Zeller manó kalandjai. Mese a mesében


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Zeller kalandjai. Mese a mesében
Zeller a manó egy medence formájú mélyedés alján ücsörgött.
Bújócskáztak Kökörcsinnel a pillangólánnyal, és a szó szoros értelmében belehuppant, miközben búvóhelyet keresett. Zeller először megrémült a hirtelen zuha...

Kép forrása: Saját számítógépem, saját alkotásom, figurám a mesémhez.

Zeller kalandjai. Mese a mesében

Zeller a manó egy medence formájú mélyedés alján ücsörgött.

Bújócskáztak Kökörcsinnel a pillangólánnyal, és a szó szoros értelmében belehuppant, miközben búvóhelyet keresett. Zeller először megrémült a hirtelen zuhanástól, de, az ijedtség múltával kezeit dörzsölgette, hogy milyen jó bújóhelyet is talált. 

– Olyan jó puha és kényelmes itt a mélyben ücsörögni, mint a tengerparton beásva a homokba nyaraláskor!

De jó lenne, egy fényképezőgép! Művészi fotókat készíthetnék innen lentről, a fényképalbumomba! – sóhajtott elnyújtózva.

Az, persze meg sem fordult a fejében, hogy elég mélyen van ahhoz, hogy bár Kökörcsin nem látja, de ő sem tud kimászni. Telt-múlt az idő. Kökörcsin hangja messziről hallatszott, kereste, szólongatta. A meleg aljnövényzet, a finom moha, a bújócskázás előtt elfogyasztott krumplislángos, melyet anyukája készített a két barátnak, elálmosította, s ott a medence formájú mélyedés alján, mély álomba zuhant.

Kökörcsin, a pillangólány szomorúan szálldogált egyik fától a másikig, miközben egyre jobban behatolt az erdőbe, aggódott, hogy Zellert sehol sem találja. Egy pillanatra megfordult a fejében, hátha Zeller megtréfálta, és hazaszaladt még két,- három krumplis, vagy káposztáslángost bekebelezni, hiszen szeretett barátja végtelen bendővel rendelkezett. Igaz, valahol a szíve mélyén úgy érezte, Zeller bizonyosan nem megy egy szó nélkül haza, –még akkor sem, ha lángosról van szó, – de azért gondolt egyet, és keresztülvágott a réten, Zellerék házikója felé. 

Zeller álmodott. Egy furcsa kabát volt rajta, amely a bokáját verdeste. Színe a piszkosszürkétől a világossárgáig terjedt, teljesen eltakarva Zeller hosszú lábait, és vékony karjait. A gallérja magasra felhajtva, a fején valamilyen kockás sapka, és a szájában pipa. Zeller sosem dohányzott, és, mivel manó volt és nem ember, nem is vágyott erre. Sőt, nem láthatta, hallhatta Sherlock Holmes történeteit, de, akármilyen furcsa is, – hiszen álomban minden megtörténhet, – Zeller most nyomozott, viharkabátban, kockás ellenzős sapkával a fején, pipával a szájában, és a zsebében egy óriási nagyító. 

Lassan figyelmesen haladt, léptei macskaléptek voltak, bár fogalma sem volt, hogy merre jár, és miért. Mellette egy kicsi lény, szintén viharkabátban, sötét szemüveggel az orra nyergén. Ha ébren lett volna, igazán csodálkozott volna, hiszen, aki mellette lépdelt, illetve, inkább szökellt, és akinek a viharkabátja hátsó részén két propellerhez hasonló szárny is díszelgett, nem volt más, mint Kökörcsin, a pillangólány. Hangtalan lépteiket, csak néha szakította meg szívverése egy-egy dobbanása, és Kökörcsin, elnyújtott sóhajai. Mindezek a hangok bizonyították, hogy mindketten izgalmi állapotban vannak.

– Kedves Watson! – szólt Zeller maga számára is ismeretlen hangon, – lenne oly szíves, és csendesebben lélegezne? Nem szeretném, ha még a küldetésünk beteljesítése előtt, felfedeznének minket. 

– Ó, kedves Sherlock, – válaszolt Kökörcsin vékonyka hangon, amely eléggé remegett az izgalomtól, – igyekszem én, igyekszem, csak hát, tudja, nagyon izgatott vagyok. Még sosem voltam ilyen bevetésen, és rettegek, hogy nem sikerül, végrehajtanunk, amit a megbízónk kért.

– Ne izguljon, kedves Watson! – felelte Sherlock bőrébe bújt Zeller, – mi már olyan összeszokott páros vagyunk, hogy senki sem állíthat meg minket!
Furcsa páros voltak, Zeller manófülei még álmában is elég nagyok voltak, és a sapka alól, mint valamilyen radar, mindig arra fordultak, amerre menniük kellett, mezítláb volt, amely mélységesen eltért az előbb leírt öltözéktől, de valahogy minden a legnagyobb rendben valónak tűnt, és az álom fojt tovább. Hirtelen megtorpant. Kökörcsin neki is ütközött, ahogy hirtelen megállt, és alig bírta a hirtelen ijedtségtől megindult csuklását visszatartani. Zeller, vagyis Sherlock suttogott. 

– Megérkeztünk, kedves Watson. Ön sokkal kisebb, mint én, Önre vár a feladat, hogy ezen a kis lyukon, itt a kerítésen bemásszon, és a kutyapanzió figyelőkameráit kikerülve, Göndörkét kimentse. Vegyük át még egyszer az ismertetőjeleit. Göndörke zöld színű kutyus. Na, nem ez az igazi színe, de Mr. Karl úr legkisebb lánya, Bársonyka ilyen színűre festette, mielőtt a nagy Zordon el nem rabolta. Menjen, kedves Watson, röpüljön, keresse meg a kutyust, és mentse meg! – ezután átnyújtotta a festékszikra azonosítót, és az éjszaka látó szemüveget Kökörcsin-Watsonnak, megáldotta, és segített neki bemászni a miniatűr lyukon a kerítés alján.

Kökörcsin-Watson röptét semmi sem zavarta meg. A kutyapanziónak álcázott sintértelep csendes volt, az őrkutyák is aludtak, nem kellett nagyon félnie, tehát, de mégis minden ízében remegett. Nem árulta el Sherlock-Zellernek, hogy nagyon fél a kutyáktól. Talán tíz perc telt el, amikor a jelző halk zümmögésbe kezdett. Egy ketrec előtt haladt el, amelyben egy végtelenül szomorú, teljesen leborotvált kutyus sírdogált halkan hüppögve, nyalogatva magát, de nini!, a nyelve zölden villogott. Kökörcsin-Watson odaröppent, és halkan suttogva megszólította a sírdogáló kutyust.

– Helló Göndörke!
Göndörkébe beszorult a sírás, úgy megrémült, hogy halkan vinnyogni kezdett, és egyre hátrébb húzódott a ketrecben. 

– Most, akkor visznek kivégezni? – vinnyogta, kissé hangosabban, mint kellett volna.

– Nyugi, a gazdáid megbízásából vagyok itt, ki szeretnélek szabadítani, de gyorsan kell csinálnunk, mert az a gyanúm, mindjárt észrevesznek. 
Göndörke közelebb ólálkodott

– Gyorsan! – szólt Kökörcsin, és kinyitotta a csak kallantyúval bezárt ketrecet, felkapta a kutyust a két fülénél fogva, és repült vele a kerítés felé. Épp időben érte el a négy méter magas kerítést, és tuszkolta át Göndörkét, és önmagát a lyukon, amikor a vérebek hatalmas csaholással odaértek.

Álmából Zeller a saját horkantására riadt fel. A gödörben csend volt, fogalma sem volt, hogy hol van, és hogy került oda, de valahonnan messziről azt hallotta, hogy sokan a nevét kiabálják. Már fázott, és nagyon éhes volt, konstatálta, hogy egyrészt nem Sherlock, és, hogy nincs mellette se Watson, se a zöld kutyus, sőt, hogy a krumplislángos is már nagyon rég volt, feltápászkodott hát, és hangosan kiabálva jelzett a kétségbeesett keresőcsapatnak. Édesapja, ismerve fiát, hozott egy jó erős kötelet, és annak segítségével kihúzták Zellert a gödörből, ahol az egész délutánt átaludta, miközben mindenhol keresték. 
Nagy volt az öröm, amikor már hazafelé indultak, és megköszönte minden kedves őt keresőnek, hogy rátaláltak, – és bár, az izgalomban elfáradt szüleit csak az érdekelte, hogy megtalálták épségben, – Zeller furcsa álmát kezdte mesélni, a viharkabátos kutyapanziós nyomozásról, és a szintén boldog véggel véget érő történetet egész hazáig folyamatosan, és  végtelen jókedvvel mesélte, szülei legnagyobb ámulatára.

Rónai Katalin, Blogger, meseíró, novella, interjú, cikkíró

Rónai Katalinként 1952-ben láttam meg a napvilágot, egy januári napon. Életem nagy segítője az írás, és vízöntőségem miatt a szabad lét, amit az írás, az írással való kommunikálás szintje ad, mert írni, és a gondolatok szabad áramlását betűkké forálni, mások örömére ez egy csodálatos dolog. Novelláim, melyek honlapokon, WMN magazinban megjelentek, és könyvem, melyet 2020-ban írtam és magánkiadásban jelentettem me...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!