Ugacsul a világ - A nagy találkozás

Ugacsul a világ - A nagy találkozás.

Alapvetően semmi gondom nincs Csupszival. Elég jófejnek tűnt már elsőre is. Hat hónapos voltam, ő meg kétszázvalamennyi. Egy elég jószagú udvarban találkoztunk, ahová akkor kerültem, amikor az első gazdám lepasszolt. Őt nem kedveltem, és kisült, hogy ez kölcsönös. Nem mondom, hogy könnyű eset vagyok, de higgyétek el, ő sem volt az. Na de, vissza az udvarra. 

Sokféle ugaccsal voltam ott egyszerre, és gyorsan megtanultam tőlük a fenékfonás és hízelgés technikáit. Amikor olyan kétláb jött, akinek jó szaga volt, annak mindannyian alaposan előadtuk magunkat, jelezve, hogy mi tökéletesen alkalmasak vagyunk arra, hogy szeressen minket. Az én erősségem a füleim voltak, illetve még most is azok. Gyönyörűek, hajlékonyak és nagyok. Már kölyökkoromban is irigyeltek érte a testvéreim, és anyám is büszke volt rájuk. Ja, igen, voltak testvéreim is, hárman, és volt anyám is, egy. Apámat nem ismertem, de ahogy a többiektől hallottam, ez egyáltalán nem ritka a fajtánknál. Na, de vissza az udvarra.

Sok nap alatt sok kétláb fordult meg az udvaron, és sok ugacsnak kívántunk sok szerencsét. Egy darabig nem értettem, hogy miért nem engem választanak a kétlábok, lévén ugye a fülem, de aztán a főnök egyig este beavatott a kétlábok különleges képességeinek egyikébe. A kétlábok másnak látják a bundánkat, illetve az egész világunkat is. Van egy második orruk, beépítve a szemeik közé, ami megérzi az úgynevezett színeket. És az én úgynevezett színem az ő nyelvükön fekete, és ez állítólag olyan, mint nekünk a gyanús szagú földhajtvány, amit inkább nem nyalsz meg, biztos, ami biztos. Szóval ezért. Fülem ide, fülem oda, a sorsom a kétlábok titkos orra miatt megpecsételődni látszott. De nem adtam fel. Új technikákat tanultam, a fenékfonást művészetté fejlesztettem, és feltaláltam egy olyan gömbölyödési mozdulatot, ami többek visszajelzése alapján is csodálatra méltó lett. Sok napom volt rá, és nem lustálkodtam, nem adtam fel. Na, de vissza az udvarra.

Egy zamatos délelőtt történt. Csupszi, akit eleinte csak jószagú, csupaszkétlábnak neveztem, megállt az udvar előtt, és benyomta a visítót. Ez volt a jel. Az udvaron lévő ugacsokkal együtt heves ugatásba kezdünk, és páran egyből bedobtuk magunkat. A sűrű fenékfonás és farokrisza mutatványomat választottam csupaszkétláb lenyűgözésére.

Addigra már igazából hozzá voltam szokva, hogy, ha meg is tapicskolnak, mégsem engem visznek magukkal, úgyhogy nagyon meglepődtem, hogy csupaszkétláb egyből engem szúrt ki, csak engem, és csakis engem. Mennyei érzések töltöttek el. A többiek igen csodálkoztak a dolgon, hogy egy kétláb egyből engem és csak engem tapicskol, és mivel a sok nap alatt kivívtam az elismerésüket és együttérzésüket, így megsegítették a szokatlan jelenséget azzal, hogy ők meg visszavettek a hízelgésből, riszából és fonásból. Hálás voltam nekik, és közben imádtam, hogy ez a kétláb csak engem tapicskol. 

És akkor történt először. Úrrá lett rajtam a zsizs, az a belső zsizs, amiről az öregebbek már meséltek. A zsizs, amitől egy kétláb A kétlábbá válik. A nagybetűs KÉTLÁBBÁ. A zsizs, amitől minden más szag kevésbé jószagú, mint a legfőbb JÓSZAG. 

Mindez nagyon gyorsan történt, és teljesen elöntött. Bevallom őszintén, hogy féltem. Mi van, ha mégsem engem választ? Mi van, ha ő csak a házi kétlábhoz jött? Mi van, ha csak sajnálatból tapicskol? A farokcsóvám egyre kétségbeesetté vált, a fonásaim egyre gyorsabban járták körbe a kátlábat, az én KÉTLÁBAMAT, és ugacsmivoltom minden energiájával jeleztem, hogy nekem ő kell, és engem kell magával vinnie, magával kell engem vinnie. Egyszerűen kell, és kész. 

Ti azt el sem tudjátok képzelni, hogy milyen érzés volt, amikor KÉTLÁB a nyaktekerékemre erősítette a ráncigát, és megindult velem az udvar kijáratához. Olyan büszke voltam és olyan boldog, hogy azt nem lehet kifejezni. A többiek sok szerencsét kívántak, és megnyugtatóan horkantottak a választásomhoz, és még hosszan hallottam a búcsújukat, ami igen jól esett. Bár akkor leginkább már arra figyeltem, hogy elérjük a bűvös határt.

Volt ugyanis olyan, amikor egy kétláb a bűvös határ előtt még visszafordult egyik sorstársunkkal, és után sokáig kellett gyógyítgatnunk szegény ugacsbarátunk lelkét. Ne aggódjatok, meggyógyult végül, és talált magának másik kétlábot, de onnantól kezdve tudtuk, hogy a bűvös határ létezik. 

Úgy lépkedtem, hogy KÉTLÁB büszke legyen rám, és olyan közel a csupasz lábakhoz, amilyen közel csak tudtam. Állítólag így szeretik, és én akartam, hogy ő szeressen. Láttam, hogy figyel, láttam, hogy tetszem neki, és úgy láttam, mintha ő is olyan büszke lenne tőlem, mint amilyen büszke én voltam tőle. Elsétáltunk sok udvar mellett, és egyre kevesebb udvar volt már előttünk, és aztán, mikor már szinte egy udvar sem volt, meghallottam a bűvös határ morgását. 

Még nem láttam, csak hallottam, és éreztem a szagát. Nem volt jó szag, és én félni kezdtem. A lábam alatt a talaj megváltozott, a pufik közé beszorult valami, és emiatt sántítani kezdtem. Idegen volt az egész, féltem, és a ráncigán jeleztem KÉTLÁBnak, hogy meg kéne állnunk. KÉTLÁB nem értette, s mivel még nem ismertük egymást elég jól, így azt gondolta, hogy tőle félek. Tapicskolni kezdett, és búgó kétlábugatással mutogatott a rossz szagú bűvös határ irányába. Mintha az valami jó lenne.

Tudjátok, nagyon nehéz megérteni a kétlábak ugatását, mert olyan sokszor, sokféleképpen és sokáig ugatnak, hogy hiába minden, a legtöbb, amit megértesz, az az, hogy ők most kedvelnek téged vagy éppen nem. KÉTLÁB kedvelt engem, és mégis húzkodott a rossz szag és a morgás irányába. Mikor megint jeleztem a ráncigán, hogy beszorult valami a pufijaim közé, s ő megint leguggolt hozzám tapicskolni, eszembe jutott egy trükk, amivel a főnök kommunikált az udvar kétlábjával. Így hát, lefeküdtem, és erősen rágni kezdtem a pufikat a főnöktől tanult nyüszökkel együtt. Minél magasabb hangon nyüszök, annál jobb - jutott eszembe a főnök tanítása. Hát én nagyon magas hangon nyüsztem, és nagyon látványosan rágtam a pufikat, s közben nagyon bíztam abban, hogy KÉTLÁB fogja majd az adást, és végre segít nekem valahogy, és nem vonszol tovább a rossz szagú, morgásos bűvös határ irányába. 

Sikerült. KÉTLÁB kiszedte a pufijaim közül a furcsa, kemény, nem ehető valamit, megkönnnyebbült hangon megint ugatott hozzám, újra elkezdte tapicskolni a hátam meg a fejem, és végül fogott, és egy pillanat leforgása alatt felkapott, és magához ölelt. 

Hát húúúú. Az az érzés! Hogy is mondjam el? Na, hát az olyan volt, mint, amikor valamiért a kedvenc kajámat kapom, és még ott is alhatok a legjobb helyen. A kettő egyszerre. Meg egy kis pánik persze, hogy a lábaim nem érik a földet. De inkább az előbbi. Mert hallottam valamit, amitől már nem érdekelt se a rossz szag, se a morgás, se a kis kemény nem ehető, se a bűvös határ, se az, hogy a levegőben lógnak a lábaim. Olyan ritmus volt, amit még soha nem hallottam, és úgy megnyugtatott, mint mikor kicsiként a testvéreimmel és anyámmal együtt aludtunk. Nagyon-nagyon jó volt. Úgyhogy én átadtam magam KÉTLÁBnak. Vigyen, ahova csak akar, mert mi most már elválaszthatatlanok vagyunk.

(Csak, hogy tisztázzuk: a vonatnak volt morgása, és ezzel az úgynevezett vonattal jutottunk el oda, ahonnan már nem mentünk tovább, s ahol megismerkedtem KÉTLÁB, azaz Csupszi kicsi, de jószagú világával. De ez már egy másik történet.)