A tűzhányó varázslója

  • 2022.
    júl
  • 12
http://mocorgohaz.hu/
   Élt egyszer Kínában, a Changbaishan tűzhányó lábánál, egy öreg varázsló. Hosszú, hófehér szakálla a térdét verdeste minden lépésénél. Fekete köpenyén apró csillagok ragyogtak, s bár az ember elvárná, hogy egy varázsló csúcsos süveget viseljen, ő e...

Kép forrása: https://kozosgondolatok.wordpress.com/

   Élt egyszer Kínában, a Changbaishan tűzhányó lábánál, egy öreg varázsló. Hosszú, hófehér szakálla a térdét verdeste minden lépésénél. Fekete köpenyén apró csillagok ragyogtak, s bár az ember elvárná, hogy egy varázsló csúcsos süveget viseljen, ő ezt mégsem tette. S hogy miért nem? Egyszerűen csak két oka volt ennek. Az egyik, hogy nem szerette, a másik, hogy ebből kifolyólag nem is volt neki egy sem.
   Varázslónk a Sao-cu nevet viselte, ami lefordítva annyit jelent, becsületet szerez az ősöknek. Minden tette igazolta, szülei találó nevet adtak neki, hiszen mindig a jóért, a becsületességért, a szeretetért harcolt, a rossz, a gonoszság ellen. Nem volt tehát véletlen, hogy a Mágusok Szövetsége őt bízta meg a Mágikus Kocka őrzésével. Ez a kocka folyamatosan Sao-cu pagodája felett lebegett, s időnként szórta szét a világra a láthatatlan pozitív dolgokat. Érzéseket, kedvességet, mindent, amivel jobbá és szebbé tehette az emberek életét. Ráadásul élt a mágusok között egy réges-régi jóslat, miszerint Sao- cu lesz a Changbaishan vulkán varázslója, irányítani tudja majd a tűzhányó tevékenységét. Ez mind a mai napig nem igazolódott be, pedig a mágus nagyon sokszor próbálkozott már mindenféle varázsigével, de a vulkán semmire nem reagált. Így Sao-cu azt gondolta, a jóslat mégsem őróla szól, de itt kellett maradnia, hiszen őriznie kellett a Mágikus Kockát, s az otthonául szolgáló pagodát is nagyon megszerette.
   A pagoda egyik érdekessége az volt, hogy nem a földön állt, hanem egy hatalmas fa koronájába épült. A másik, hogy az épület aljától vízesés zubogott le, mely a fa alatti növényzetet éltette. A fa alatt egy fehér sárkány élt, ő őrizte a pagodát, Sao-cu-t, és segített a rosszakaróktól megtisztítani a környéket. A varázsló és a sárkány nagyon jó barátok voltak, hiszen más nem élt a környéken. Egymásra voltak utalva, így nagyon sok időt töltöttek együtt.
   Csillagfényes éjszakákon Sao-cu leült a pihenő sárkány mellé, nekidőlt az oldalának és együtt figyelték a pagoda felett lebegő, körbe-körbe forgó Mágikus Kockát. Amíg a kocka forgott, addig soha, semmi baj nem történhetett.
   Történt egyszer, hogy a szomszédos országban, egy gonosz mágus szemet vetett erre a kockára. Úgy gondolta, az ő népének nagyobb szüksége lenne rá, de ezzel a gondolattal inkább csak saját, pislákoló lelkiismeretét szerette volna elaltatni. Hiszen főleg saját magának szerette volna megkaparintani a mágikus szerkezetet. Úgy döntött, sereget toboroz, és ha másképp nem megy, erőszakkal szerzi meg a Kockát. Ha kell, megöli Sao-cut is. Egy dologgal azonban nem számolt. Érkezését nagyon sok jel mutatta már akkor, amikor csak elindult a sereggel, otthonából.
   Sao-cu aggodalommal figyelte, hogyan változik a környezete. A fa alatti növények kezdtek elszáradni, eltűnni, annak ellenére, hogy a vízesés tovább öntözte őket. A dús fű helyét kiszáradt föld vette át.
   A fehér sárkány szomorúan nézte, hogyan tűnnek el a hajtások, virágok a lába mellől. Minden lépésénél porfelhő kísérte, hófehér bőrére tapadva kezdett szürkés színt adni neki.
   Egy este egymás mellett ültek a fa alatt, és Sao-cu így szólt barátjához.
   - Érzem, hogy egyre közelebb kerül hozzánk valami gonosz erő! Nem tudom, hogyan védhetnénk meg magunkat és a Mágikus Kockát!
   - Ne aggódj, Varázsló! Én már tudom a megoldást! Elhívjuk segítségül sas barátainkat, ők talán meg tudják óvni a Kockát. Mi pedig megvédjük majd saját magunkat!
   - Vajon ez nekem miért nem jutott eszembe? – kérdezte halkan Sao-cu, bár választ nem várt rá, és ezt a sárkány is nagyon jól tudta, így hallgatásba burkolózott.
   Másnap a varázsló elmormolt egy varázsigét, minek hatására megjelent előtte egy szellem, s máris a parancsait várta.
   - Itt vagyok, Mesterem! Mi a kívánságod?
   - Köszönöm, hogy ilyen gyors voltál Szellem! Még ennél is gyorsabb segítségre van szükségünk. Tudod, hol élnek sas barátaim. Azonnal repülj el hozzájuk, és hozd el őket ide, mert minden perc drága! Kérlek, siess!
   - Már repülök is, és hamarosan itt leszek velük!
   Sao-cu tudta, ennél többet egymaga nem tehet. Felkészültek a sereg érkezésére, hogy meg tudják magukat védeni. Tudta, olyan varázslatot kell majd létrehoznia, amihez minden erejére szüksége lesz, de reménykedett abban, hogy sikerül megtennie, amit kell.
   Szinte végig sem gondolta ezeket a dolgokat, máris előtte termett két hatalmas sas.
   - Itt vagyunk, miben segíthetünk nektek? – kérdezte az idősebbik madár.
   Sao-cu elmondott nekik mindent. A sasok egymásra néztek, majd ennyit mondtak.
   - Légy nyugodt, Varázsló! A Kocka itt marad, nem engedjük, hogy bárki megszerezze!
   Ezzel fellendültek a levegőbe, közrefogták a Mágikus Kockát, és tollaikból hirtelen olyan energia áramlott, ami körbevette a szerkezetet, mint valami védőburok.
   Sao-cu elhelyezkedett a fa egyik széles ágán, míg a sárkány a fa alatt várta a harcot.
   Amikor a sereg megérkezett, a gonosz varázslóval az élen, csodálkozva látták, hogy a Kocka nincs sehol, csak két hatalmas sas lebeg a fa felett. A varázsló azonnal megértette, hogy a Kockát varázsburok védi, ami láthatatlanná is teszi azonnal.
   A katonákat Sao-cu-ra és a sárkányra küldte, míg ő a levegőbe emelkedve átkokkal bombázta a madarakat, hogy elpusztítsa őket. Mérgesen nyugtázta, hogy nem jut velük semmire, hiszen a madarakat is varázslat védte. Nem is akármilyen, a legerősebb védő varázst kapták már születésükkor.
   A fa alatt dúlt a harc. A fehér sárkány a sereg háromnegyed részét már harcképtelenné tette, Sao-cu pedig végre elmormolta azt a varázsigét, amit még soha életében nem használt. Valóra váltotta a régi jóslatot, miszerint ő a Changbaishan vulkán ura. Mormolására a vulkán azonnal válaszolt. A föld remegni kezdett, a hegy gyomrából egyre hangosabb dübörgés hallatszott, és a tűzhányó eddig üres kráteréből fekete füst gomolygott elő. A sereg megmaradt katonái fejvesztve menekültek, minél messzebb erről az elátkozott helyről. Mindannyian ismerték a tűzhányók hatalmas erejét, s egyikük sem akart szörnyet halni a kiömlő és fortyogó lávában. A gonosz varázsló dühösen látta, hogy alul maradt ebben a küzdelemben, s átkokat kiabálva ő is elmenekült.
   Sao-cu elmormolta az ellenátkot, s a tűzhányó szép lassan lecsendesedett. A mágus leugrott a faágról, s odarohant a sárkányhoz, aki jó néhány sebet szerzett a csatában, de Sao-cu ezeket azonnal begyógyította. A két sas madár is leszállt melléjük a földre, ahol már elkezdtek sarjadni a növények, kezdett előbújni a fű, s kis virágok apró hajtásai dugták ki fejüket a talajból.
   Álltak egymás mellett négyen, és elégedetten nézték a fa koronája felett lebegő Mágikus Kockát, amit sikerült megvédeniük a gonosztól, s ami tovább boldogíthatta az emberiséget jóságával.
   A madarak ezután búcsút intettek, és elrepültek otthonuk felé.
   Sao-cu és a sárkány ezt az éjszakát ismét egymás mellett töltötte, és boldogan figyelték a Kocka csendes, lebegő forgását, s mindketten érezték, milyen jó, hogy vannak egymásnak, hiszen egyedül nem tudták volna legyőzni a gonosz varázslót.
   Örök igazság, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik tettéért.

Bombicz Judit, hivatalos szerző, meseíró

Bombicz Judit meseíró vagyok. 1966. január 30-án születtem, Dorogon. Születésem óta (öt év megszakítással) Tokod Nagyközség üveggyári településrészén élek. Tinikorom óta írok. 15 évesen versekkel kezdtem, a meseírás csak felnőtt koromban ért utol. Kislányomnak folyamatosan saját meséket meséltem, melyeknek ő volt a főszereplője, de egyiket sem írtam akkor le. Sokáig eszembe sem jutott a publikálás, aztán egysz...