DRAZSÉ

DRAZSÉ.

    Drazsé kutya naphosszat egyedül kószált a város utcáin, amikor meg  elfáradt, lepihent az éppen útjába eső fa alá, és onnan tartotta szemmel a környéket. De estére mindig visszatért a lakótelep mögötti kiserdőbe, az otthonába. Még egészen kicsi kutya volt, amikor egy sörszagú leheletű férfi egy szűk kartondobozba gyömöszölte és dobozostul letette őt ide, az erdőbe. 

 Drazsénak a csatangolásai során két kedvenc helye lett, az egyik az erdei iskola, aminek a kukáinál jól megtömhette  a bendőjét az uzsonnamaradékokkal, a másik meg az az épület, amit olyan finom szagok lengtek körül... Nem ételszag, valami más — állapította meg Drazsé, ahogy nyílt-csukódott az ajtó az  emberek nyomában. Sajnos azt nem tudta meg, mitől lehet  az a finom szag, mert egyszer két rosszcsont fiú konzervdobozokat akart  a farkára kötni, és azóta nem merészkedett a közelébe sem. Pedig szerencséje volt, mert egy szemüveges, ősz hajú néni pont akkor lépett ki az ajtón, amikor az egyik fiú lefogta őt, a másik meg már a madzagra erősített, zörgő konzervdobozokat húzta közelebb, hogy a farkára kösse.  A néni elzavarta a fiúkat, de rá is rászólt: Ne engedd, hogy a bolondját járassák veled, védd meg magad! Többé ne lássalak itt, elriasztod az olvasókat!  Drazsé így tudta meg, hogy az ajtón ki-be járó felnőtteket, gyerekeket  olvasóknak nevezik.    

Egy meleg nyári délután Drazsé a játszótéri vén diófa alatt hűsölt. Nyugodtan tehette, mert a nagy melegben egy teremtett lélek sem volt a közelben. Ám egyszercsak megpillantott egy szemüveges, ősz hajú nénit, aki a köves úton közeledett felé. Drazsé kedvetlenül feltápászkodott, szemével rejtekhely után kutatva, ahova gyorsan elbújhatna előle, ugyanis mostanában rossz tapasztalatai voltak az emberekkel. Folyton elkergették, azzal fenyegették, hogy elvitetik a sintérrel.                        

   — Te vagy az, kis Drazsé? Gyere ide! — kiabálta már messziről. Drazsé felismerte a hangjáról, az a néni volt, aki megmentette őt a két rosszcsont fiútól. Úgy döntött, mégsem bújik el előle. Malvinka néni — így hívták a nénit — lehajolt hozzá és felnyalábolta, de nyomban le is tette:             

  — Pfuj, ázott kutyaszagod van — mondta fintorogva — Gyere utánam! Drazsé pedig boldog farokcsóválgatással követte őt, közben elégedetten vakkantgatott: 

 Egy kolbász meg tíz kolbász, 

van már nekem jó gazdám.                                                                                          

 Kisvártatva megálltak egy zöld színű kapu előtt. Míg Malvinka néni a táskájában a kulcsokat kereste, közben megállás nélkül magyarázott a kutyusnak.       

— Fektessük le a szabályokat! Nálam két szabály van. Egy: nem rágsz össze semmit a lakásban, kettő: szépen megvárod, hogy kivigyelek és kint végzed el a kisdolgodat meg a nagydolgodat is!  No, kiskutya, itthon vagyunk  — mondta barátságosan, mikor a bejárati ajtót is kinyitotta. Drazsé megilletődve várakozott, de némi unszolás után  bemerészkedett az előszobába. Csodálkozva ismerte fel azt az ismerős,  finom szagot, amit az előtt az épület előtt érzett, ahol az olvasóknak hívott emberek nyitották-csukták az ajtót.

— Itt várj meg, koszosan nem trappolhatsz végig a lakáson! — figyelmeztette Malvinka néni. Drazsé már éppen be akart lépni a szobába, hogy most már végre megtudja, mi lehet az a finom szagú valami. Malvinka néni felnyalábolta őt és a fürdőszobába vitte, ahol alaposan lecsutakolta. Fürdetés közben újabb szabályokról magyarázott, de Drazsé már nem tudott figyelni, ugyanis minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy azt a fránya vizet kibírja. Meg különben is, Malvinka néni azt mondta, hogy nála két szabály van, azokat meg már elmondta... Drazsé ott cidrizett a zuhany alatt, a fogai is vacogtak belé, pedig meleg víz ömlött rá. Nem szerette ha a bundája vizes lett, az  eső elől mindig elbújt. De attól, ahogy Malvinka néni szappanozta a bundáját, egy kis idő múlva megnyugodott, és a hajszárító éles, berregő hangja sem zavarta, sőt élvezte a meleget, amit az kifújt magából.

— Csinos lettél — mondta elégedetten Malvinka néni, és behívta őt a konyhába. Ott letett elé egy finom falatokkal teletöltött tálat, amit Drazsé mohón,  az utolsó morzsáig behabzsolt. Ezalatt Malvinka néni előkészítette a fekhelyét: egy jó puha párnával kitömött fonott kutyakosarat. Drazsé belefeküdt a kosárba, és nyomban el is aludt. Reggel arra ébredt, hogy Malvinka néni ott áll a tűzhelynél és valami csudadolgot csinál: leveszi a tűzhelyről a serpenyőt, lendít rajta egyet, mire a benne  levő tészta fölrepül a levegőbe, ott megfordul, és a másik felével esik vissza a serpenyőbe. Ezt közelebbről megnézem — határozta el Drazsé, és nyomban kiugrott a kosarából. 

— Ne legyél láb alatt, mikor palacsintát sütök! — szólt rá nevetve Malvinka néni. Rögtön kisütöm, kapsz belőle te is — és egy felgöngyölt palacsintát tett a kutyatálba. Drazsénak annyira ízlett, hogy  kitalált róla egy rímet:

Nincs finomabb mint a   

dejós palacsinta.                                                                                                       

Malvinka néni már nyugdíjas, és sok a szabadideje. Minden csütörtök délelőtt "visszamegy" a könyvtárba — ahogy ő mondja — és mesél a gyerekeknek.  Örömmel teszi ezt, mert hajdan gyermekkönyvtárban dolgozott. A mese-délelőttre mindig süt valami mindenmentes finomságot. Azért mindenmenteset, mert tudja, hogy több gyerek is ételallergiás. Ma csütörtök van, a  mai meséléshez mindenmentes palacsintát készített. 

— Te is meghallgathatod a mesét, ha csendben tudsz maradni — szólt oda Drazsénak, miközben mosogatta az edényeket. — Sok gyerek lesz, és majd meg akarnak simogatni téged. De ne félj tőlük, ők így fejezik ki a szeretetüket. Malvinka néni bepakolta a füles kosárba a palacsintákat, és hátizsákjába betette a Világszép nádszál kisasszony mesekönyvet,  ma ebből mesél. 

— Indulunk! — kiabálta Malvinka néni hátán a hátizsákkal, kezében a kosárral, menetre készen. Hová tűnt ez a kutya? Mindjárt mennünk kell — dohogott magában. 

Hová tűnt Drazsé? Mikor Malvinka néni kihozta a szobából a mesekönyvet, nyitva felejtette az ajtót. Drazsé észrevette ezt, és besurrant, hogy végre megtudja, honnan van a  finom szag. Könyvespolcok  sorakoztak a falak mentén, telis-tele könyvekkel. Ott állt a szoba közepén, nézte a rengeteg könyvet. Most már tudta, hogy   a finom szag a könyvekből jön. Amikor tegnap este belépett a házba, ezt érezte. Egyre csak szaglászott, szimatolt, nem tudott betelni a  szagokkal. 

— Ó, te igazi könyvbarát kutyus vagy, könyvtáros kutyája! Látom szereted a könyvek szagát. Nagy baj lenne, ha porallergiás lennél ennyi könyv mellett — nevetett  Malvinka néni, amikor rátalált a szoba közepén lecövekelt Drazséra. — De most siessünk! A könyvtárban majd ennél sokkal több könyvet fogsz látni! 

Drazsé nyakára nyakörvet kanyarított, hozzácsatolta a pórázt, és gyors léptekkel elindultak. Drazsé nyakán először volt nyakörv, furcsának érezte, út közben a mancsával néha oda is kapott, de aztán megszokta, hogy ott van. 

— Oh, mais doux petit chien!* — csapta össze a kezét Nusi néni, Malvinka néni barátnője, amikor összetalálkoztak vele az utcán. — Ugye milyen édes kiskutya? Sietünk a könyvtárba, tudod, csütörtök van. Majd hívlak, elmesélem hogyan akadtam rá Drazséra — válaszolta Malvinka néni, és futott tovább.       

  — Holnap beiratlak a  kutyaiskolába.  Remek hely, ott megtanítanak neked mindent, amit egy jól nevelt kutyának tudni kell — mondta Drazsénak, miközben fölnyalábolta, hogy gyorsabban haladjanak.

Egy kolbász, meg tíz kolbász, 

szeretem az iskolát.                                                                                     

Drazsé most ezt  a kis versikét gondolta ki, és a hátralevő úton ezt vakkantgatta Malvinka néni ölében.  Pedig azt sem tudta, hogy mi fán terem az iskola. Végre megérkeztek. Mikor Drazsé meglátta a sok gyereket, bizony megszeppent, hiába érezte azt az ismerős, finom könyvszagot. Malvinka néni letette őt a mesefotel lábához, majd mesélni kezdett:  "Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyen is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia." Drazsé ezt még hallotta a meséből, de többet már nem, elnyomta az álom. Nagy zsivajra ébredt, körülvették a gyerekek, mutogatták neki a rajzaikat, amiket a mesehallgatás után rajzoltak. Az egyikük  rajzán felfedezte magát, ahogy összegömbölyödve alszik... A gyerekek simogatták a  bundáját, sugdostak a fülébe. Már cseppet sem félt tőlük. Ezentúl Malvinka néni mindig magával vitte Drazsét, ha mesélni ment a könyvtárba, és Drazsé örömmel hagyta, hogy a gyerekek simogassák. Rögtön észrevette, kiszimatolta, ha egy gyerek szomorú volt, az hosszabb ideig simogathatta őt, hogy megvigasztalódjon.

*Ó, de édes kis kutya!