Tóni nyuszi bánata és a felemás zokni

Tóni nyuszi bánata és a felemás zokni.

 Tóni nyuszi bánata és a felemás zokni
Részlet a Harangvölgyi mesék. A sapka c. meseregényből

 – Elemér! Elemér!!! 
Nyuszi mama szólongatta, miközben fiacskája karjait szép lassan fejtette le a nyakáról. 
Nyuszi mama akkor hívta Tónit a második nevén, amikor így akarta jelezni, hogy valami gubancot sejt. 
– Mi ez a késői kelés, és a kisírt szem? És mi van a lábadon? Egyforma zokni? Mi történt kicsi nyuszkóm? 
Tóni újra keserves sírásra fakadt. Szorosan ölelte nyuszimama derekát, orrát és szemét kötényébe rejtve. 

Nyuszi mama lehajolt hozzá, megsimogatta a fejét, lefejtette az erősen szorító karokat, felemelte. Tóni kezdett megnyugodni, ott anyukája karjaiban, és sírása hüppögéssé csendesedett 
– Gyere kis nyuszkóm, meséld el, mi, vagy ki bántott, hogy ennyire el vagy keseredve. 
– El-el-elve-ve-ve-sze-sze-szett a sa-a-ap-ká-ká-kám! – és megint nem tudta a könnyeket visszatartani
– Ó, drága, pici nyuszikám, hát ez a baj, ezért nem aludtál éjszaka? Hallottalak, bizony, akármilyen surranó léptekkel jöttél is a konyhába! Tudod, ilyen az anyai szív.
Ezért is hagytunk aludni, mert éreztük, hogy nagyon nagy bánatod van. Mesélj, hogyan történt! – mondta nyuszi mama, és beleültette Tónit az ölébe.
– Tu-tudod, mama, hogy tegnap meglátogattam a testvéreinket, az egyetemi kollégiumban.
– Igen, tudom, és nagyon büszkék voltunk rád, Nyuszi papával, azért, hogy ilyen önálló útra vállalkozol, mert láttuk, hogy már nem félsz, és nyugodtan elengedhetünk.
– I-ige-n, de akkor még megvédett a sapka! A varázssapka, amit te horgoltál nekem! Láthatatlanná tett a veszélyekkel szemben! Még a tesóknak is megmutattam, és még ott sem vettem le a fejemről, pedig elég meleg volt. De biztonságot adott, és bátorságot. És valahol visszafelé, útközben, e-el-elv-e-sz-eeeettt! – és már megint folytak Tóni könnyei.

 – Kicsi nyuszkóm! – simogatta nyuszi mama fiacskája hátát, hogy megnyugodjon, miközben pici puszikkal vigasztalta tovább,– majd előkerül, és, ha nem, hát horgolok másikat! Még szebbet, még szivárványosabbat! Ne búslakodj! Nem búslakodhat az én pici fiam! Aki ilyen bátor tetteket hajt végre, hogy egyedül meglátogatja a testvéreit! 
–  Nagyon büszke vagyok ám rád! – mondta, és talpra állította Tónit,– de most ebédet kell főznöm, nemsokára hazaérkeznek testvéreid az óvodából, ma nem maradtak ott egész napra, mert délután kirándulást terveztünk, meglátogatjuk Frigyest, tudod, nemsokára, száz éves lesz, és szeretném kipuhatolni, hogy minek örülne a születésnapján. Te is tudod, mennyire óv, véd minket, hosszú évek óta, ez a bölcs öreg tölgy, hát meg kell neki hálálni, hogy, ilyen biztonságban élhetünk. Tényleg! Nyuszókám! Hátha Frigyes a 99 és háromnegyed éves tölgy tud valamit a sapkádról, hiszen, ő olyan figyelmes, szeretetteljes, melegszívű, és kedves! Gyere, gyorsan reggelizz meg, hisz mindjárt ebédidő! Itt a finom répatorta, neked készítettem, mert aggódtam miattad. De most már minden rendben lesz, ugye, pici nyuszókám!

–  Kö-szö-nöm szé-pe-n, mama, hol az a torta? – kérdezte széles mosollyal, vágyakozva Tóni, és már ugrott is, hogy és bekebelezhesse Nyuszi mama által készített speciális finomságot, répalevet ivott hozzá, ezekre pillanatokra elfeledve, hogy milyen nagy az ő bánata, az, hogy a varázssapka elveszett. 

Ette, ette a répatortát, míg azt nem érezte, hogy mindjárt kipukkad a pocija, leugrott a székéről, nagy cuppanós puszit adott mamája hátsó felére, mert csak azt érte el. Nyuszi mama hangosan felkacagott, két lisztes kezével a gyúródeszka felett párat tapsolt.

 – Most aztán futás, ágyazás, rendrakás, mert készül a répás gombóc, és a káposztaleves ebédre, jó lenne, ha kicsit megmozgatnád a tagjaidat! Ebédig, lenne kedved bicajozni egyet a kertben, hogy kicsit kiszellőztesd a fejed? 
– Igen mama, futok, ugrok, szaladok! – válaszolta. Egy pillanatra beléhasított egy ismeretlen fájdalom érzése, mint, amikor elfelejted, hogy mit is akartál mondani, és keresed, azt, hogy hova veszett, aztán, mintha mi sem történt volna, leugrált a gyerekszobába, lecserélte zokniját, felemásra, ahogy, azt mindig is szerette.