A veteményeskert lakói


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Ez a mese megtalálható Mesék elalvás előtt című könyvemben, több más mesével együtt.  

   

    Egy szép, nyári napon történt. A veteményeskertben sétáltam, nézegettem, meglocsoltam a fejlődő növényeket, hogy mielőbb az asztalra kerülhessenek majd.
     Az egyik ágyás mellé a régi időkben valaki egy padot állított, gondolván arra, aki elfárad a munkában.
     Bár én nem voltam fáradt, elhatároztam, leülök kicsit és élvezem a reggeli napfény simogató, meleg sugarait.
     Néhány perce már a padon ültem, amikor halk, szinte suttogó hangok ütötték meg a fülemet. El nem tudtam képzelni, honnan jöhetnek, hiszen egyedül voltam a kertben. Érdeklődve néztem körül, és nem akartam hinni a saját fülemnek. Az egyik ágyásból jöttek a hangok, ahová mindenféle zöldséget ültettek, vegyesen.
     Volt ott sárgarépa, fehérrépa, karalábé és zeller, paradicsom, paprika, talán még tök is. De ahogy láttam és hallottam, a fiatal futóbab vitte a prímet a beszélgetésben. A mellettük fekvő ágyásban már öregebb zöldségek voltak, ők nem szóltak bele a beszélgetésbe, csak a fejüket csóválták. Úgy gondolták, minden fiatalnak meg kell tapasztalnia a dolgokat, mert ők hiába is óvnák bármitől őket, nem hallgatnának rájuk.
     Érdekes, gondoltam, ez mintha így lenne az emberek világában is. Elmosolyodtam erre a gondolatra, és a saját ifjúságom jutott eszembe.
     De aztán gyorsan elhessegettem, és inkább fülemet hegyezve figyeltem a fiatal zöldségek beszélgetésére.
     – Figyeljétek csak meg, én leszek közöttetek majd a legmagasabb! Fentről fogok letekinteni rátok, az egész kertre és minden lakójára! – bizonygatta a futóbab, bár jelenleg még a többiekkel azonos magasságú volt.
     – Már megint csak nagyokat mondasz! – kiáltotta a sárgarépa.
     – Ugyan már, futóbab, hogyan nőhetnél te olyan magasra, amikor mindegyikünk alacsony marad? – kérdezte babunktól a paprika.
     – Pedig igenis sokkal magasabbra növök, mint bármelyiktek!
     – Mondd, babocska – kérdezte halkan a fehérrépa, más néven petrezselyem. – Mégis honnan veszed, hogy te biztosan sokkal nagyobb leszel nálunk?
     – Nem tudom, fehérrépa, egyszerűen érzem. Minden apró kis sejtemben érzem, sőt tudom, hogy nagyon magasra fogok jutni!
     – Szamárság – legyintett leveleivel a karalábé, és többet nem is szólalt meg.
     Azon gondolkodtam, vajon tényleg honnan tudhatja a futóbab, miszerint ő arra hivatott, hogy minél magasabbra kússzon a lugasban. Nem jutottam semmire, egyszerűen nem találtam magyarázatot. Talán éppen úgy működik ez, mint az embereknél a megérzések? Lehet.
     Sajnos nem maradhattam tovább zöldségeim társaságában, dolgom volt a házban, és azt is meg kellett csinálni.
     Tehát irány a házimunka, hogy minden rendben legyen, és megérdemelt pihenésemet ismét a padon ülve tudjam tölteni. Főzés közben kezembe vettem a zöldféléket, amikből a leves készült, és egyre csak a kintiek beszélgetésén jártak a gondolataim.
     Teltek-múltak a napok, lassan megérkezett az augusztus. Voltak szikrázóan napos és voltak záporos, zivataros napjaink is. De ezekre szükségük volt a növényeimnek, hogy úgy tudjanak fejlődni, nőni, ahogyan azt kell.
     Már nem voltak gyerekek az öregek mellett: felnőttek.
     Egy nap arra gondoltam, ismét leülök a kerti padra, hátha meghallom újra, ahogy egymás között suttognak.
     Kivittem magammal egy könyvet, és belemerültem az olvasásba. De nem sokáig élvezhettem a fantázia világát, mert akárcsak az első alkalommal, ismét megütötte fülemet a növények halk hangja.
     A lugasba ültetett futóbab magasan, délcegen és büszkén tekintett körbe a nagyvilágon, ami persze neki a veteményeskertet jelentette.
     Büszke volt, hiszen neki lett igaza, és a növények fölé magasodva mindent láthatott a kertben. Láthatta a hangyák szorgos seregét, a kicsi egérkék futását, a pillangók repkedését, még a házba is beláthatott a nyitott ablakon keresztül.
     Azt is láthatta, amikor társainak sorsa megpecsételődött és a fazékban kötöttek ki, hogy táplálják az embereket. De a magasságával a bölcsessége is nőtt, és nem mondott el mindent a többieknek, amit látott.
     Nem akarta megijeszteni őket a konyhai edények képével, mert azt szerette volna, ha boldogan töltik el azt az időt, amit kiszabott rájuk az élet.
    – Tudjátok, nagyon szép a házban és a kertben minden! Mi, növények gyönyörűvé, színessé varázsoljuk a kertet, a természetet. Árad mindenből az életerő. A bogarak, rovarok menedéket találnak leveleink között, és az ember teljes odaadással ápol minket. A mi életünk sosem hiábavaló, mert jót teszünk a többiekkel.
     – Nem akartuk elhinni neked, hogy te leszel a legmagasabb, és mégis igazad lett – szólt a földön elnyúló tök.
     – Igen, ez így volt – mondta a paradicsom –, de szeretnénk, ha ezentúl te vigyáznál ránk onnan a magasból.
     – Köszönöm, ez aztán a bizalom! – mosolygott a futóbab. – Eddig is vigyáztam rátok, pedig nem tudtátok. Ezután is mindig így lesz!
     A zöldségek boldogan, megkönnyebbülten tekintettek fel a futóbabra, és arcukat elöntötte a mosoly, szívüket a biztonság érzése.
     – Minden rendben lesz, barátaim, de hamarosan itt az este. Ideje lesz pihenni, hogy holnap újult erővel tehessük a dolgunkat. Nőjünk, gyűjtsük magunkba a sok vitamint, a napfény minden energiáját. Sok tennivalónk van még az életben.
     Ekkor döbbentem rá, hogy tényleg sötétedik. Észre sem vettem, és a délután már estébe fordult. Ideje volt, hogy én is pihenni térjek.
     Amikor elmentem az ágyások mellett, minden növényt megsimogattam, a futóbabnál azonban megálltam néhány pillanatra.
     – Köszönöm neked! – suttogtam felé, és a szürkületben úgy tűnt, mintha cinkosan rám kacsintott volna, majd lehunyta szemeit és álomba merült.
     Este, amikor már az ágyamban feküdtem, még mindig a bab szavai visszhangoztak a fejemben.
     Milyen igaza van – gondoltam. -  Nem jó dolog, ha az ember előre látja az életét, ha tudja, mikor mi várja majd.
    
Sokkal jobb így, hogy nem látunk a jövőbe, mert így örülni tudunk a jónak, és próbáljuk megoldani a rosszat.
     Nyugodtan és boldogan aludtam el, tudva azt, hogy a futóbab büszkén, odaadóan őrködik társai felett.