Barion Pixel

A hős Maci

  • 2023.
    ápr
  • 20

   
 
Valamikor régen, élt a sűrű erdőben egy kedves Mackó. Családja már nem volt, egyedül élt a barlangjában, ahol sokszor meglátogatták a barátai.   Mindenki szerette, és mindenki csak egyszerűen Macinak szólította. Hatalmas termetével kimagaslott a több...

Kép forrása: Németh Erika alkotása

   

 

Valamikor régen, élt a sűrű erdőben egy kedves Mackó. Családja már nem volt, egyedül élt a barlangjában, ahol sokszor meglátogatták a barátai.
   Mindenki szerette, és mindenki csak egyszerűen Macinak szólította. Hatalmas termetével kimagaslott a többi erdőlakó közül, így mindig szemmel tudta tartani őket. Főleg a kicsiket szerette. A szülők sokszor kérték meg őt, hogy vigyázzon csemetéikre, amíg dolgaik után jártak. Maci szívesen segített nekik, jól szórakozott, amíg a kicsikre vigyázott.
   Egy nap éppen nem kért tőle segítséget senki, így szabadidejét arra használta, hogy körülnézzen az erdőben. Cammogott fától fáig, tisztástól tisztásig. Meg-megállt beszélgetni az állatokkal, majd indult tovább, az úton. Ő sem tudta még, meddig fog sétálni, de élvezte ezt a szép, őszi napot.
   Az ösvények szélén még nyíltak a virágok, de a fák már kezdték hullatni leveleiket. Zöldből rozsdaszínűvé változtak, és az erdő ezernyi őszi színben pompázott. Maci szerette az őszt, éppen a színei és illatai miatt. Tudta, lassacskán eljön majd a nap, amikor elköszön barátaitól, hogy bevonuljon barlangjába, téli álmot aludni. Addig azonban még kihasználja az időt.
   Amint sétálgatott, egyszer csak elbújt az addig fényesen világító nap, mert sötét fellegek kezdtek gyűlni az égbolton. Néhány perc múlva aztán hatalmas cseppekben kezdett esni az eső. Macinak ezzel még semmi baja nem volt, szerette az esőt, de amikor az átváltott csepegésből zuhogásba, már ő is inkább visszafordult, hogy mielőbb hazatérjen otthonába.
   - No, ennek aztán már fele sem tréfa! - dünnyögte magában, és a cammogásból hamarosan már futásra váltott, mert bundáján kezdte érezni az eső hatását. Kezdett kicsit fázni. Ilyen mennyiségben csak a barlangból nézve szerette az égi áldást.
   A patak mellett futva látta, a víz már kezd kilépni medréből, és lassacskán sebes folyó lehet belőle, így még gyorsabb tempót diktált magának.
   - Jó lenne mielőbb hazaérni, mert ilyen mennyiségben már nem rajongok a vízért!
   Éppen eltávolodott volna a pataktól, amikor halk kiabálást hallott a közelből. Megállt, fülelt, mert nem volt biztos a dolgában.
   - Vajon most akkor hallottam, vagy nem hallottam? Lehet, hogy csak a víz surrogása zavarta meg a fülemet?
   Már éppen indult volna tovább, amikor ismét meghallotta az erőtlen kiáltást, és azonnal a hang irányába fordult, hogy megnézze, ki lehet az, aki bajba került.
   Amikor kilépett a fák közül a patak egyik kanyarulatánál, tágra nyílt a szeme a csodálkozástól. Eltűnt a tisztás és helyén hatalmas víztömeg hömpölygött. Az egyik bokor lelógó ágába pedig egy kis őzgida kapaszkodott a fogaival, nehogy elsodorja őt a rohanó ár. Ezért volt elhaló, és halk a kiáltása, hiszen ha a száját kinyitja, akkor talán elsodorja őt a víz, és soha többé nem talál vissza a családjához.
   Maci egy pillanatig sem késlekedett. Azonnal belevetette magát a vízbe. Egy ideig tudott menni, de a víz egyre mélyült, így már neki is úsznia kellett.  Szerencséje volt, hogy a medvék nem olyan kicsik, mint a legtöbb állat, így számára nem volt olyan erős a sodrás, mint a kicsi őzgidának. Szegény kis pettyes halálra ijedten kapaszkodott, és várta, hogy mi fog történni vele.
   Maci odaúszott, egyik mancsával belekapaszkodott egy fa törzsébe, a másikkal pedig gyengéden átkarolta a megszeppent gidát, aki végre el merte engedni a lelógó ágat.
   - Ne félj, kicsi! Nem lesz semmi baj! Hamarosan ismét az anyukád mellett lehetsz!
A gida remegve bújt a hatalmas medvéhez, aki végre elindult vele a biztonságos part felé. Nem volt egyszerű dolga, hiszen csak egyik mancsával és hátsó lábaival tudott tempózni. Amikor végre már fel tudott állni, gyorsan kiment a vízből, de a gidát nem tette le.
Először kicsit tanácstalanul forgolódott, vajon merre is induljon, de a következő pillanatban a bokrok közül kibukkant egy rémült, aggódó őz mama, aki boldogan szaladt oda hozzá, amikor meglátta elveszettnek hitt gyermekét Maci karjaiban.
   - Maci! Megmentetted a kicsinyemet! Egész életemben hálás leszek neked ezért. Egy hós vagy, és erről mindenki tudni fog az erdőben!
   - Ugyan már, Őz Mama! Nem vagyok én hős. Bárki segített volna, aki erre jár.
   - Nem úgy van az, Maci! Te bátor és nemes szívű vagy. Mindig segítesz mindenkinek, és az erdő állatai nem mutatják ki eléggé a hálájukat ezért. Úgyhogy mindenki tudni fog a mai jótettedről!
   Ezzel elbúcsúztak, és Őz Mama lassan lépdelve elvezette még mindig kissé remegő gidáját.
   Az őz állta a szavát. Az erdő összes lakója megtudta, Maci milyen hőstettet hajtott végre akkor, amikor a legtöbben csak saját életüket próbálták menteni.
   Úton-útfélen gratuláltak neki, bármerre járt, s büszkék voltak a barátságára.
   Mégis, Maci megmaradt szerény és kedves mackónak, aki örök életében megbecsülésnek örvendett az erdő lakóinak körében.

 

Bombicz Judit, hivatalos szerző, meseíró

Bombicz Judit meseíró vagyok. 1966. január 30-án születtem, Dorogon. Születésem óta (öt év megszakítással) Tokod Nagyközség üveggyári településrészén élek. Tinikorom óta írok. 15 évesen versekkel kezdtem, a meseírás csak felnőtt koromban ért utol. Kislányomnak folyamatosan saját meséket meséltem, melyeknek ő volt a főszereplője, de egyiket sem írtam akkor le. Sokáig eszembe sem jutott a publikálás, aztán egysz...

Vélemények a meséről

Bombicz Judit meseíró

2023-04-27 12:14

Nagyon szépen köszönöm, Niki! :) Örülök, hogy tetszett a mese! :)

Maszlag Nikolett

2023-04-23 23:55

Csodàs mint mindegyik mese és tanulsàgos sok ember tanulhatna ebből a meséből



Sütibeállítások