Tisza és Maros

Tisza és Maros.

Pannóniában, ebben a csodálatos hegyekkel körülvett kicsi országban valamikor régen tenger hullámzott. Lakói a kicsi vízi lények ugyanúgy éltek, mint ahogy mi mostanában. Szomorkodtak, vagy épp szerettek, ha okuk volt rá, vagy ha éppen úgy adódott.

Csendesen zajlott az életük, nem bántották egymást, a gonoszságot pedig nem ismerték. Ilyen egyetértésben teltek mindennapjaik.  Az országot egy öreg király irányította. Hogy mióta? Azt senki sem tudta megmondani.

Szerette a király az országát, de egy jövendölés nagyon aggasztotta ősz homlokát. A jóslat úgy szólt, hogy amint fia születik, és az beleszeret egy vízi lányba, a királyi hatalma, csak addig fog tartani. Éppen ezért fiát, Marost, óvta minden szerelmes veszedelemtől. Pannóniában pedig olyan vízi lányok éltek, akik messze földön híresek voltak szépségükről, okosságukról és bátorságukról. A király külön palotát építetett nekik, hogy távol tartsa szépségüket, fia mindenre kíváncsi szemei elől.

Így teltek az évek, évszázadok, évezredek. Mintha az idő is megállt volna. A vízi lények boldogan éltek, szerettek és sokasodtak. Lassan olyan sokan éltek országukban, hogy azt egyre kisebbnek érezték. Nagy udvarházaik egyre szűkösebbé váltak és egyre több lett belőlük. Pannóniában már nagyon sokan és nagyon sűrűn éltek. Olyannyira, hogy lehetetlen volt már elrejteni a fiatal király elől az ország szép hajadon lányait.

Egyik reggel, amikor a nap sugarai átvilágították Pannónia vízi égboltját és felébresztették lakóit, Maros életében először, találkozott a vízi lányok vidáman ébredező csapatával. Ilyen szépet még sohasem látott életében. A lányok koszorújára tekintve - a világ legeslegszebbik lényére - Tiszára esett a pillantása. Egymásra néztek, és abban a pillanatban szíveik visszavonhatatlanul eggyé váltak. A csodaszép szőke Tisza és a daliás barna legényke egymásba szerettek. Vízi lányok pedig boldogan táncolták körbe kettejüket. Meglátva őket az öreg király mérhetetlen haragra gerjedt.

Nyertes meséink a Varázslatos Mesketék II. - CsodaPatak mesekönyvünkben »