Kiút a bajból

Kiút a bajból.

   Az erdő mélyén élt egy család. Apa, Anya és két gyermekük, Palika és Zolika. Édesapjuk az erdőre vigyázott, hiszen erdészként dolgozott. Édesanyjuk nevelte a két gyermeket, vezette a háztartást, csirkéket, nyulakat nevelt, s a család megélhetéséhez szükséges pénzt varrással egészítette ki. A közelben lévő faluból nagyon sokan jártak hozzá, ha éppen varrónői segítségre volt szükségük.

   Palika és Zolika minden nap az erdei tisztáson játszott, futottak a színes pillangók után, játszottak a szelíd erdei állatokkal, s nagyokat kacagva pancsoltak a ház mögött folyó patak hűs vízében.

   Egy nap aztán fogócskázás közben, Palika egy szokatlan színű, hatalmas pillangót látott meg. Intett testvérének és mindketten, óvatosan követni kezdték a mit sem sejtő, gyönyörű pillangót.

   A két kisfiú annyira belemerült a látványba, hogy észre sem vették, milyen messzire eltávolodtak otthonuktól. Eszükbe sem jutott Édesapjuk intése, amit minden nap elmondott neki, mielőtt ellenőrző körútjára indult.

   - Gyermekeim, ne felejtsétek el, amit mindig mondok nektek! Amikor nem vagyok itthon, nagyon vigyázzatok magatokra és Édesanyátokra! Csak a ház közelében játsszatok! Az erdő mélye sötét és veszélyes két kisgyerek számára! Ígérjétek meg, hogy szót fogadtok!

   - Megígérjük, Apa! – szólt megszeppenve a két fiú és eddig be is tartották az ígéretüket. Addig, amíg az a gyönyörű pillangó nem került a szemük elé.

   A fiúk egymás mellett surranva követték a pillangót és egyszer csak egy hatalmas barlang mélyén találták magukat. Fogalmuk sem volt róla, mikor lépték át a barlang bejáratát, és hogy milyen folyosókon kanyarogtak a pillangó nyomában. Ijedten néztek körül, hogy hova is kerültek vajon. A barlang falaiból mintha fénysugarak világítottak volna. Amikor közelebb léptek a falhoz, akkor látták meg a fények forrását. Az apró, fénylő kristályokat, amiknek köszönhetően mindent láttak és nem kellett sötétben tapogatózniuk.

   - Palika! Most mi lesz? Hogyan jutunk haza? – kérdezte Zolika, aki fiatalabb és kisebb is volt testvérénél.

   - Nem tudom, Zolika! De az biztos, ha valahogyan sikerül hazajutnunk, Apa nagyon meg fog szidni minket.

   - Nem bánom azt sem, csak valahogy sikerüljön megtalálni a hazavezető utat! – pityeregte el magát Zolika.

   Palika gyorsan kézen fogta testvérkéjét, magához ölelte, hogy megnyugtassa. Hiszen ő volt az idősebb, a nagyobb, most neki kellett vigyázni a kisebbre. Körbejárták a barlangot és a végében találtak egy keskeny alagutat. Éppen, hogy elfértek egymás mögött, de elindultak, hátha éppen ez lesz a kivezető út.

   Hamarosan egy nagyobb barlangba jutottak, ahol még fényesebben ragyogtak a falakon a kristályok. Nem hallottak sehol egy pisszenést sem, csak valami halk, távoli vízcsobogás hangja ért el hozzájuk. Leültek egy kiálló sziklapadra, fogták egymás kezét és a félelem lassan úrrá lett rajtuk.

   Zolika kétségbeesésében ismét sírni kezdett, Palika pedig vigasztalni, nyugtatni próbálta.

   Néhány perc múlva csoszogó léptek zaját hallották meg. Nem tudták, vajon mi vagy ki okozhatta ezt a zajt, így összebújva, remegve várták, hogy meglássák a hang tulajdonosát. Az egyik járatból éles fény szűrődött ki, amely közeledett feléjük. A következő pillanatban aztán egy fura szerzet lépett eléjük, s a két kisfiú megszólalni sem tudott, annyira meglepődtek.

   - Szervusztok! – köszönt a dörmögő hang tulajdonosa. Egy kis törpe volt az. Zolikának talán a derekáig ért és nagyon öreg lehetett, mert hosszú, ősz szakálla volt.

   - Na, mi van, atyámfiai? – mosolyodott el bajusza és szakálla mögött. – Elvitte a cica a nyelveteket? Illene visszaköszönni, nem?

   - Jaj, kérlek, ne haragudj! – szólalt meg végre Palika. – Szervusz! Én Palika vagyok, az öcsém pedig Zolika. Az erdei tisztáson lakunk a szüleinkkel, de eltévedtünk ebben a labirintusban.

   - No, jól van! Ne féljetek, én nem foglak bántani. A nevem Baltazár és a bányász törpék nemzetségébe tartozom. Úgy látom, ti még nem találkoztatok törpékkel, mert nagyon megnyúlt az ábrázatotok! – kuncogott az öreg törpe vidáman.

   - Tényleg sosem találkoztunk még egy törpével sem. Azt hittük, törpék csak a mesékben léteznek!

   - Mint láthatod, nem így van. De ne szaporítsuk a szót, elviszlek a falumba, és megmutatom majd a hazavezető utat is nektek. Pattanjatok fel és indulás!

   A két kisfiú azonnal szót fogadott és elindultak az öreg törpe után. Hamarosan egy hatalmas barlangba kerültek, ahol sok-sok kicsi ház sorakozott körben, egymás mellett. Voltak ott picik, nagyok, emeletesek és földszintesek, s mindegyik ház előtt törpék álltak, vagy beszélgettek, tették mindennapi dolgukat. Amikor a kis csapat a tér közepére ért, akkor vették észre őket, hiszen a két gyerek kimagaslott közülük.

   - Szervusz, Baltazár! – kiáltott egy apró törpe. – Kiket hoztál ide?

   - Két eltévedt, embergyereket. Muszáj segítenünk, hogy hazatérhessenek az otthonukba. De előtte mutassuk meg nekik, mi hogyan élünk. Eddig ugyanis azt hitték, törpék nem is léteznek!

   A tér azonnal nevetéstől, hahotázástól lett hangos, hiszen minden törpe viccesnek találta, amit hallott. Ekkor már a két gyerek is mosolygott, minden félelmük elmúlt.

   A törpelányok azonnal ételt és italt hoztak a két kisfiúnak, hiszen látszott, mennyire éhesek és szomjasak lettek a sok bolyongás alatt. Mindketten jóízűen falatoztak és itták a frissítő, kristálytiszta forrásvizet, amit kaptak.

  Ezután a törpezenészek rázendítettek és a törpenép megmutatta a két kis embernek, milyen vidám nép is az övéké. Palika és Zolika vidáman együtt ugrándozott, táncolt velük, amíg el nem fáradtak.

   Ekkor Baltazár egy-egy kis csomagot adott nekik, amibe egy kis elemózsiát és olyan tárgyakat tettek, amit a törpék készítettek.

   - Mi ez, Baltazár? Miért adod ezt nekünk?

   - Ezt azért kapjátok, hogy soha ne felejtsetek el bennünket. Sajnos többé talán nem is találkozunk, de az emléketeket megőrizzük. Ti voltatok az emberek közül az elsők, akik láthatták a világunkat. De erről hallgatnotok kell, mert ha felfedeznének minket, akkor el kellene költöznünk, más vidékre.

   - Ígérjük, hogy hallgatni fogunk rólatok! Remélem, azért még találkozhatunk valamikor!

   Felálltak és a törpéktől búcsút véve, folyamatosan integetve indultak az öreg törpe után, aki egy keskeny barlangfolyosóhoz vezette őket.

   - Ez az út vezet haza, az otthonotokhoz. A folyosó végén látni fogtok egy fényesen ragyogó falat, de ne ijedjetek meg tőle. Átléphettek rajta, de vissza már soha nem jöhettek azon az úton. Kívülről nem is fogjátok látni, de mindig tudni fogjátok, hogy ott van. Azon keresztül látni fogunk benneteket, amikor csak szeretnénk. Most pedig induljatok, mert a szüleitek már nagyon aggódhatnak értetek! Éljetek boldogul!

   - Nagyon szépen köszönünk mindent, Baltazár! Soha nem fogunk elfelejteni téged, ahogy a népedet sem! Megőrizzük a titkotokat! Isten veled!

   Palika és Zolika még utoljára kezet fogott az öreg törpével, majd egymás mögött elindultak a folyosón, ami egyre szélesedett, míg a végén egy kör alakú barlangba jutottak, melynek száját tényleg egy csillogó fal zárta le. Palika először csak az ujja hegyét próbálta odaérinteni és csodálkozva vette tudomásul, hogy a fal olyan, mint valami átlátszó zselé. Ránézett Zolikára, jól megmarkolta testvérkéje kezét és együtt átléptek a csillogó, puha falon. Azonnal azon a tisztáson találták magukat, ahol a házuk állt. Amikor megfordultak, hátuk mögött csak egy növényekkel benőtt dombot láttak, a csillogó fal eltűnt mögülük.

   Sokat azonban nem tépelődhettek ezen a varázslaton, hiszen Édesanyjuk hangját hallották meg, amint őket szólongatja. Mindketten futni kezdtek házuk felé és egyszerre értek Édesanyjuk ölelő karjába. Tudták, nekik itt a helyük, de a barlangi törpéket sosem fogják elfelejteni, még felnőttként is emlékezni fognak rájuk.

   Palika csak ennyit suttogott Zolika fülébe.

   - Mindenhol jó, de a legjobb, otthon!

   Megfogták Anyukájuk kezét, s vele együtt indultak a ház felé. A bejárati ajtóból Palika még egyszer visszafordult, s alig láthatóan intett a törpék otthona felé, majd boldogan belépett oda, ahová igazán tartozott.