Szent György

Szent György.

Dicső, lovag katonáról szól az ódon ének,

Midőn múltnak, réges-régi távolába nézek.

Vitéz, merész harcos volt ő, római és bátor,

Megbirkózott ellenséggel, oltalmazón bárhol.

Falu szája azt meséli, tóban láttak szörnyet,

Éjszakánként eleségért ki, a partra csörtet.

Ijesztgeti, félelemben tartja most a népet,

Iszonytató haragjával, melyre nincsen képzet.

Korgó gyomra megéhezik immár nincs mit tenni,

Élő lelket azon nyomban adni neki enni.

Bárány, ember váltakozva, rettegve várt torra,

Egyszerre csak a királynak lánya került sorra.

Félelemben ült ki partra, mikor jött az alkony,

Hogy a város, a holnapért áldozatot adjon.

Elhagyatott tónak partján nem várt a csodára,

Hős katona megérkezett mégis, nemsokára.

Védelmére kelt a lánynak, kardot rántott jókor,

Szörnyetegünk éppen akkor mászott ki a tóból.

Gúzsba kötve vitte haza, madzagon vezette,

Megérkeztek király elé, s kapuban letette.

Ígyen szólott Szent György, s felpattant lovára,

Félelemnek soha többé nem leltek nyomára.

Higgyétek az Istent, s vége lesz a vésznek,

Keresztényi lelkek, megnyugvásra térnek.