Nagyimaci szilvesztere

Nagyimaci szilvesztere.

   Nagyimaci már csak egyedül éldegélt a hatalmas medvebarlangban, amióta a család többi tagja önálló barlangba költözött. Most is folyamatosan varrta számukra a függönyöket, terítőket, ágyneműt, párnahuzatot, táskákat, bármit, amire szükségük volt, de az otthon nagyon csendes volt, amióta az unokái nem csiviteltek körülötte folyamatosan. 
   Nagyimaci kicsit szomorú is volt emiatt, hiszen nagyon hiányoztak neki a kis bocsok. Szerette, amikor a családja együtt van, ezért nagyon várta már a karácsonyt. 
   Az erdőre éjszaka leesett az első nagyobb, már megmaradó hó, ami betakarta a földet, csipkeruhát adott a kopár bokrokra és fákra, s ettől téli meseországgá változtatta a tájat. Nagyimaci sokat sétált a friss levegőn, és tervezgette a karácsonyi menüt, amit családja elé tálalhat majd. 
   Szenteste napján meg is érkezett a teljes család, lett is nagy zsivaly a barlangban hirtelen. Nagyi élvezte, hogy az otthona megtelt élettel, boldogsággal. Azonban az ünnepnek is vége lett egyszer, s a család visszatért saját otthonába, ismét magára hagyva a medvehölgyet. 
   - Ne szomorkodj! – ölelte magához Nagyimacit kedves barátja, Brumi Úr, a közeli barlangban élő öreg medve. – Hamarosan úgyis ismét eljönnek majd hozzád. 
   - Tudom, de már most is nagyon hiányoznak! – suttogta könnyes szemmel Nagyi, majd kibontakozott szomszédja öleléséből és nekiállt az aznapi ebédnek, ha már meginvitálta őt is. 
   Brumi Úr tudta, hogy Nagyinak elfoglaltságra lenne szüksége. Olyasmire, amit szeret csinálni, ami lefoglalja nem csak a szabadidejét, de a szomorkás gondolatait is. 
   - Nagyimaci, otthon felejtettem a szemüvegemet. Hazamegyek érte, de hamarosan visszatérek!  – kiáltotta be a konyhába, majd felöltözött és kilépett a barlang ajtaján. Elgondolkodva sétált az erdei ösvényen, nem is figyelve, merre jár. Hirtelen hangokra lett figyelmes és amint körülnézett, rájött, hogy éppen arra a tisztásra lyukadt ki, ahol az Erdei Tanács mindig gyűlésezni szokott. Most is ott ültek egy körben és nagyon vitatkoztak valamiről. Amikor Brumi Úr a tisztásra lépett, az állatok elhallgattak és felé néztek. 
   - Ne haragudjatok! – jegyezte meg Brumi Úr.  – Nem akarok zavarni, csak elgondolkodva sétáltam és pont ide jutottam. Már megyek is! 
   - Várj csak, barátom! – kiáltott fel az állatok vezetője, Vadkan Elemér. – Éppen egy fontos dolgon vitatkozunk és lehet, hogy te tudnál segíteni az ötletelésben. Gyere közelebb, kérlek! 
   Brumi Úr nem értette a dolgot, de azonnal engedett a kérésnek és leült az állatok közé, kíváncsian várva a magyarázatot. Vadkan Elemér nem is késlekedett vele. 
   - Az a helyzet, hogy idén szeretnénk egy jó kis álarcosbált rendezni szilveszter napján, a nagy tisztáson. De hiába próbáljuk kitalálni, honnan szedjünk jelmezeket, senkinek nincsen használható ötlete. A zenét már megoldottuk, hiszen Tücsök Tóni szívesen hegedül majd és több más állat is beáll a zenekarba, akinek van valamilyen zeneszerszáma. Sün Papa például elhozza a harmonikáját majd. Hód Marci vállalta, hogy dobolni fog, úgyhogy a dolognak ez a része rendben lesz. A díszítésben segítenek majd a mókusok és a nyuszik, hogy minden szép legyen a bálra. Mindenki hoz majd valami ételt és italt magával, amit egy nagy asztalra teszünk, és mindenki abból szed magának, amiből csak szeretne. Már tényleg csak a jelmezek kérdése maradt hátra. 
   - Nos, már van is egy jó ötletem! – csillant fel az öreg medve szeme a gondolatra. – Nagyimaci egyre többet szomorkodik, amióta a családja elköltözött. Azon törtem a fejem éppen, hogy milyen elfoglaltságot kéne neki találni, hogy elterelje a gondolatai. Tudjátok, hogy amióta megvette azt a virágos varrógépet, folyamatosan azon dolgozik. Szerintem a jelmezekkel is boldogulna. Mit szóltok hozzá? 
   - Ez óriási ötlet! Szerinted elvállalná? 
   - Biztos vagyok benne, hogy igen, hiszen imád varrni, és amióta egyedül él, nincsen olyan sok munkája. Akár jöhetne is velem valaki és beszélünk vele!
   Brumi Úr és Vadkan Elemér azonnal elindult a barlangba, hogy megbeszéljék a jelmezek készítésének lehetőségét. Nagyimaci gondolkodás nélkül igent mondott a felkérésre és alig várta, hogy az első megrendelők megérkezzenek. Ettől a naptól kezdve szilveszterig folyamatosan működött a varrógép. Nagyi szabott, tűzött, varrt és próbált. Élvezte az egész műveletet. Gyönyörködött a keze közül kikerülő csodaszép jelmezekben, amiket az állatok rendeltek tőle. Mindennel elkészült szilveszter napjáig és mindenki nagyon elégedett volt a munkájával. Már csak saját magának és Brumi Úrnak kellett kitalálni valami álruhát. Úgyhogy barátjából félszemű, kalapos kalóz lett, Nagyimaciból pedig varrónő. A bál napján már türelmetlenül várták az indulás időpontját, hiszen mindketten nagyon kíváncsiak voltak a jelmezes bevonulásra, elvégre minden erdei állat Nagyimaci ruháiban tündöklött aznap. 
   Amint beléptek a tisztásra és meglátták a sok-sok csodaszép jelmezben pompázó ismerőst, mindketten nagyon jól érezték magukat. Brumi Úr feje búbján egy halálfejes kalap trónolt, egyik szemén szemkötő, szájából egy pipa lógott ki, és magasszárú csizmákba bújtatta lábait. Nagyimaci le sem tagadhatta volna, hogy varrónőnek öltözött. Nyakában mérőszalag lógott, csuklóján egy tűpárna díszelgett. Ruhája zsebéből egy szabóolló kandikált kifelé, s karján egy papírból kivágott szabásmintát hozott. Az állatok nagyon elégedettek voltak, mindenki nagyon jól érezte magát ezen az estén. 
   S bár egyik jelmez szebb volt, mint a másik, a jelmezversenyt mégis a medvehölgy és barátja nyerte, hiszen az állatok nagyon hálásak voltak azért, amit Nagyimaci tett értük, s úgy gondolták, az ő jelmeze igazán hiteles volt, hiszen saját magát formálta meg. 
   A bálnak hajnalban lett vége, amikor minden állat fáradtan, de nagyon jóleső érzéssel indult otthonába, hogy végre álomra hajthassa fejét. 
   Ettől kezdve azonban Nagyimaci sosem unatkozott, hiszen az erdő összes lakója hozzá fordult, ha valamire szüksége volt, amit varrni kellett. Nagyi sem volt már annyira szomorú, mint annak előtte, s bár a családja ugyanúgy hiányzott neki, mint eddig, tudta, hogy az az élet rendje, ha a fiatalok egyszer a saját lábukra állnak. Gyermekei és unokái pedig soha nem hagyták magára, sokkal sűrűbben látogatták meg Nagyimacit, aki így még jobban érezte a szeretetüket. A világ legboldogabb medvéje volt, amikor a család összegyűlt, hogy szeretetben és boldogságban töltsék együtt az idejüket.