Manóképek

Manóképek.

   Misi Manó a magas hegyek között élt, egy szépséges, színesre festett gombaházban, egyedül. Sajnos nem voltak barátai, sem pedig rokonai. Egyes egyedül éldegélt a házikójában és legnagyobb szenvedélyének, a festésnek élt. Bármit látott jártában-keltében az erdőben, azt mindet vászonra festette. Hamarosan már az ágya is tele volt bekeretezett, csodaszép képekkel és nem volt hol aludnia. 
   Szegény, fejét vakargatva állt szobája közepén és azon törte a kobakját, hogyan tudna mégis helyet csinálni a sok-sok festmény között, magának. 
   Addig-addig gondolkodott, amíg megszületett az új ötlet. Szabadtéri kiállítást rendez a képekből. Az sem számít, ha senki más nem látja, csak ő, viszont az ágya újra a sajátja lehet és nem a festmények trónolnak majd rajta. 
   Azonnal a tettek mezejére lépett és elindult, hogy szemrevételezze a környéket, vajon hová is lehetne kiaggatni a képeit. 
   Sétája közben észrevette, a környéket ellepik a hatalmas kalapú gombák, amik szépen megvédenék a festményeket az időjárás viszontagságaitól. 
   Napsütés ellen árnyékot adnak, eső ellen pedig fedelet, úgyhogy máris döntött. 
   - Gyerünk haza - dünnyögte félhangosan. - Összeszedem a képeket, szöget és kalapácsot teszek a kis kordéra, és kiakasztom mindegyiket, egy-egy gomba kalapja alá. Legalább kidíszítem vele ezt az elhagyatott erdőt. Olyan lesz, mintha egy kiállításon lennének, ahol sokan láthatják majd őket. 
   Az ötletre elmosolyodott és gyorsan szedte apró lábait, hogy mielőbb az otthonában legyen, és megvalósíthassa legújabb ötletét. 
   Az egész napja ráment erre, pedig nagyon szorgosan dolgozott. Mégis már sötétedett, amikor végre megállt a tisztás közepén, csípőre tette a kezét, és ennyit mondott. 
   - Kész! - majd elégedetten hazacammogott. Gyorsan megvacsorázott, megmosakodott, majd boldogan lefeküdt az ágyába, ahol hajnalig nyugodtan aludt.  Reggel aztán újult erővel, kipihenten ébredt. Elégedetten nézett körül a lakásban, ahol már tényleg csak a falakon díszelegtek szebbnél szebb képei. 
   Komótosan reggelit készített magának, elfogyasztotta, majd ráérősen szürcsölgette az asztalnál a kávéját, amikor az ablakon kitekintve azt vette észre, valaki a háza felé tart. A következő percben aztán ez a valaki félénken megkopogtatta a bejárati ajtót. 
   Misi Manó meglepetten felállt a székről és gyorsan kinyitotta ismeretlen vendége előtt a bejáratot. A nyílásban egy hófehér nyuszi lány álldogált, majd félénken köszönt. 
   - Jó reggelt kívánok! Én Bolyhoska vagyok és csak azt szeretném megkérdezni, hogy te vagy az a Misi Manó, aki azokat a csodaszép képeket festette, amiket az erdőben láttam? 
   - Szervusz! Igen, én vagyok az. Miért kérdezed? 
   - Azt szerettem volna megtudakolni tőled, hogy rólam is tudnál-e festeni egy szép képet? Szeretném vele meglepni az Anyukámat és az Apukámat! 
   Misi Manó elképedve nézett először Bolyhoskára, majd háta mögé tekintve megakadt szeme a sok szép festéken, ecseten, üres vásznakon, és amikor újra visszafordult, már nem csak a szája, hanem a szeme is mosolygott a boldogságtól. 
   - Nagyon szívesen festek rólad egy képet, Bolyhoska, ha ez a kívánságod! Fáradj be és megbeszéljük! 
   Még aznap nekiállt a képnek és másnapra el is készült vele. Misi Manó szinte megtáltosodott a boldogságtól, hogy valakinek végre rá is szüksége van. 
   Az együtt töltött órák alatt nagyon jó barátok lettek a kis nyuszival, aki erdő szerte elújságolta, milyen szép képeket fest a hegyekben élő Manó, s a róla készült festményt is gyakran megmutatta a többi erdőlakónak. 
   Ettől kezdve Misi Manónak nem kellett azon gondolkodnia, hogy hová is tegye az elkészült képeit, hiszen sorban jöttek hozzá az erdő lakói, akik mindegyike egy-egy festményt akart tőle rendelni. 
   Még az eddig megfestett képei közül is nagyon sokat elkértek tőle, hogy azokkal díszítsék otthonukat, s a hideg télen ezek a képek csempészték be hozzájuk a tavaszt és a nyári napsugarat. 
   Misi Manó nagyon hálás volt Bolyhoskának, hiszen tudta, főleg neki köszönheti ezt a népszerűséget, így a kis nyuszi lánynak ajándékozta legelső festményét, ami számára a legkedvesebb volt. Egy tőzikét ábrázolt, amint éppen életében először találkozik a tavaszi nap csiklandozó sugaraival. 
   Többé már soha nem volt magányos, nem volt mindig egyedül. Rengeteg barátot szerzett magának, folyamatosan kiállításokat szerveztek a képeiből, és élete végéig boldogan festette a sok szépséget, amivel örömet és boldogságot csempészhetett barátai és saját maga életébe.