Hófalva lakói

Hófalva lakói.

   Ismeri valaki közületek Hófalvát? Jártatok már ott? Nem? Azt hiszem, sajnálhatjátok, mert csodálatos hely. Hófalva, mint a neve is mutatja, egy kis falu. Az örök tél honában, Havasföld egy eldugott kis szegletében található. S hogy kik lakják? Talán már ki is találtátok. Igen, hóemberek lakják ezt a kis falut. Hócsaládok, hógyerekekkel, hókutyákkal, vidámsággal, mulatsággal, életkedvvel és sok-sok szeretettel.
   Ebben a faluban minden hóember megtalálja a boldogságát. Vannak olyan hócsaládok, akiket gyerekek építettek hatalmas havazások idején, aztán azonnal meg is feledkeztek róluk. Ezek a hóemberek aztán az éj leple alatt elindultak megkeresni azt a helyet, ahol boldogságban és szeretetben élhettek tovább. Valahogy ösztönösen tudták, el kell jutniuk Hófalvára, hogy az övéik közé kerülhessenek. Szinte minden télen új hóemberek érkeztek. Persze, voltak, akiknek nem sikerült eljutniuk álmaik lakóhelyére. Voltak, akik útközben már nem bírták a nap sugarait és elolvadtak. Voltak, akiket egy-egy hókotró szórt szét, de sajnos voltak olyanok is, akiket az emberek romboltak le. Viszont mégis sokan eljutottak Havasföldre, ahol már többé senki nem bánthatta őket.
   Így került az idei tél közepén egy újabb hóember család a faluba. Ők voltak Hóharmaték. Aki esetleg nem tudná, mit jelent a nevük, annak elárulom, hogy a zúzmara régies megfelelője. Ugye szerintetek is kedves nevük volt?
   Tehát, Hóharmaték heten voltak a családban. Hóharmat Baltazár, az apa, Hóharmat Abigél, az anya, Hóharmat Helén, a nagymama és a négy hógyerek, Benji, Armand, Netti, az egyetlen kislány és a legkisebb Hugó. Mindannyian imádták a zenét. Az a kert, ahol születtek, egy zenész család lakhelye volt, így minden nap hallották a muzsikát. Még zenélni is megtanultak, bár azt az emberek világában sosem művelhették, hiszen az emberek úgy tudják, a hóemberek nem mozognak, nem beszélnek, nem pislognak, nem járnak, lényegében nem csinálnak semmit, csak mozdulatlanul állnak ott, ahová építették őket, s amikor kisüt a nap, akkor elolvadnak, mintha soha ott sem lettek volna. Mondom, ezt hiszik az emberek. Ehhez képest a valóság teljesen más. Amikor az emberek nem látják, akkor a hóemberek is életre kelnek, élik a maguk életét, szeretnek, beszélgetnek, integetnek egymásnak. S mint már írtam, elindulnak megkeresni társaikat. Hóharmaték is napokig vándoroltak, mire megérkeztek úticéljukhoz. Sokáig tartott, hiszen csak éjszakánként indulhattak útnak, a kicsikkel pedig még nehezebb volt minden, de azért megoldották. A falu határába érve Baltazár így szólt.
   - Megérkeztünk, gyerekek! Soha többé nem kell ilyen hosszú utat megtennünk, csak ha mi szeretnénk. Szerintem takaros kis faluba érkeztünk, nem?
   - Papa, nekem nagyon tetszik itt minden! – szólalt meg a legnagyobb hógyerek, Benji. – Nézzétek, milyen csodaszép jégházak vannak az út két oldalán. És üzletek, meg kirakatok, meg minden, amit csak el tudunk képzelni!
   - Így igaz, Benjikém! – válaszolta Abigél. – Végre ott vagyunk, ahol lennünk kell.
   Ezzel elindultak a főutcán, megkeresni a falu elöljáróját, aki nem messze lakott. Nem volt nehéz megtalálni, mert egy tábla hirdette a bejáratnál, hogy kinek a háza az, ahol éppen megálltak. Baltazár becsengetett és az ajtó azonnal ki is nyílt, s egy mosolygós arcú hóasszonyság tessékelte be az érkezetteket. Beterelte őket egy irodának látszó helyiségbe, ahová pár perc múlva megérkezett Hófalva elöljárója, hópolgármestere is, Jeges Jeromos, aki egy kedves, barátságos hóember volt, s akivel a család nagyon gyorsan meg is egyezett a lakhatásukról. Jeromos elkísérte őket egy nem régen épült jégházikóhoz, amiben még senki nem lakott, s mivel emeletes volt, a hét tagú család bőven elfért benne. Megmutatott mindent, majd elköszönt a családtól, hogy azok kipihenhessék az utazás, a vándorlás fáradalmait.
   - Most már tényleg megérkeztünk! – jegyezte meg Baltazár és boldogan ölelte magához családja minden tagját, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy nem voltak olyan hosszú karjai. – Mindenki találja ki, melyik szobában szeretne lakni. Természetesen Nagymamának külön szoba jár. Így marad két gyerekszoba. Benji és Armand, ti az egyik, a két kicsi, Netti és Hugó pedig a másik szobában. Igyekezzetek lefeküdni, mert beesteledett. Holnap majd körülnézünk a faluban és megismerkedünk a többiekkel. Irány az ágy!
   A család minden tagja lassacskán nyugovóra tért. A gyerekek álmaikban már tervezgették, miket fognak csinálni másnap. Aztán az álmok is elillantak és a család minden tagjának nyugodt szuszogása bizonyította, hogy végre biztonságban érezhették magukat.
   Másnap reggel aztán elindultak körülnézni. A gyerekek nem úszták meg a tanulást sem, mert az első teendője az volt a szülőknek, hogy beíratták őket a helyi iskolába. Elmentek bevásárolni, hiszen fel kellett tölteniük az éléskamrát mindenfélével, amit szerettek. Kisétáltak a falucska közepén található parkba, ahol a gyerekek találkozhattak más hógyerkőcökkel. Eltöltöttek itt néhány órácskát, aztán hazafelé vették az irányt. Útközben találtak egy üzletet, ahol mindenféle zeneszerszámot árultak, így azonnal be is tértek, hogy bevásároljanak. Vettek egy hegedűt, egy kis dobot, egy trombitát és egy kis harmonikát is. Alig várták, hogy kipróbálhassák mindet.
   Estefelé, amikor már sötétedett, kimentek az előkertbe. Baltazár kivitt magával egy égő gyertyát is, amit egy felfordított, behavazott hordó tetejére állított, majd felsorakoztatta családját és zenélni kezdtek. Abigél hegedült, Benji trombitált, Armand dobolt, Netti pedig harmonikázott. Baltazár, Helén nagyi és Hugó pedig énekeltek. Csodaszép hangja volt mindegyiküknek. Tényleg igazi zenész hócsalád voltak. Egymás után énekelték, játszották a szebbnél szebb melódiákat, aminek az lett az eredménye, hogy egyre több szomszédjuk jött meghallgatni őket, sőt, még a szomszéd utcákból is átjöttek a hóemberek, hogy megnézzék, kik az új lakók a faluban.
   A végére olyan hatalmas sikere lett a Hóharmat családnak, hogy a többiek szinte alig akarták elengedni őket. Azt hitték, sosem fog abbamaradni a taps, amit a közönségüktől kaptak.
   Ettől kezdve minden este élő koncerttel szórakoztatták Hófalva lakóit, hiszen minden nappal egyre többen és többen voltak kíváncsiak rájuk. Befogadták a Hóharmat családot, akik tudták, ennél jobb helyre nem is mehettek volna, mert sehol máshol nem lehettek volna olyan boldogok, mint Hófalván, ahol ilyen sok hóember szeretetét élvezhették. Soha nem költöztek el a faluból, s az idők végezetéig folytatták a zenélést, szomszédaik legnagyobb örömére.