Motyó anyó segítsége

Motyó anyó segítsége.

   Motyó anyó, mint nevéből is kitűnik, egy cuki kis idős anyóka volt, aki a Tölgyerdő kellős közepén, egy kis kunyhóban éldegélt, egyes-egyedül. Igazság szerint ő egy moszorkány volt, vagyis manó-boszorkány. Persze, körülötte éltek az erdő állatai, akikkel mindig is nagyon jó barátságot ápolt. Ő nem bántotta az állatokat, azok pedig nem bántották őt. Elfogadták, hogy közöttük él, úgy érezték, oda is tartozik, akárcsak ők.
   A nevét pedig onnan kapta, hogy állandóan begyűjtött valamit. Mindig kis motyóval, kis batyuval mászkált, amikor hazatért gyűjtögető útjáról. Igazából senki nem is tudta, hogy születésekor kapott-e valami más nevet szüleitől. Olyan öreg volt már, hogy szinte alig emlékezett a gyermekkorára. S bár manó-társasága csak ritkán akadt, mindig beszélgetett az állatokkal, növényekkel, sokat olvasott. Nem szerette volna elfelejteni a beszédet. A környezete már megszokta, hogy miközben az erdőt járta, akkor is motyogott mindig valamit nem létező bajusza alatt. Akár ez a motyogás is lehetett volna a névadója. Igazából senki nem tudta pontosan, honnan és mikor ragadt rá ez a név, de talán nem is érdekelt senkit. Még őt magát sem.
   Motyó anyó egy kedves, jóindulatú asszony volt. Imádott főzni. Mindig kotyvasztott valamit kis konyhájában, az erdőben begyűjtött növényekből, termésekből. Történt, hogy ezen a napon is elindult gyűjtőkörútjára. Eljött az ideje a gyógynövények leszedésének. S ha útközben talált valami ehetőt, az is a batyujában kötött ki. Az egyik tisztáson aztán kicsit megpihent. Leült egy kidőlt fára, hallgatta a madarak csivitelését, jó mélyen beszívta a friss, erdei levegőt. Aztán hirtelen érdekes hangok ütötték meg a fülét, pedig már nem is volt olyan jó a hallása.
   - Csufi, az ég áldjon meg! Segíts már kikecmeregni ebből a büdös posványból!
  - Nem tudlak kihúzni, Büdi! Beleragadtál, mint hangya a csirizbe. Egyébként most aztán nem hazudtolod meg a neved. Bűzlesz, mint valami pöcegödör! – vihogott Csufi barátján, ezáltal még inkább nem volt ereje ahhoz, hogy ki tudja húzni abból a sáros, bűzös valamiből, ami annyira ragaszkodott hozzá.
   - Ne vihogj, segíts már! Ez az izé annyira büdös, hogy már kezd a gyomrom is felfordulni tőle.
   - Jól van, jól van, próbálkozom!
   Motyó anyó úgy döntött, most már bizony muszáj lesz megnéznie, kik azok, akik beszélgetnek, és mi is az a büdös valami, amibe az egyikük beleragadt. Felállt és elindult a beszélgetés és a vihogó hangok irányába. Amikor egy kisebb tisztásra jutott, a következő kép tárult a szeme elé.
   Az ösvény kellős közepén valami fekete, szurokszerű és tényleg nagyon büdös anyag látszott, amiben egy torzonborz, macskához hasonlító lény ácsorgott. Láthatóan egyfolytában azért küzdött, hogy ki tudja emelni két hátsó lábát a ragaszkodó anyagból, de nem ment neki. Előtte egy zöld béka állt, néha pedig kétrét görnyedt a kacagástól, amikor ránézett barátjára. Nem csoda, mert nagyon komikusan nézett ki. Szinte minden szál szőre tincsekbe ragadva meredt az égnek. Sárga szeme már-már feladóan nézett a világra, mert a szabadulás sajnos nem sikerült.
   - Hát ti meg mi a fityfenét csináltok itt? – kérdezte Motyó anyó, akit a látvány annyira megdöbbentett, hogy még mosolyogni is elfelejtett a macska kinézetén. Sőt, inkább szánta a szerencsétlent.
   - Jaj, de jó! Végre valaki, aki segíthet! Az én nevem Büdi. Állítólag macska vagyok, bár jelenleg inkább valami pokolfajzatnak nézhetek ki. Ez a vihogógép a barátom, Csufi, a béka. Tudnál segíteni, hogy végre kikerülhessek szorult helyzetemből?
   - Én Motyó anyó vagyok és természetesen tudnék. Sőt, segítek is. Na, vigyázz Csufi, hadd segítsek a barátodon! – válaszolta Motyó anyó. Még szinte ki sem mondta, már Csufi is a kulimászban ácsorgott, mivel annyira ki akarta húzni Büdit, hogy elveszítette egyensúlyát és ő is belecsúszott a marasztaló anyagba.
   - Na, jól nézünk ki! – motyogta maga elé az anyó. – Most már két beragadt állatot kell kimentenem.
   Azzal nekiveselkedett és először Büdit, utána pedig Csufit húzta ki a szurokfekete kulimászból.
   - Ne haragudjatok, hogy ezt mondom, de iszonyatosan büdösek vagytok mindketten. Csufi, most miért nem nevetsz? – kérdezte Motyó anyó a békát.
   - Á, már nincs hozzá kedvem. – legyintett Csufi.
  - Na, gyertek! Elmegyünk hozzám és lecsutakolom mindkettőtöket, mert szinte kibírhatatlan a szagotok. Még jó, hogy nem látjátok saját magatokat – nevette el magát az anyó.
   Mindhárman elindultak a kis kunyhóhoz, ami mellett ott csörgedezett egy patak. Motyó anyó vizet hordott egy nagy dézsába és egymás után lecsutakolta két újdonsült barátját. Amikor elkészültek, végre finom virágillatuk volt, nem pedig büdös mocsárszaguk.
   - Na, és most mondjátok el, merre laktok? Hol van az otthonotok?
   - Az az igazság, hogy nekünk nincs otthonunk. Vándorolunk már jó ideje, de nem találtunk sehol olyan helyet, ahol befogadtak volna minket.
   - Tudjátok mit? Én nagyon hosszú ideje élek itt egymagam. Ha van kedvetek, nagyon szívesen látlak mindkettőtöket. Hármasban csak szebb lesz majd az élet, mint egyedül. Szeretnétek itt maradni velem?
   Büdi és Csufi egymásra néztek, majd egyszerre vágták rá a válaszukat a kérdésre.
   - Igen, szeretnénk, ha nem zavarunk téged!
   Így történt, hogy ettől a naptól kezdve Motyó anyó sem élt már egyedül a kunyhójában. A macska és a béka pedig szerető otthonra talált. Nem is kívánkoztak többé sehová, örültek, hogy vége lett a vándoréletnek. Mindenben segítettek az anyónak, s boldogan éltek hármacskán, amíg meg nem haltak.