Barion Pixel

Találkozás a tejút előtt


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Találkozás a tejút előtt
Láttad már, milyen az éjszakai égbolt? Ha városban laksz, nem sokat láthatsz belőle. Az álmot hozó est beköszöntével az utcákat megvilágító kandeláberek árasztják magukból a fényt, és a házak homlokzatán, a tetőkön színesen villódzó...

Kép forrása: Orosz Dóra rajza

Találkozás a tejút előtt

Láttad már, milyen az éjszakai égbolt? Ha városban laksz, nem sokat láthatsz belőle. Az álmot hozó est beköszöntével az utcákat megvilágító kandeláberek árasztják magukból a fényt, és a házak homlokzatán, a tetőkön színesen villódzó reklámok futnak. A városok éjszakánként, mint a hatalmas kémények ontják magukból a fényszennyezést. Sokak szerint ez a szemet vakító csodás fényzuhatag, legalább olyan veszélyes, mint a levegő vagy a vizek összepiszkítása. Hajolj csak közelebb! Neked elmondom, vannak olyan helyek a föld nevű bolygón, ahol a légkör tisztasága még mindig olyan, mint szépapáink korában. Akkor tájt, az ő idejükben, ha az egésznapi fáradozás után nagyot szusszanva megálltak a jó szagú rét éjszakai csendjében, és felnéztek az égre sok – sok milliárd csillag rajzolta szemük elé a Tejutat. Ha hiszed, ha nem, felhő, por és a lámpák fényétől mentes volt az égbolt, hisz a vén szülék villanyáram és közvilágítás nélkül éltek. Apró házaikban gyertya lángja pislákolt, és az égbolt sötét volt. Olyan sötét, mint a történetünkben az a külvárosi emeletes ház kertje, ahol Manó összetalálkozott Laurával és Markóval a két aprócska házi manóval. Amikor apa betakargatta Manót, és kilépet a gyerekszobából, valójában ő már nem is volt ott. Elindult az ismeretlen felé, hatalmas várakozással, kalandvággyal, tisztán vágyva a megismerést. Most ott állt a kert sötétjében, macis pizsamájában, kezében a kis piros autóval, amit nem tett le semmi kincsért. Egyedül volt, szeme kékjét a sötét égbolt ezernyi lámpása vonzotta. Az a sok kép, ami szeme elé rajzolódott a nyár csillagképei, a vénhold aranyló sarlója.  Egyedül volt, arca ragyogott, lassan lépdelve haladt, meztelen talpai taposták a gyenge fűszálakat, mégis mintha lépcsőn lépdelne, egyre magasabbra emelkedet. Előtte volt a Tejút halványan, porral hintet ködsávja, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódott. A rejtélyes csendben, ahogy ott állt jól megfigyelhette, hisz tiszta volt az égbolt, és a futkározó szellőtől friss volt az éjszaka lehelete. Ebben a pillanatban a hold elbújt, játékosan egy felhő pamacs mögé. Így holdtalan, mély sötét éjszaka lett. Szóval a Tejút az a halványan fénylő sáv, ami felé lépdelt északról délre húzódott, amely így elmosódva arra a falusi földútra emlékeztette, ahol pár nappal ezelőtt járt apával, és az a sok szilaj ló, paripa vágtázott hatalmas port kavarva. Már – már rálépett az égen látható fényes csillagösvényhez vezető spirális útra, amikor… hirtelen a semmiből… Az is lehet, hogy a hold mögül, ami ép el akart fogyni -mivel fogyókúrán volt - két apróság bukfencezet Manó elé.                                                                                                                             − Hoppá! −          Hangzott szinte kacagva.                                                                                                          − Hoppá! −  Csilingelt gyorsan a kacagás után. Te már biztos sejted ők érkeztek, a kék nadrágos Markó, és a pörgő szoknyás piruló lányka Laura, a két kedves házi manó.                                                                              − Várj! − Kiáltotta izgatottan a kék nadrágos, és megfogta Manó pizsamájának szárát, amelyet úgy ragadott, markolt, meg mint annak a fűzfának vesszejét, amely a házhoz közeli kis patak partján állt, és önfeledten hintázni szokott rajta.                                                                                                                                             − Hú, ez rázós volt. − Jelentette ki gyorsan, homlokát törölve, mégis a szeme vidáman ragyogott kedves csibészséggel.                                                                                                                                                       − Ne lépj még! − Szólította meg Manót egy másik kedves hang is a lábai elé huppanó, pattogva guruló gombóc belsejéből. Manó tágra nyílt szemekkel leste amint e jajgató furcsa gombolyagból lassan kinyúltak csöppnyi végtagok, lábak és kezek, majd lánnyá változott. Sikkesen perdülve felemelkedett, kihúzta magát. A hévtől piruló arccal tágra nyitotta a szemét, miközben apró ütésekkel a szoknyáját porolta.                                                                                                                                                                   − Pörög is. Megmutassam? − Képzeld, a szoknya már is pörgött, mihelyt kiejtette az előbbi szavakat.             − Veled megyünk! − Vágott a legényke a piruló lányka szavába, mint annyiszor, neveletlenül.                             − Kik vagytok? − Guggolt le Manó hozzájuk. A két kis csöppségben nem volt számára semmi meglepő, olyan természetesnek érezte megjelenésüket, mint a csapból folyó vizet, amikor inni kér anyától. Nem csodálkozott, csak kíváncsi volt.                                                                                                                                                 − Hát persze! Még nem is tudja, kik vagyunk. − Méltatlankodott a kék nadrág zsebébe dugva kezét a legényke, és a nagy felindultságában a hátsójára huppant.                                                                                 − Ő Laura. − Mutatott a zsebéből előrángatott kezével a lány felé, a tejút felé vezető spirális út szélén ülve, és az égkékjébe lábát lógatva. Manó felkacagott látva a lánykát, amint a holdudvarból hozott páracsepp tükrében nézi pörgő szoknyáját, ahogy illegeti-billegeti magát. − A holdudvarból jöttetek? − Kérdezte Manó, hogy mutassa mennyire érdeklődő.                                                                                                                                − Most nem látszik. Tiszta, száraz az ég. − Tette hozzá, hogy a két jövevény lássa ő felkészült, és milyen sokat tanult szüleitől, meg Sára nénitől az óvodában, akinek az ölében olyan jó ülni, amikor mesél.                  − Ott is jártunk. − Mondta spiccelve kezét emelgetve Laura, és közben forgott erre is – arra is. A szoknyája pedig úgy pörgött, mint a búgócsiga. A lábai egyszer csak megálltak, abba hagyták a táncot, a ritmust szaporázó lépéseit.                                                                                                                                                − Ezt is onnan hoztam. − Emelte magasra a kifeszített tenyerén ide - oda gördülő páracseppet.                        −  Na persze! Természetesen még oda is el kellett ugranunk. − Markó Laurára mutatott, és hangját mélyítve mondta mintha haragudna, miközben kalimpált a logó lábaival.                                                                           − Miatta! − A kék nadrágjának mély zsebéből messzelátót halászott elő, amely olyan volt, mint egy közönséges távcső.                                                                                                                                               − Mi innen érkeztünk. Gyere, nézz bele. − Hívta Manót, és a látót lefelé irányította a föld felé egy apró kis fényes pontra. A távcsőbe beletekintve Manó sok káprázatos tüneményt látott, apró bogarakat, csodás színű éjszakai pillangókat repdesni, vadászó cicának villanó zöld szemeit, az óvatosan lépdelő rókát, vadkant, malacait hangos röfögéssel terelgető kocát, és amint az ég mélyén a nagy fülesbagoly röppen át. Száját eltátva, álmélkodva tekingetett lefelé, és észlelt ezernyi más csodát. Egyszer csak felkiáltott.                            − Hisz ez apa! − Csapta volna össze kezeit a meglepetéstől, de mivel mind kettő tele volt nem tudta. Ezért sokatmondóan rápillantott a két jövevényre, majd ismét a mélységben megbújó apró fénypontot leste.             − Most! Igen, apa betakar engem. Anya is ott van! − Kiáltotta, és arca ragyogott látva szülei karjainak összefonódását. Szemét a lencsére szorítva hosszan kandikált lefelé, a kezével, amelyben az autóját szorongatta még intett is. Senki nem vette észre. Ő viszont látta, hogy apa leoltja a lámpát, és a ház elsötétült.                                                                                                                                                                − Alszanak! − Mondta csendesen, talán ott szeretett volna lenni ölelni őket. Szomorú arccal nyújtotta vissza a messzelátót.                                                                                                                                                          − Ti ismertek engem? Apát? Anyát? − A legényke mellé ült, kalimpálva, lógatva ő is a lábait.                            − Ne szomorkodj! Valójában most is ott alszol az ágyadban, és ők ott vannak a szomszéd szobában. Minden neszre figyelve vigyázzák az álmod. Magad is láthattad, amint apa mielőtt ágyába bújt gondosan betakart. − Bökte meg Laura.                                                                                                                                                   − Az álmodban bármit meg tudsz tenni, újra élni, megfigyelni, megtanulni, magadévá tenni. A harcokban győztesnek lenni, nehézségeket legyűrni, önmagadon túl lépni. Most is ezt tetted hisz itt vagy velünk. Egy kicsit elcsavarogtál. Sebaj! A kaland kell! Ilyenkor olyan sokat tanulsz, amivel később… mondjuk, holnap elkápráztatod a nagyokat, boldoggá teszed őket, apát, anyát és a nagyszülőket. − Kacagott a kéknadrágos, és talpra ugrott.                                                                                                                                                     − Ne búsongj már! Mire eljön a hajnal és itt a reggel, mikor a nap fel kell, te már az ágyadban leszel. Ott fog ébreszteni a vekker. Az ébredésre velük leszel! − Szinte hahotázva kacagott, közben Laurára kacsintott.                                                                                                                                                               − Ígéred? − Kérdezte Manó.                                                                                                                                  − Ez úgy igaz, ahogy az én nevem Markó. − Peckesen Manó elé állt, kezeit komótosan a háta mögé rejtette, szokása szerint.                                                                                                                                                    − Manó, figyelj rám! − Manó meglepetten kapta fel fejét, hisz anya szokta őt így szólítani a kedves csilingelő hangján. Markó felé fordult, és feltérdelve közelebb csusszant.                                                                            − Tudod, hogyan szólít anya? − A meglepetésében mindkét kezével a combjára ütött, persze a piros autóval együtt hisz azt még most is ott szorongatta a kezében.                                                                                       − Hogyne tudnám! − Álmélkodott Markó a kérdésen.                                                                                           − Az autódat, Tülkölőnek hívod, amikor száguldasz vele. − A kezében szorongatott kis piros járgányra mutatott, és mint akinek semmi más dolga nem akadt vidáman cigánykerekeket kezdet vetni. A nagy ugrabugra közepette a kis csibész gondolt egy nagyot. Manó pizsamájába kapaszkodott, azon felmászva, hipp-hopp, bele ült az autójába. Amint a piros autó ülésén terpeszkedett, elégedetten körbenézet, majd megrángatta annak kormányát, és egy igen nagy bátorságot igénylő szaltóval visszaérkezett Manó elé a porba, pont a térdeihez.                                                                                                                                         − Mind a ketten ott voltunk a születésednél is. Sőt! Az elmúlt évek hosszú során láttuk világra jönni dédapádat, nagyapádat és apádat. Sok-sok éve a családoddal élünk. − Árulta el a nagy titkot Manónak, miközben megfogta a hozzá lépő Laura kezét. A két kis izgága nem sokáig maradt egy helyben, először csak az egymásba kapaszkodó karjaikat himbálták, majd úgy kéz a kézben jobbra is, balra is elszaladtak kémlelve a messzeséget, mindent, amit a szem csak láthat.                                                                                               − Nosza, induljunk! − Pattant talpra Manó, amúgy is nyomta a térdeit a sok apró kis kavics, a hegyes, csillag porból kiálló kődarab.                                                                                                                                               − Hó-hó! − Toppantott apró táncos lábaival Laura.                                                                                              − Álljunk csak meg! Kérem, nem úgy van ám az, hogy egyszerűen rálépünk a tejútra. − Emelte fel intően mutatóujját.                                                                                                                                                           − Bizony nem. − Tromfolt rá Markó, fejét ide-oda ingatva hol a jobb, hol a bal vállát érintve állával.                   − Nem és nem! − Laura bosszankodva nézte manó társát, aki ismételten a szavába vágott, de most úgy döntött nem engedi magát. A sarkára állt, csípőre tette kezeit, és ismételte.     − Vedd tudomásul, amit mondtam. Nem és nem! Sok minden van még odáig. − Felemelte mind két kezét, bámulta ujjait, majd morzsolni kezdte, így számolta végig azokat a dolgokat, amit indulásig még meg kell tenni.                               − Ott van… − Akadt meg már az elején, segítség kérően Markóra pislantva. Piros lett az arca, de most nem a hevülettől izzott, hanem a szégyentől. Kérő szemei hatalmasra kerekedtek. Hiába várt, nem jött a segítség. Dacosan megpörgette a szoknyáját, és fügét mutatott a száját két tenyerével szorító kis csibésznek.               − Egy pillanat, és tüstént mondom. − Csípőre tette kezét, majd mutató ujját felemelte.                                        − Figyeljetek! Amit mondok, halljátok. − Ahogy kimondta elbizonytalanodott.                                                        − Ott van! − Kezdte újra Laura, homlokát ráncolva. Ekkor észrevette a szeme sarkából a jóságos boszorkányt, Bibircsókot, aki aranyeső vesszejéből épp kaput formált, majd felé intve mosolygósan távozott. Gyorsan illant el, láthatatlanul, ahogy mindig is közlekedett. Nem akarta, hogy a gonosz varázsló észrevegye.                         − Hát persze! − Csapott homlokára Laura.                                                                                                            − Nem mindegy melyik kaput válasszuk. Melyiken keresztül lépünk rá az útra. − Hatalmasat sóhajtott, látszott rajta a megkönnyebbülés. Markó gyorsan vetett egy cigánykereket, és így szája felszabadult tenyerei szorítása alól. Újra tudott hangosan kacagni. Amint mind két lába földet ért hetykén kérdezte.                          − Mivel tervezitek az utazást? − Hátra dugta a karjait, közben sokat mondóan nézett mind kettőjükre.               − Erre nem is gondoltam. − Ismerte be Laura, közben pörgős szoknyáját simította. Manó tanácstalanul pislogott feléjük.                                                                                                                                                     − Én sem…− Megrázta a fejét.                                                                                                                             − Na, ugye. − Szögezte le Markó, miközben a vidám tekintetével az égbolt rejtélyes messzeségét kémlelte és a karjait a melle előtt összefonta. Egy pillanatig így állt, majd tett egy-két lépést előre és hátra, ide-oda kezdet járni. Türelmetlenül nézett az egyikre, majd a másikra, várta az elismerést. Hiába. Addig ténfergett, ide-oda míg meg nem botlott. Szerencséjére Manó elkapta, így megúszta, hogy hasra vágódjon. Laura nevette amint ijedt képpel kétségbeesetten kapaszkodik a macis pizsamába.                                                                            − Vigyáz magadra! − Kiáltotta. A nevetését legyűrve kérdéssel fordult hozzá.                                                     − Mondjad, hékám! Te melyik módját választanád az utazásnak? Az éjszakai barangolásaink utjait milyen járművel járnád végig? − Kedvesen belekarolt.                                                                                                     − Szekéren! – Felfelé leset az égboltra.                                                                                                                − Ott megtalálhatjuk a Göncölszekeret. − Mutatott a magasba lendülő karjával a kirajzolódó hét fényes csillag felé. Képzeld, ha a szekér hátulját alkotó kettő csillagot képzeletben összekötjük, és meghosszabbítjuk, majd az így kapott félegyenesre körülbelül ötször felmérjük a két égitest távolságát, akkor egy nem túl fényes, de elég magányos csillaghoz jutunk. Ez a Sarkcsillag, amelynek a legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy míg a többi csillag az éjszaka folyamán elmozdulni látszik, addig ez egy helyben áll látóhatárunk ugyanazon pontja felett, ahol szürkületben felbukkant. Mozdulatlansága már sok-sok emberöltővel ezelőtt az akkori idők emberének is feltűnt. Nem véletlenül kapta az Égi cövek, Aranykaró, Vastuskó elnevezéseket.  Na, de térjünk vissza a házi manónkhoz.                                                                                                                                                           − Utazhatunk azzal is. − Jegyezte meg fejét lehajtva, majd oldalt sandítva leste Laurát és a Manót. Sarujával rugdosva a köveket, várt, mindenki érezte mondani akar még valamit, csak biztatást vár, kérlelő szavakat.          − Mond, gyorsan, amire gondolsz, oly kevés már az időnk. Sietnünk kell! Mivel tudunk végig száguldani az úton? − Mondatta a kíváncsiság e szavakat Manóval, de az is lehet, hogy a gonosz varázsló, aki már régóta figyelte őket. A kis csapatot bele akarta kergetni a sietés örvényébe, hogy a házi manókat a sötétségbe, a felejtés mélységes mély gödrébe, börtönébe zárja, és így az úralmával irányíthassa a magára maradt Manót.                                                                                                                                                                    − Oh Jaj! Biztos itt van a gonosz varázsló.  − Sikított fel Laura, kezét ijedten a szája elé kapva.                         − Semmi baj, csak együtt maradjunk. − Nézett körbe óvatosan Markó.                                                                − Hamarjában, de ne túl gyorsan tedd le a földre a piros autódat! − Kiáltotta.                                                      − Na, most! Gyorsan, szaporán ugrás, és száguldjon velünk a poros sztrádán! − Manó a kezében lévő játékot nézte, majd Markóra meredt, aki kipirulva kiabált.                                                                                                 − Gyerünk, ízibe! Ne késlekedj! Most, csak most hamarjában tedd az autót a porba. − Manó a porba térdelt, mint mikor otthon a szobájában versenyzést játszott a kis pirossal, és természetesen győztek. Tehát ott térdelt a csillagporban, és a tenyeréből kigördült az autó. Ekkor valami lebbent, valami varázslat, amelytől ő lett kisebb vagy a Tülkölő nagyobb. Nem tudni. A mindent tudok, azt rebesgetik, hogy a jó varázsló járt arra Hoppáré, kedvesével, a gyönyörű Bibircsókkal a vasorrát elvesztő boszorkánnyal, és ők ketten szóltak bele a mesénkbe ezzel a varázslattal.                                                                                                                            Felvéve ismét a mese fonalát, és tovább gombolyítva, mint mondtam, ott álltak mind hárman az autó mellett. Már nem is tudom, hogy egyforma nagyok, vagy egyforma kicsik voltak, de ez most a mesénkben teljesen mindegy. Az tény, egyformák voltak, mint három tojás, és kényelmesen belefértek a porban berregő piros autóba.                                                                                                                                                                  − Ez igen! Pompás járgányunk van. − Kiáltották mindhárman.                                                                                  − Ezzel aztán végig tudjuk száguldani ezt a vén poros utat. A Göncölnek is röptében inthetünk, mintha táltossal vágtáznánk el mellette. − Jegyezte meg Markó, és bevágódott a vezető ülésre.                                     − Így lesz jó. − Fordult a csodálkozó Manóhoz Laura, és megragadva kezét húzta maga után a kocsi hátsó ülésére.                                                                                                                                                                 − Ez a csibész igen jól ismeri az út minden kanyarulatát, gödrét, zökkenőjét. − Markó, önelégülten ragadta meg a kormányt.                                                                                                                                                    − Indulunk! – Kurjantott vidáman, és vele együtt nevetett Laura, na meg Manó.  A kis piros autó döcögve indult, majd felgyorsult, sebesen hagyva el a múlttá változó perceket. A gonosz varázsló dühösen nézett utánuk, egy hatalmas felhő képében. Egy darabig úszott velük, a fejük felet, majd lemaradt, hisz a kis piros olyan sebes volt, hogy még ő sem tudta követni.                                                                                                   − No, megálljatok! Úgyis a kezeim közé kerültök. − Fogadkozott és mérgeskedett.                                             − Jöttök még erre, és akkor elkaplak mind hármatokat. − Kezeit magasra emelte úgy fogadkozott, közben pukkadozott, és szörnyű cselt eszelt ki. A csoda kapuhoz, ahol az álmok jönnek-mennek, három kis ördög fit helyezett el, leselkedni, a feleselőt, a hetvenkedőt, és a hazudozót. Megbízta őket, hogy azonnal jelezzék neki, amikor Manóék oda érkeznek. A kis autó egyre nagyobb sebességgel, villámgyorsan, még a gondolatnál is sebesen porolt felfelé a spirál sztrádán. A száguldás kavarta szélben Laura hangját alig lehetett hallani, amint oda kiáltott Markónak. Vagyis mindenki hallhatta, de Markó nem. − A kapuknál állj meg! − Kiáltotta Laura, de olyan gyorsan repültek előre, hogy elhagyták a szavakat. Hiába iparkodtak, igyekeztek azok előre Markóhoz nem érhettek oda. Mit volt, mit tenni, Laura próbálkozott újra és újra. Hiába! Egyszer csak valami meglepő történt. A kiáltott szavak nem hátulról előre próbáltak eljutni Markóhoz, hanem képzeljétek szembe jöttek vele. Persze, természetesen megint Hoppáré járt arra kedvesével, és fordította meg a szavak irányát. Így hallotta az a kis csibész Laura szavait. − A kapuknál álljunk meg, hogy Manó választani tudjon, melyiken lépjünk a Tejútra. − Markó felemelte jobb kezét, és mutató ujját a hüvelykujjával összeérintette, kis kört alkotva belőlük, így jelezte egyetértését.                                                                                                                            − Rendben, megállunk. − Egyezett bele, de a válaszát, és a kedves vidám kacagását, Laurának zsebkendővel kellett felfognia. Kihajolt jobbra, majd ballra Manón áthajolva, úgy halászott, máskülönben nagy sebesen poroltak volna el mellettük a szavak, a kis piros autó mellett, amely csak robogott tovább a Tejút felé.

 

Làszlò Sàndor, Irò, költô, meseiró

László Sándor Budapesten született. Hosszú – hosszú időn keresztül a Fővárosi Tűzoltóságnál a szirénázó piros autók, majd a reptéren a magasban repkedő repülők közelében dolgozott tűzoltóként. Már ebben az időben színeseket rövid riportokat írt munkatársairól, sportolókról a „Tűzvédelem” című szakmai újságba. Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem diákjaként tanári diplomát szerzet, később a Károli Gáspár Ref...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások