Hétköznapi csoda

    A bekerített játszótér kerítésén kívül egy idős hölgy álldogált és a bent játszadozó gyermekeket bámulta. Remélte, senki nem érti félre, de annyira egyedül érezte magát, hogy nem tudott ellenállni a csábításnak. A kicsik zajongása, boldog kacaja legtöbbször visszarepítette abba az időbe, amikor még boldogan, saját családjával élt. Férjével, és két gyermekükkel. Elég későn születtek, nehezen maradt állapotos az asszony. Boldog volt, mindig vidám. Ha kellett, férjével együtt minden problémát megoldottak. Addig a bizonyos napig, amikor is boldog életének egy pillanat alatt vége szakadt. A férje aznap este egyedül autózott a gyerekekért a nagyszülőkhöz, akik már nagyon várták édesapjukat. Hazafelé is szóval tartották. Az apa csak egy röpke pillanatra fordította el tekintetét az útról, s ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy egyszerre négy élet érjen véget. Három az autóban, és a negyedik otthon, a nappaliban, ahol a telefon ellentmondást nem tűrően csörgött, amíg az asszony fel nem vette.

    "Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm, Önnel, asszonyom. Férje és gyermekei egy szerencsétlen baleset áldozatai lettek, melyben mindhárman azonnal életüket vesztették..."

    A telefonkagyló kiesett a kezéből, a nő pedig ájultan zuhant a földre. Hetekig a szavát sem igen lehetett hallani. Néhány hónap múlva eladta a bútorokat, a házat, ahol oly boldogan éltek együtt, és egy teljesen más környékre költözött, ahol nem volt gyerekzsivaj. Hosszú évekig nyugalom volt körülötte s ő szép lassan megöregedett. Megőszült, meglassúdtak a mozdulatai. Magányosan élte mindennapjait. Aztán egy napon, mintha csak a földből nőtt volna ki, itt termett a közelében ez a játszótér, ahonnan mindig vidám nevetést, gyermekhangokat vitt felé a szél. Egy nap aztán összeszedte magát, és elsétált a játszótérhez, hogy közelebbről is megnézze. Amint meglátta a sok kisgyermek kipirult arcát, rájött, ezek a hangok, ezek az arcocskák hiányoztak eddigi életéből a legjobban. Rájött, akarattal eltemette magát, és saját maga alakította úgy az életét, hogy ne legyen senki, akinek esetleg szüksége lehetne rá.

    Nap-nap után csak ácsorgott a kerítés mellett, mire végre úgy érezte, ideje bemennie és leülnie az egyik padra, amelyik üresen állt a játszótér szélén. A pad mögött egy árnyat adó, hatalmas fa volt, ami alatt jól esett az ücsörgés, s ahonnan szája sarkában bujkáló mosollyal nézte a kicsik felszabadult, vidám játékát.

    Egy nap mellé telepedett egy fiatal pár, akik óvodás korú kislányukat hozták a térre, játszani, ismerkedni, hiszen csak néhány napja költöztek a közelbe. Egy ideig csak ültek, nézték a kicsit, aztán győzött a kíváncsiság és a fiatalasszony szóba elegyedett a nénivel. Elnézést kért, amiért ismeretlenül megszólítja, de mivel senkit nem ismernek még itt, gondolta, talán nem baj, ha kérdez néhány dolgot.

    Az asszony meglepődve tapasztalta azt a melegséget, amit a szíve tájékán érzett. Ez az érzés már jó ideje nem tartott vele élete útján, hiszen senkivel nem ápolt közelebbi kapcsolatot, szinte senkivel nem érintkezett. Boldogan válaszolgatott a fiatal nő kérdéseire. Kicsit megijedt, amikor egy kérdés éppen őrá irányult, az életéről kérdezte újdonsült ismerőse, de aztán úgy ömlöttek belőle a szavak, mint megáradt folyó, ha átszakítja a gátat. Nagyon sok dolgot elmesélt az életéről, a családjáról, akiket oly régen elveszített már. A fiatalok érdeklődve, figyelmesen hallgatták. Néha jelentőségteljesen egymásra néztek, de nem szóltak közbe. Ezután heteken át, szinte minden nap találkoztak a játszótéri padon, egyre többet megismerve a másik életéből. Egyre jobban megbíztak egymásban, s amikor eljött az ideje, a fiatalok egy kéréssel álltak elő. Úgy érezték, mindkét félnek jót tennének azzal, ha kicsit közelebbi kapcsolatot ápolnának egymással. Elmondták, hogy mivel mindkettejük szülei nagyon messze élnek, kicsi lányuk csak ritkán találkozhat a nagyszüleivel. Viszont a nagyszülői gondoskodásra mindenképpen szüksége lenne, így, ha az idős hölgynek sincs ellenére, szívesen vennék, ha kislányuk tiszteletbeli nagymamája lenne ezentúl.

    Az idős hölgy először meg sem tudott szólalni, hiszen titokban már úgy tekintette a kislányt, mintha az unokája lenne. Nagyon megszerette a cserfes, mókára mindig kész kisgyereket. Megszólalni nem tudott, csak szemeiből patakzottak a boldogság könnyei, s egy néma bólintás kíséretében hálásan szorította meg mindkét fiatal kezét, beleegyezése jeléül.

    Ettől kezdve már nem csak a játszótér volt a találkozó helyük. Úgy éltek tovább, mint egy igazi család. Még jó néhány évig a pici lány nagymamája lehetett, amivel a fiatal pár megszépíthette egy megtört, magányos, szinte már mindent feladott ember hátralévő életét.