Tündérek könnye

Tündérek könnye.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündérkirálynő, kinek volt három gyönyörűszép tündér leánya és egy daliás tündér fia.

Boldogan éltek birodalmukban, mit szelíd lankák öveztek. Járták a dombokat, lábuk nyomában kivirágzott a mező, érintésükre gyümölcsöt termettek a fák, aranyhajuk amikor a földre hullott, arany kalászt bontva az emberek táplálékává vált.

A szomszéd birodalom azonban nem volt ilyen napfényes. Sűrű rengeteg borította, hatalmas sziklák tornyosultak úton-útfélen, s lakói sem voltak ilyen derűsek: három rettenetes sárkány élt ott.

Történt egyszer, hogy az egyik sárkány észrevette a tündérlányokat. Sietett is rögtön bátyjaihoz, s elmondta nekik, milyen csodát látott:

   – A hajuk olyan, mint az arany, léptük, mint a szellő, s szemük ragyogása szebb, mint a legékesebb gyémánt! Bizony ez a három tündér leány arra termett, hogy a feleségünk legyen!

Nem kellett sokat győzködni a testvéreket, meglesték ők is a tündéreket, s elhatározták, hogy elrabolják őket. Kilesték, mikor vannak egyedül, s akkor lecsaptak. Volt nagy sikoltozás, kiabálás, de bizony nem volt a környéken senki, csak egy félszárnyú varjú, ki repülni már nem tudott, s búsan, magában élt az erdőszélen.

A sárkányok váraikba vitték a tündéreket, s bezárták őket oda. Szegény tündérek naphosszat siratták boldogságukat a Bakony sűrű rengetegében, hol még egy pillangó sem derítette fel sötét napjaikat.

Eközben a tündérkirálynő és fia bejárta keresztül-kasul a birodalmat, keresték a leányokat hegyen-völgyön, ligetekben, tavak mélyén, mígnem eljutottak a sűrű rengeteg szélére. Ott a félszárnyú varjú mondta el nekik, mi történt. Kétségbeesett a tündérkirálynő, hiszen birodalmán kívül nem volt varázshatalma, s nem tudta, hogy siessen leányai segítségére.

   – Ne búsuljon, édesanyám! – mondta a tündérkirályfi. – Majd én kiszabadítom húgaimat.

   – Három rettenetes sárkány őrzi őket – mondta a királynő. – Hogy tudnád legyőzni őket varázserő nélkül?

   – Édesanyám csókja a homlokomon, édesapám kardja a kezemben, s húgaim aranyhaja íjamon – ez az én varázserőm! – felelte a királyfi, s bevetette magát a rengetegbe.

Három nappal, három éjen át vándorolt, míg oda nem ért az első sárkány palotájához. Ott megleste a sárkányt, s egyetlen nyílvesszővel leterítette. Boldogan szaladt ki a várból húga, de nem sokáig örvendeztek, indultak a második várhoz.

Hanem a második sárkánnyal már nem volt olyan egyszerű dolga! Ugyanis hollók vitték el neki elesett testvére halálhírét, s várta már a királyfit. Így íjával meglepni már nem tudta a sárkányt, kardjával támadt hát rá. Csattogtak a pengék, belerengett az egész vár a nagy párbajba. Végül a sárkány mind a hét feje porba hullott. De bizony a királyfi is több sebből vérzett már.

Mégis sietett legkisebb húgáért. A várhoz érve a sárkány szörnyű lángnyelvekkel fogadta, de a királyfit édesanyja csókja megvédte a tűztől. A sárkány erre karddal rontott a tündérkirályfira. De ő sem volt rest, s összefeszültek a pengék. A csata egyre vadabbá vált, s patakokban folyt vérük és verejtékük. Végül a királyfi utolsó erejét összegyűjtve levágta a sárkány tizenkettedik fejét is. De sebeitől és fájdalmától összeroskadva lezuhant a mélybe. A tündérlányok sikoltva szaladtak utána, de megmenteni már nem tudták: bátyjukból elszállt az élet.

Holttestét virágokkal ravatalozták fel, s a tündérek patakzó könnyeikkel siratták hősüket. Egyre csak zokogtak-zokogtak, s könnyeik lassan patakká, majd folyóvá duzzadtak, végül hatalmas tóvá gyűltek össze, mit Balatonnak neveztek el az emberek. Ők maguk pedig bánatukban kővé váltak.

Azóta is látni lehet a Balaton partján a tündérkirályfi megkövült koporsóját, s körülötte a kővé dermedt királynőt és királylányokat.