Ugacsul a világ - A tanítás megkezdődik

  • 2022.
    aug
  • 03
http://mocorgohaz.hu/
Az egyik legnehezebb Csupszi beszoktatása volt. Eleinte minden jól ment. Én jeleztem neki, hogy éhes vagyok, és ő megértette. Ugyanígy megértette a nagynyelves hehegést is, és ilyenkor adott friss vizet. A nyomsza és a spricc is egész jól működött. Mik...

Kép forrása: Pixabay.com

Az egyik legnehezebb Csupszi beszoktatása volt. Eleinte minden jól ment. Én jeleztem neki, hogy éhes vagyok, és ő megértette. Ugyanígy megértette a nagynyelves hehegést is, és ilyenkor adott friss vizet. A nyomsza és a spricc is egész jól működött. Mikor felkelt, és elvégezte a kétlábok reggeli szertartásait (spricc, nagyvizezés, erős szagú sötét víz, nyomsza, kétlábfedés, kisvizezés), fogta a ráncigámat, és indultunk is a sok szagú nagy udvarra, ahol a nagy és kis földhajtványok adta lehetőségeket igyekeztem maximálisan kihasználni. Ugyanígy délután is, és ugyanígy este is. Szóval nem volt semmi problémánk. Eleinte. Ő egész nap velem foglalkozott, igyekezett megtanulni mindent, én meg türelmesen tanítgattam, és büszke voltam az én jószagú kétlábamra.

Még a főnök mondta, hogy ezt így kell, mert sok félreértéshez vezet, ha az ugacsok próbálják megtanulni a kétlábok nyelvét ahelyett, hogy a kétlábokat vennék rá a nyelvtanulásra. Említett is pár esetet, és mind rosszul végződtek. Ezért az ugacsok kötelessége lett a nyelvtanítás, amihez hozzátartozik a hiányosságok, vétségek pontos és következetes megtorlása is. Bármilyen rosszul is hangzik, de a fajok közötti békesség érdekében időnként szigorúnak kell lennünk. Szeretet ide, tapicskolás oda.

Legalapabb ezek közül a megtorlások közül az ugatás, a fognyomozás és a spricc. Mivel Csupszi és én mindenhova együtt mentünk, együtt hevertünk, együtt ettünk, együtt aludtunk, így nem volt okom a fenti visszajelzések bevetésére. Eleinte. 

Aztán megtörtént a nap, amit soha nem felejtek el. Szörnyű volt. Úgy éreztem magam, mintha egyszerre vették volna el a vacsorámat és a fekhelyemet. Hogy is meséljem el, hogy ti is értsétek?

Sokfényes reggelre ébredtünk. Csupszi mindent a megszokott rendben intézett. Kicsit gyanús volt ugyan a kisvizezés és a kétlábfedés hosszúsága, de nem foglalkoztam vele. Mivel a szokott rend szerint megkaptam a reggelimet, így nyugodtan vártam a ráncigát. 

A második gyanús jel valami új, veszélyes udvari szag volt Csupszin. A harmadik pedig, hogy a reggeli nagy udvarozás után a ráncigát nem a sarokba lökte, hanem a nyithatóba. Na, ekkor már egy kicsit ficegtem, füleztem, és próbáltam kiszagolni, hogy mire készül. Ő pedig leguggolt hozzám, tapicskolt kicsit, búgó hangon ugatott, vakargatta a fülem, és aztán fogta magát, és kiment az udvarra, bezárva maga mögött a kijáratot. 

Én csak néztem. Gondoltam, hülyéskedik vagy a szemem káprázik. Gondoltam, visszajön, és megy a megszokott rend tovább, heverünk egyet, tapicskol meg a többi. De nem így lett.

Az én jól nevelt kétlábom eltűnt. Se szag, se ugatás, semmi. Ott hagyott. Csupszi elhagyott engem. Csupszi nélkülem ment az udvarra. Képzelhetitek, milyen csalódott voltam! Minden energiámmal azon igyekeztem, hogy az én kétlábom legyen a legjobb kétláb a világon, és erre ilyen hatalmasat hibázik. 

Így hát elkezdtem a megtorlási műveleteket. Először jött az ugatás. Mindent beleadtam, ami csak kifért erőben és magasságban is. Igyekeztem úgy ugatni, hogy a közeli kétlábak mind megtudják, milyen rosszul viselkedett velem Csupszi. Ugattam vagy egy kis sok ideig, de semmi. 

Bekapcsoltam hát a fognyomozási üzemmódot. Körbementem, és mindent megmozgattam. Kezdtem a heverőn lévő puhával, a földfedő szálassal. Még mindig semmi. Eltelt már egy sok idő. Még annál is több. Jött a jószagú tiltott üreges, amibe Csupszi pakolta a napi szagosokat. Kifinomult technikámmal felborítottam, és a tartalmát széthordtam az ólunkban. Jó, persze, ami tetszett, azt megettem, de ez részletkérdés. A cél az volt, hogy az egész ól tele legyen az üregből kiszóródott tartalmakkal. Hátha ebből megérti. De ekkor már nagyon sokszor sok idő eltelt. 

Kezdtem kiakadni. A csalódottságomat felülírta az aggodalom. Mi van, ha Csupszi nem jön vissza? Mi van, ha Csupszi talált magának egy nem fekete ugacsot? Mi van, ha rájött, hogy nem is vagyok olyan jó ugacs, mint amilyennek elsőre tűntem? 

Már nem volt kedvem a fognyomozáshoz. Csupszit akartam, az én Csupszimat! Utána akartam menni, hogy bebizonyítsam, hogy én vagyok a legnagyszerűbb farokcsóvás fenékfonó az egész világon, és ő meg az én legnagyszerűbb kétlábom, a világ legnagyszerűbb kétlába! Olyan rossz érzés tört rám, mint még soha. Ki akartam jutni az udvarra, hogy megkeressem Csupszit, az én Csupszikámat.

Úgyhogy nekiláttam. A kijárat nem volt könnyű eset, de nem tűnt lehetetlennek. Ha alaposan fognyomozok, akkor egy kis sok idő után ki tudok jutni. Nekikezdtem hát. Nem igazán értettem az összefüggést a kijárat szálkás anyaga és a nyitódása között, de aprólékosan bontani kezdtem a szálkákat. Nem volt finom. A szálkák böködték az orromat, a szememet, és sokkal nehezebben haladtam, mint ahogyan azt elsőre gondoltam volna. Már nagyon sokszor sok idő eltelt közben, és a fognyomozás mellé bevetettem a talpfúrást is. Fognyom, talpfúrás, fognyom, talpfúrás, fognyom, talpfúrás…

Teljesen kimerültem, és elvesztem. Olyan sokszor sok idő telt már el, hogy már az is eszembe jutott, hogy Csupszinak valami baja lehet, hogy megtámadta őt egy idegen ugacs vagy egy rossz szagú gyorszajú, és én nem voltam ott, hogy megvédjem. Hát milyen ugacs vagyok én akkor, ha nem védem meg az én kétlábomat? 

Megint eszembe jutottak a főnök tanításai arról, hogy mik az ugacsok kötelességei a kétlábakkal szemben. Ezek közül a legfőbb, hogy vigyáznunk kell a látlábunkra. Egyrészt, mert ő tudja kiszolgálni az igényeinket, másrészt azért, mert nélkülünk nem tudja lefordítani a világ nyelvét az ő haszontalan kétlábnyelvére, s így gyorsan veszélybe kerül – mondta az öreg, s milyen jól mondta! S én milyen hamar elfelejtettem! Jaj, szegény Csupszim! Jaj, én gyámoltalan, elveszett, szegény Csupszikám! Megtalállak!

Úgy saccoltam, hogy az udvaron lakik még vagy sok kétláb, és, ha eléggé jól felhívom magamra a figyelmüket, akkor nyilván segítségemre lesznek, és kiengednek az udvarra, hogy megtalálhassam az én Csupszimat. 

Mivel a kijárat felső részén ki tudtam látni kicsit az udvarra a becsapóson keresztül, így ugrálni kezdtem. S közben persze ugattam. Mivel elég jó formámban voltam, s alapvető adottságaim is ruganyossá és fáradhatatlanná tettek, ezért nagyon sokszor sok időn át ki tudtam tartani ebben a technikában. Ugrom, ugatok, ugrom, ugatok, ugrom, ugatok…

Egyszercsak meghallottam a visítónkat. Igen, igen, utolsó lendülettel ugrom, ugatok, ugrom, ugatok, ugrom, ugatok…

És akkor megláttam a becsapóson keresztül. Az én Csupszim. Jön felém. Jön haza hozzám. Nem baj a sokszor sok, nagyon sokszor sok idő! Nem baj, hogy nem fogadott szót, hogy csalódást okozott nekem. Semmi sem baj! A lényeg, hogy az én Csupszim mindjárt újra velem lesz, és újra boldogok leszünk, és kapok tapicskolást, és fülvakarást, és enni meg inni, és együtt heverünk majd a mozgós becsapós előtt, amíg csak világ a világ. 

(Csak, hogy tisztázzuk: aznap nem kaptam enni, egy külön ólrészben aludtam, és Csupszi viselkedéséből úgy tűnt, soha többet nem is fogok kapni semmit a cseppet sem búgó, ellenben roppant hangos kétlábugatáson kívül. De nem érdekelt. Csupszi újra velem volt, és én megfogadtam, hogy soha többet nem engedem el egyedül. De ez már egy másik történet.)

 

 

Júdabátya, amatőr író

Ezt a mesét írta: Júdabátya amatőr író

Nem szeretek magamról írni, ahogy nem szeretek életrajzokat sem tanítani. A szöveg vagy működik vagy nem. Ha az olvasót megragadja valami, akkor örvendés van. Szeretem a humort, azt, ami nem harsány, de mindig ott van. Szeretem úgy bemutatni a világot, hogy az egyszerre legyen egyszerű és nem az. Szeretem, ha valami tömör és jó a ritmusa. Szeretem az utóiratokat. U.I.: Ehhez a képhez a lányom öltöztetett...