!
   - Na, jól van. Legyen, de melletted repülök, nehogy valami bajod essék.
   Ezzel mindketten a levegőbe emelkedtek, felszálltak a palota tróntermének erkélyére, ahonnan aztán beléptek a trónterembe. A palota lakói közül sokan látták Sophie első repülését, és mindannyian dicsérték, gratuláltak neki. A kis tündért majdnem szétvetette a nagy büszkeség, hiszen most már ő is teljes jogú tündérnek mondhatja magát, aki akkor repül ide-oda, amikor csak kedve tartja.
   Este aztán Sophie boldogan és elégedetten tért nyugovóra, és még álmaiban is a repülést gyakorolta, s ezekben az álmokban olyan vidékeken repkedhetett, ahol talán még sosem járt egy tündér sem. Mert az álmainkban bármi megtörténhet. Bízzatok magatokban, mert ha valamit nagyon szeretnétek, és megtesztek érte mindent, akkor biztos, hogy sikerrel jártok majd, és ti is olyan büszkék lehettek magatokra, mint amilyen büszke volt Sophie, a kis tündér, az első repülése után.

Bombicz Judit, hivatalos szerző, meseíró

Bombicz Judit meseíró vagyok. 1966. január 30-án születtem, Dorogon. Születésem óta (öt év megszakítással) Tokod Nagyközség üveggyári településrészén élek. Tinikorom óta írok. 15 évesen versekkel kezdtem, a meseírás csak felnőtt koromban ért utol. Kislányomnak folyamatosan saját meséket meséltem, melyeknek ő volt a főszereplője, de egyiket sem írtam akkor le. Sokáig eszembe sem jutott a publikálás, aztán egysz...