DRAZSÉ

DRAZSÉ.

    Drazsé kutya naphosszat kóborolt a város utcáin. Hol ebben, hol abban a városrészben tűnt fel a loncsos bundájú kiskutya. Mikor elfáradt, lepihent az éppen útjába eső fa alá és onnan tartotta szemmel a világot. De estére visszatért a lakótelep mögötti erdőbe, ahol az otthona volt. Mennyi ideje is már? Még tavasszal történt, egészen kicsi kutya korában. A gazdája — akinek mindig  sörszagú volt a lehelete — betette őt egy ütött-kopott kartondobozba,  aztán már csak arra emlékszik, hogy itt találta magát  egyedül az erdőben. Kimászott a szűk dobozból, de gyorsan vissza is mászott, mert megijedt a sötétben. 

Reggel aztán útnak indult, szimata elvezette az iskolához, pontosabban az udvari kukákhoz, ahol jól megtömte a bendőjét az uzsonnamaradékokkal.  Ahogy múltak a hetek, és egyre csak járta a környéket, lett egy másik kedvenc helye is, ahová szintén szívesen ellátogatott a napi bandukolásai során. Bár ott nem jutott ennivalóhoz, de  finom szagok lengték körül az épületet. Nem ételszag, valami más — állapította meg Drazsé, ahogy nyílt-csukódott az ajtó az  emberek nyomában, akik folyton ki-be jártak rajta. Mi lehet ez a jó szag? Sajnos nem tudta meg, hiába ácsorgott ott olyan sokat. Azután, hogy két fiú konzervdobozokat akart  a farkára kötni, többé nem merészkedett oda. Hiába furdalta az oldalát a kíváncsiság, győzött az elővigyázatossága, dehogyis megy ő oda többet. Pedig szerencséje volt, mert egy szemüveges, ősz hajú néni pont akkor lépett ki az ajtón, amikor az egyik fiú lefogta őt, a másik meg már a madzagra erősített, zörgő konzervdobozokat emelte magasra, hogy a farkára kösse.  A néni elzavarta a fiúkat, így azoknak nem sikerült a tervük. De rá is rászólt: Ne engedd, hogy a bolondját járassák veled, nem

vagy már olyan kicsi kutya, védd meg magad! Többé ne lássalak itt, elriasztod az olvasókat!  Drazsé így tudta meg, hogy az ajtón ki-be járó felnőtteket, gyerekeket  olvasóknak nevezik.    

Egy meleg nyári délután Drazsé a játszótéri vén diófa alatt hűsölt. Nyugodtan tehette, mert a nagy melegben egy teremtett lélek sem volt a közelben. Ám egyszercsak megpillantott egy szemüveges, ősz hajú nénit, aki a köves úton közeledett felé. Drazsé kedvetlenül feltápászkodott, és szemével rejtekhely után kutatott, ahova gyorsan elbújhatna előle, ugyanis mostanában rossz tapasztalatai voltak az emberekkel. Folyton elkergették, azzal fenyegették, hogy elvitetik a sintérrel.                                                                                                                                    — Te vagy az, kis Drazsé? Gyere ide! — kiabálta már messziről a néni. Drazsé felismerte a hangjáról, az a néni volt, aki megmentette őt a két fiútól. Úgy döntött, mégsem bújik el előle. Malvinka néni — így hívták a nénit — lehajolt hozzá és felemelte. De nyomban le is tette:                                                                                         — Pfuj, ázott kutya szagod van — mondta fintorogva. Hogy az milyen szag? Rossz. Annak a kutyának van ilyen szaga, akit ritkán fürdetnek. Drazsét még soha senki nem fürdette meg, hogyne lenne neki rossz szaga? Bár ő magán nem érzett semmiféle rossz szagot, ő így szokta meg magát. Malvinka néni elindult, Drazsé pedig boldog farokcsóválgatással követte, és közben elégedetten vakkantgatott: 

 Egy kolbász meg tíz kolbász,                                                                                                                                         van már nekem jó gazdám.                                                                                    

Honnan gondolta, hogy Malvinka néni jó gazdája? Egyszerű, Malvinka néninek jó a  szaga. Drazsé már csak ilyen, mindent, mindenkit a szaga alapján ítél meg. Kisvártatva megálltak egy zöld színű kapu előtt. Míg Malvinka néni a táskájában a kulcsokat kereste, közben megállás nélkül magyarázott a kutyusnak.                         — Ezután én leszek a gazdád. De fektessük le a szabályokat! Nálam két szabály van, egy, nem rágsz össze semmit a lakásban, kettő, szépen megvárod, hogy kivigyelek és kint végzed el a kisdolgodat meg a nagydolgodat is! — mondta szigorúan. No, kiskutya, itthon vagyunk  — mondta, mikor a bejárati ajtót is kinyitotta. Drazsé megilletődve várakozott, de némi unszolás után  bemerészkedett az előszobába. Csodálkozva ismerte fel azt az ismerős,  finom szagot, amit az előtt az épület előtt érzett, ahol az olvasóknak hívott emberek nyitották-csukták az ajtót. 

— Itt várj meg, koszosan nem trappolhatsz végig a lakáson! — figyelmeztette Malvinka néni. Drazsé már éppen be akart lépni a szobába, hogy most már végre megtudja, mi lehet az a finom szagú valami. Malvinka néni felnyalábolta őt és bevitte a fürdőszobába, ahol alaposan lecsutakolta. Fürdetés közben újabb szabályokról magyarázott, de Drazsé már nem tudott figyelni, ugyanis minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy azt a fránya vizet kibírja. Meg különben is, Malvinka néni azt mondta, hogy nála két szabály van, azokat meg már elmondta... Drazsé ott cidrizett a zuhany alatt, fogai is vacogtak belé, pedig meleg víz ömlött rá. Nem szerette ha a bundája vizes lett, az  eső elől mindig elbújt. De attól, ahogy Malvinka néni szappanozta a bundáját, egy kis idő múlva megnyugodott, és a hajszárító éles, berregő hangja sem zavarta, sőt élvezte a meleget, amit az kifújt magából.

— Csinos lettél — mondta elégedetten Malvinka néni, és behívta őt a konyhába. Ott letett elé egy finom falatokkal teletöltött tálat, amit Drazsé mohón,  az utolsó morzsáig behabzsolt. Ezalatt Malvinka néni előkészítette a fekhelyét: egy jó puha párnával kitömött fonott kutyakosarat. Drazsé belefeküdt a kosárba és nyomban el is aludt. Reggel arra ébredt, hogy Malvinka néni ott áll a tűzhelynél és valami csudadolgot csinál: leveszi a tűzhelyről a serpenyőt, lendít rajta egyet, mire a benne  levő tészta fölrepül a levegőbe, ott megfordul, és a másik felével esik vissza a serpenyőbe. Ezt közelebbről megnézem — határozta el Drazsé, és nyomban kiugrott a kosarából. 

— Ne legyél láb alatt mikor palacsintát sütök! — szólt rá nevetve Malvinka néni. Rögtön kisütöm, kapsz belőle te is — és egy felgöngyölt palacsintát tett a kutyatálba. Drazsénak annyira ízlett, hogy  kitalált róla egy rímet:

Nincs finomabb mint a                                                                                                                                                    diós palacsinta. 

Malvinka néni már nyugdíjas, és sok a szabadideje. Minden csütörtök délelőtt "visszamegy" a könyvtárba — ahogy ő mondja — és mesél a gyerekeknek.  Örömmel teszi ezt, mert hajdan gyermekkönyvtárban dolgozott, ahol sokat mesélt a kis olvasóknak. A mese-délelőttre mindig süt valami mindenmentes finomságot. Azért mindenmenteset, mert tudja, hogy több gyerek is ételallergiás. Ma csütörtök van, a  mai meséléshez mindenmentes palacsintát készített. 

— Te is meghallgathatod a mesét, ha csendben tudsz maradni — szólt oda Drazsénak, miközben mosogatta az edényeket. Sok gyerek lesz, és majd meg akarnak simogatni téged. De ne félj tőlük, ők így fejezik ki a szeretetüket! — Malvinka néni bepakolta a füles kosárba a palacsintákat, és hátizsákjába betette a Világszép nádszál kisasszony mesekönyvet,  ma ebből mesél. 

— Indulunk! — kiabálta Malvinka néni hátán a hátizsákkal, kezében a kosárral, menetre készen. Hová tűnt ez a kutya? Mindjárt mennünk kell — dohogott magában. 

Hová tűnt Drazsé? Mikor Malvinka néni kihozta a szobából a mesekönyvet, nyitva felejtette az ajtót. Drazsé észrevette ezt, és besurrant, hogy végre megtudja, honnan van a  finom szag. Könyvespolcok  sorakoztak a falak mentén, telis-tele könyvekkel. Ott állt a szoba közepén, nézte a rengeteg könyvet. Most már tudta, hogy   a finom szag a könyvekből jön. Amikor tegnap este belépett a házba, ezt érezte. Egyre csak szaglászott, szimatolt, nem tudott betelni a  szagokkal. 

— Ó, te igazi könyvbarát kutyus vagy, könyvtáros kutyája! Látom szereted a könyvek szagát. Nagy baj lenne, ha porallergiás lennél ennyi könyv mellett — nevetett  Malvinka néni, amikor rátalált a szoba közepén lecövekelt Drazséra. — De most siessünk! A könyvtárban majd ennél sokkal több könyvet fogsz látni! 

Drazsé nyakára nyakörvet kanyarított, hozzácsatolta a pórázt, és gyors léptekkel elindultak. Drazsé nyakán először volt nyakörv, furcsának érezte, út közben a mancsával néha oda is kapott, de aztán megszokta, hogy ott van. 

— Oh, mais doux petit chien!* — csapta össze a kezét Nusi néni, Malvinka néni barátnője, amikor összetalálkoztak vele az utcán. — Ugye milyen édes kiskutya? Sietünk a könyvtárba, tudod, csütörtök van. Majd hívlak, elmesélem hogyan akadtam rá Drazséra — válaszolta Malvinka néni, és futottak tovább                            — Holnap beiratlak a  kutyaiskolába.  Remek hely, ott megtanítanak neked mindent, amit egy jól nevelt kutyának tudni kell — mondta Drazsénak, miközben fölnyalábolta, hogy gyorsabban haladjanak.

Egy kolbász, meg tíz kolbász,                                                                                                                               szeretem az iskolát.   

Drazsé most ezt  a kis versikét gondolta ki, és a hátralevő úton ezt vakkantgatta Malvinka néni ölében.  Pedig azt sem tudta, hogy mi fán terem az iskola. Végre megérkeztek. Mikor Drazsé meglátta a sok gyereket, bizony megszeppent, hiába érezte azt az ismerős, finom könyvszagot. Malvinka néni letette őt a mesefotel lábához, majd mesélni kezdett:  "Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyen is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia." Drazsé ezt még hallotta a meséből, de többet már nem, elnyomta az álom. Nagy zsivajra ébredt, körülvették a gyerekek, mutogatták neki a rajzaikat, amiket a mesehallgatás után rajzoltak. Az egyikük  rajzán felfedezte magát, ahogy összegömbölyödve alszik... A gyerekek simogatták a  bundáját, sugdostak a fülébe. Már cseppet sem félt tőlük. Ezentúl Malvinka néni mindig magával vitte Drazsét, ha mesélni ment a könyvtárba, és Drazsé örömmel hagyta, hogy a gyerekek simogassák. Rögtön észrevette, kiszimatolta, ha egy gyerek szomorú volt. Az hosszabb ideig simogathatta őt, hogy meg vigasztalódjon.

*Ó, de édes kis kutya!