Sün Szofi

Sün Szofi.

Hetek óta tartott a rekkenő hőség. Az égető napsütésben kiszáradtak a növények, a falevelek egy része is elsárgult és lehullott. Ebben a forróságban nemcsak az éjszakai állatok pihentek nap közben, hanem a legtöbb kerti állat is búvóhelyet keresett a tűző nap elől, és ott szunyókált, amikor csak tehette.

Az aranyeső bokor alól motoszkálás hallatszott. Sün mama motoszkált, forgolódott egy ideig, aztán megszólalt:

— Építsük át a fészket!

— Csak azt, ne! — jajdult fel Sün papa, aki mostanában legszívesebben a fészekben hűsölt. De amikor észre vette Sün mama sírásra görbülő száját, meggondolta magát, és kicammogott leveleket gyűjteni. Nem kellett messzire mennie, az aranyeső bokor levelei is hullani kezdtek már, jól meghempergett benne, és addig hordta tüskéin a fészekbe az újabb és újabb levélrakományt, amíg Sün mama azt nem mondta, hogy elég.

— De szerencsések vagyunk, hogy ennyi levél lehullott a nyáron, jó puha fészket tudunk építeni belőle a kicsiknek! – lelkendezett Sün mama.

— Ennek a korai lombhullásnak szerintem rajtunk kívül nem örül egy állat sem itt a kertben — válaszolt Sün papa, miközben aa zörgő leveleket rámolta Sün mama kívánsága szerint ide-oda.

Végre Sün mama azt mondta, most már elég csinos lett minden, elkészült a felújítás.

— Csuda kényelmes lett ez a fészek — nyújtóztatta el Sün papa fáradt tagjait a vastag levélszőnyegen.

Teltek - múltak a napok, és a legforróbb augusztusi éjszakán megszülettek a sünkölykök, három fiú és egy lány: Sanyi, Sebestyén, Soma és Szofi. A kölykök folyton éhesek voltak, szegény Sün mama sokszor egy szemhunyásnyit sem aludt, mert nappal a telhetetlen bendőjű sünöket etette, éjjel meg saját magának járt élelmet keresni. Ilyenkor éjszaka a sünök egyedül maradtak a fészekben. Szofi, a legkisebb sün félt a sötétben a mamája nélkül. Sün mama minden alkalommal elmagyarázta neki, hogy nincs mitől félnie, a lecsüngő aranyesőágak alatt biztonságban vannak, és ő nem is marad el olyan sokáig, mint Sün papa, mégis alighogy kitette a lábát a fészekből, Szofi rázendített a sírásra. Testvérei nem győzték csitítani, nyugtatgatni.

Sün mama a ma esti vadászat előtt elmondta a csemetéinek, hogy nagy vihar várható, Brekkancstól tudja, aki kitűnő időjós, de ne féljenek, gyorsan itthon lesz, és búcsúzásként mind a négyüknek jóéjtpuszit adott az orrára. 

— Remélem ma már nem sírsz! — fordult Sanyi Szofihoz.

— Nehogy ilyen bőgőmasina miatt ne vigyen el minket a mama — szólt Sebestyén, ugyanis reggel Sün mama megígérte, hogy mikor kinőnek a tejfogaik, sétálni viszi őket, megmutattam nekik a kertet. 

— Mesélek neked egy mesét, amíg elalszol - mondta Soma, aki mindig védelmébe vette kishúgát. —Azt meséld, légyszi, amit tegnap a  mama, amiben a a téli álmot alvó sünkirálylányt a sünkirályfi ébresztett fel a csókjával — kérlelte őt ábrándos szemekkel Szofi. 

— Rendben, azt mesélem — felelte Soma, pedig ő inkább a bátor sünfiúról szóló mesét szerette, aki levágta a hétfejű sárkány mind a hét fejét. 

Sanyi és Sebestyén először pfujolt, hogy lányos mesét kell nekik hallgatni, de aztán ők is csendben, érdeklődve hallgatták a mesét mondó Somát. Mire Soma a mese végére ért, és ásítozva, álmosan ezt motyogta: itt a vége, fuss el véle, már mindhárom testvére elaludt.