Sün Szofi. A vihar

Sün Szofi. A vihar.

Amíg a sünkölykök a jó puha fészekben aludtak, Sün mama kedvenc helyén, a körtefa alatt állt és az  eget kémlelte, a lehűlt levegőt szimatolta.

— Valóban igaza van Brekkancsnak, rövidesen nagy vihar lesz — szólította meg a körtefán lakó Hernyó Hédit, akiről tudta, hogy mióta itt él, még nem tapasztalta meg milyen is a vihar.

— Köszönöm a figyelmeztetést — hálálkodott Hédi.

— Jó, hogy ennyi lábad van — jegyezte meg Sün mama, mikor látta, hogy Hédi villámgyorsan átaraszolt egy másik faágra.

— Ez az ág biztonságosabbnak tűnik. Majd ha pillangó leszek, a szárnyaimmal hipp-hopp el tudok repülni az eső elől, de egyelőre csak ezek a lábak vannak segítségemre — magyarázkodott.

— Az eső jót tesz a növényeknek, megnőnek tőle, meg a gilisztákat is kimossa a földből —  válaszolta Sün mama.

—  Giliszta - csemegére nem vágyom, brrrr, de ha a körtefa levelei is megnőnek, nem bánom az esőt.

— A körtefa levelei már nem nőnek, csak a kisebb növények levelei, bár így nyár végén, az sem biztos — mélázott el Sün mama.

— Akkor semmi értelme nincs az esőnek, a viharnak meg...Hédi nem tudta befejezni a mondandóját, mert  hatalmasat dördült az ég, amitől úgy megijedt, hogy majdnem lebucskázott az ágról, de szerencsére idejében észbe kapott és még jobban kapaszkodott lábaival a göcsörtös ágba. Kellett is  kapaszkodnia, mert az erős szélben a körtefa lombja is hajladozni kezdett.

— Ne félj, ha le is fúj a szél, nem lesz bajod, nincs csontod, ami eltörhet! — kiabálta Sün mama, de hiába igyekezett túlkiabálni a szelet, a nagy zúgástól Hédi nem értette a vigasztalásnak szánt szavakat. Az az igazság, hogy ő már nem is figyelt Sün mamára, arra koncentrált, hogy a lábaival minél jobban kapaszkodjon.

Kisvártatva villámok cikáztak át az éjjeli égbolton, és hatalmasat dördült az ég, aztán eleredt az eső. Először csak szemerkélt, szitált, végül úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. 

— Nem is rossz ez az eső — gondolta Hédi — jó hűvös, egészen felfrissülök tőle, csak ne fújna annyira a szél, meg ne dörögne az ég, meg ne villámlana... 

Temérdek gilisztát, férget mosott ki az eső a talajból, ott fickándoztak a föld színén. Sün mama szorgalmasan összegyűjtötte őket, és sietett vissza a kicsinyeihez. De azért hazafelé megállt még egy kis tereferére Brekkanccsal, aki nagy vidáman ugrált egyik tócsából a másikba, egyik tócsából ki, a másikba be, placcs, placcs. Megdicsérte a béka időjós képességét, aki zavarában azzal hárította el az elismerést, hogy nem ő csinálta a vihart, de örül, hogy Sün mama ilyen gyorsan végzett a portyázással, az esőnek hála nem kellett sokat vesződnie. 

Otthon aztán Sün mama elégedetten látta, hogy a kölykök alszanak, mint a bunda, nem ébredtek fel a viharra. Ahogy kivilágosodott, így ébresztette őket:  Gyorsan keljetek fel, kimegyünk a kertbe reggeli után! — De még nincs is fogunk! — nyafogta álmosan Szofi.

— Csönd legyen! — szólt rá mérgesen Sanyi.

— De Sün mama azt mondta, hogy akkor megyünk a kertbe, mikor már kinőttek a tejfogaink — emlékeztette Sanyit Szofi a mama ígéretére. 

— És akkor mi van? — mérgelődött Sebestyén  — nyisd ki a szád! — utasította szigorúan a húgát. 

Mit lát? Ott vannak a tejfogak. 

— Nahát, honnan tudta a mama, hogy kinőttek a fogaink? — tűnődött el Szofi, miután kiörvendezték magukat, ugyanis nemcsak neki, hanem mindhárom testvérének a  szájában ott sorakoztak a tejfogak. 

— Nem mindegy, örülj neki, hogy végre kimehetünk — mondta barátságtalanul Sanyi. 

Azonban Szofit nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, és megkérdezte Sün mamát, honnan tudta, hogy ma reggelre kinő a foguk. 

— Ó, ennek megvoltak a jelei, napok óta fáj az ínyetek, amit hűsítő géllel kenegetek, és tegnap észre vettem a kis fogcsírákat — magyarázta nevetve Sün mama az asztalnál majszoló csemetéinek. 

Reggeli után Sün mama vezetésével elindultak a felfedező útra.