Kép forrása: saját illusztráció
A 40 halász legendája.
Száraz és forró volt a nyár, alig termettek a földek, a gyümölcsfákat férgek s gombák támadták meg, az ólakban pedig soványan szomorkodtak az állatok. Így aztán februárra a legtöbb vonyarci családnál üresen tátongott az éléskamra.
Sírtak a gyerekek az éhségtől, sírtak az asszonyok, hogy nem tudnak nekik enni adni. A férfiemberek pedig menekültek a házaktól, mert nem tudták elviselni asszonyaik és gyermekeik sírását, s azt, hogy ők tehetetlenek. Ami kevéskéjük maradt, a földesúrnak kellett adni, s a Balaton, a jó öreg Balaton is igen fukarul mérte a halat ebben az évben.
Szótlanul járkáltak a parton a halászok, kémlelték a jeget, mikor lesz elég erős ahhoz, hogy elbírja őket. De az idő enyhe volt, s csak jártak tovább a parton reményvesztetten. Fölöslegesen ellenőrizték szerszámaikat századszor is, hiszen a sok-sok viharos napon, hosszú téli estéken már rég megjavították a hálókat, megtisztogatták az eszközöket. Minden készen állt arra, hogy elinduljanak halászni. Hanem a jég ahhoz még vékony volt, hogy rálépjenek, de a csónakok kifutni már nem tudtak. S estéről-estére megint reményvesztetten tértek haza.
Február vége felé végre kemény hideg köszöntött be, s a jég hízni kezdett. Egy csütörtöki napon aztán úgy ítélte a halászbokor gazdája, hogy elég vastag már a jég, indulhatnak! Hirtelen megélénkült a falu. Nagy lett a sürgés-forgás, mindenki szaladt, készült, lázas izgalom lett úrrá Vonyarcon.
Negyvenhatan léptek aznap a jégre, s bár gyomruk korgott, izmaik elgyöngültek, mégis újult erővel ragadták meg nehéz szerszámaikat. Vágták a jeget, sorra születtek a lékek, merültek a mélybe a hálók, s lám, a vén Balaton végre kegyes volt hozzájuk, mert gazdag zsákmánnyal ajándékozta meg őket.
Hanem amikor elindultak kifelé, rettenetes hangot hallottak. A balatoni ember legrettegettebb hangját, a lékhalászok ellenségét.
Bizony rianás szaladt végig a jégen, az ég elsötétült, a szél feltámadt, s lecsapott a ritka, ám annál félelmetesebb téli vihar. A halászok hirtelen két jégtáblán találták magukat A kisebb jégtábla, amin hatan álltak, elkezdett sodródni a mélybe. Hiába próbálták a többiek kötelekkel elkapni őket, nem tudták. Nemsokára már csak szerencsétlenek kétségbeesett kiáltásait, sikolyait hallották. De hamarosan a nagyobb jégtáblán álló negyven ember is nagy veszedelembe került. A rianás végigszaladt, s ez a tábla is kezdett leválni, a szél pedig sodorta őket el a parttól, hiába próbáltak evezni, megkapaszkodni a parti jégben minden erejüket összeszedve. A jégtáblák zúgtak, ropogtak, a szél dühöngött, s a februári hideg ellenére dőlt a verejték a halászokról.
Megszólalt a vonyarci harang, veszedelem – hirdette – menteni kell! S feleltek rá a györöki és gyenesi harangok: menteni kell! Zúgtak a harangok, s mindenki vette a köteleket, csáklyákat, s indultak menteni. De ahogy a partra értek, látták, hogy itt bizony csak az ima segíthet. Térdre borultak hát a férfiak, asszonyok, gyerekek, s a plébános vezetésével könyörögtek Szent Mihály arkangyalhoz.
A jégtábla a kétségbeesett halászokkal egyre csak távolodott, távolodott, s a halászok hiába próbáltak minden igyekezetükkel visszatartani a jégtáblát a sodródástól.
A parton ott álltak száraz szemmel az asszonyok, már minden könnyüket elsírták, csak némán nézték embereik harcát. Lassan pedig sötétedni kezdett, de ők csak nézték-nézték a reménytelen küzdelmet. Végre valakinek eszébe jutott, hogy gyújtsanak tüzet, s az asszonyok, hogy végre tehetnek valamit, tobozokat, rőzsét kezdtek gyűjteni. Hamarosan lobogott a láng, s a vízen küzdőknek új reményt adott a fény.
A plébános hangja is új erőre kapott, s hangja hatalmasan zúgott a messzeségbe:
S akkor megtörtént a csoda. Mintha megnyílt volna az ég, egy pillanatra felszakadtak a felhők, és vakító fény árasztotta el a Balatont. Majd megfordult a szél, s lassan a part felé sodorta a jégtáblát a negyven halásszal.
Megmenekültek a halászok, asszonyaik sírva ölelték őket, gyermekeik a nyakukba kapaszkodtak: újra együtt voltak a vonyarci családok…
A megmenekült halászok és családjaik pedig kápolnát emeltek a Szent Mihály-dombon.
Érdemes meglátogatni a vonyarcvashegyi Szent Mihály kápolnát, Magyarország egyetlen halászkápolnáját, ahonnan páratlan panoráma nyílik a Balatonra.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Tokody Klára Balatoni meseíró, mondagyűjtő, blogger
Tokody Klára vagyok, végzettségemet tekintve közgazdász, munkámat tekintve kommunikációs szakember, de ami ennél fontosabb, hogy egy Balaton-rajongó családban töltöm be az édesanya szerepet. A Balaton kis családunk élete, ihletője, kalandozásaink színtere. Erről szól blogom, a www.minavidi.hu, és erről szólnak mesekönyeim is. Ez indított arra is, hogy összegyűjtsem a Balaton környéki mondákat, legendákat, és kiad...