Batyu

  • 2022.
    júl
  • 23
https://gabicsabi.hu
Egyszer volt, tegnap volt, és Pesten volt, volt egyszer egy meseíró, aki még soha egyetlen mesét sem tudott befejezni. A felesége évek óta bíztatta, a gyerekei évek óta epedtek, de hiába. Pedig a meseíró szorgalmas ember volt, és minden reggel nekiült...

Kép forrása: Pixabay.com

Egyszer volt, tegnap volt, és Pesten volt, volt egyszer egy meseíró, aki még soha egyetlen mesét sem tudott befejezni. A felesége évek óta bíztatta, a gyerekei évek óta epedtek, de hiába. Pedig a meseíró szorgalmas ember volt, és minden reggel nekiült egy-egy mesekezdeményének, kihegyezte a kedvenc grafitceruzáját, befészkelte magát jó mélyen az írófotelébe, és hosszan nézett maga elé.A hosszan nézés alatt próbálta felkutatni magában azt a lelkesedést, amit az előző este érzett, mikor elalvás előtt a meséken gondolkodott, de hiába. A kis szellő története éppen úgy veszett el benne, mint sok száz más mesehős mesebeli kalandja.

Napközben felnőtteknek írt felnőtt dolgokról, és azokat mindig be is tudta fejezni. 

Mondhatni, hogy felnőtteknek könnyű írni, de azért ez a munka is kifárasztotta, és ezt a fáradtságot csak súlyosbította a mindennapos meseírási kudarc. Mire délután hazaért a felesége a gyerekekkel, a meseíró általában a hatodik kávéját itta a konyhában, és félig vidám félig szomorú arccal köszöntötte őket. 

A felesége és a gyerekek már tudták, mit jelent ez a félig-meddig ilyen, aztán félig-meddig olyan arc, lepakolták a táskáikat, megölelték a meseírót, és beletörődve a mese hiányába, kinyitották a hűtőt a túrórudikért.

Egyik nap a meseíró kisebbik gyereke talált egy kiscicát a szomszéd utcában, a trafikos néni szemetese mellett. Helyes kiscica volt, és a meseíró kisebbik gyereke nagyon szerette volna megtartani. A meseíró felesége nem bánta volna az új lakót, de figyelmeztette a meseíró kisebbik gyerekét, hogy a meseírótól kell kérni a végső választ. 

Mivel pont hétvége volt, így a meseíró éppen a negyedik kávéját itta a konyhában, amikor a kis család hazatért az új jövevénnyel. Látva a kisebbik gyereke arcán a félős kis mosolyt, a nagyobbik gyereke arcán a reményteli komolyságot, a felesége arcán pedig a „na, te meseíró, mit szólsz ehhez a kismacskához” kérdést, a meseíró megadta magát. 

Még nem válaszolt semmit a fel sem tett kérdésekre, csak átvette kisebbik gyerekétől a kis vörös állatkát, és egyik nagy tenyeréből a másikba pakolgatva, figyelmesen szemlélgette.

Tetszett neki a kismacska puhasága, forrósága, és úgy találta, hogy a kismacskának is tetszenek az ő nagy tenyerei. Hát akkor, Isten hozott minálunk – mondta, és a feszült várakozást egy nagy mosollyal megtörve, letette a kis jövevényt a világoskék szőnyegre, ahol roppant jól mutatott a vörössége. 

A gyerekek boldogan ölelték meg apjukat, a felesége pedig „nem véletlenül mentem én, éppen tehozzád, te meseíró” nézéssel nézett bele a szemébe, amitől persze a meseíró nagyon jól kezdte érezni magát.

Mivel hétköznapokon a meseíró felesége tanár néni volt, a gyerekei pedig iskolások, ezért a kismacska egyedül maradt a meseíróval otthon. Az első pár napban a meseíró elvárta, hogy a jövevény alkalmazkodjon az ő szoros munkaidejéhez. Szívesen vette volna, ha Batyu, mert így nevezték el a gyerekek az új pajtást, szóval, ha Batyu tiszteletben tartja az írófotelt, az íróasztalt, a kávéscsészét, a papírokat és a számítógép klaviatúráját. Batyu viszont szívesen vette volna, ha az írófotelben neki is jutott volna hely, ha az íróasztal oldalán megpihentethette volna apró kis körmeit, ha a kávéscsészében nem kávé lett volna, ha a papírok az ő ujjlenyomataival lettek volna tele, s ha a klaviatúrát macskakővé alakíthatta volna. 

Ebből a nézetkülönbségből mindkettőjüknek problémái adódtak. A meseíró mindig kizökkent a cikkírásból, Batyu pedig gyakran záródott be a konyhába, ahol a kő nem volt olyan fészkelhető, mint a meseíró szobájának puha szőnyegei és bútorai.

Reggelenként újra és újra megadták egymásnak a lehetőséget az együttműködésre. Mikor a meseíró leült befejezni az egyik mesét, Batyu odasomfordált, és halk mormolódással jelezte tenyérigényét a meseírónak. A meseíró csalódottságát orvosolva fel is vette a mormolódót, és megsimogatta, belesimogatva minden szomorúságát.

Miért nem tudok én befejezni egy mesét sem, te Batyu, te?- kérdezte olykor hangosan, olykor némán. Batyu a válasz helyett csak mormolódott tovább, s kis testének minden hajlékonyságával tolta magát a nagy tenyérbe. Mindig megérezte, amikor a nagy tenyér elveszi róla figyelmét, és már csak megszokásból simogatja. Ekkor történt meg az, hogy egy gyors ugrással lenyomatolta a papírokat, ne adj Isten, végigsétált a klaviatúrán. A meseírónak ez persze nem nagyon tetszett, s ennek következményeképpen Batyu sokszor rekesztődött ki az alkotófolyamatból.

A békülést a kávéknak köszönhették.

A gondolatoktól és mondattöredékektől elkomorult meseíró a konyhában tartotta meg a szüneteket. Kinyitotta az ablakot, beült az ablak előtti párnás székbe, töltött magának egy kis kávét, és az utcák népét bámulva megpróbálta ellazítani a lelkét.

Ezt a folyamatot használta ki Batyu a békülésre. Hamar megszerette ezt a komoly embert, és valójában a kezdet kezdetétől tudta, hogy mit szabad és mit nem szabad, de annyira élvezte a meseíró közelségét, tenyerének melegét, hogy csak azért se hagyta békén. 

Mikor látta, hogy nyílik az ajtó, unottan felnézett a macskaház tetejéről, s közben majd megzavarodott a boldogságtól. Mikor látta, hogy töltődik a kávé, lustán lehuppant a csempére, s közben fékezte magában a lendületet, nehogy a meseíró rájöjjön, hogy az egész csak színjáték, egy kölyökmacska szeretetéhségének drámája.

A szünet végére Batyu általában elérte a célját, és ott dorombolt a meseíró ölében.

Így teltek a meseíró és Batyu hétköznapjai az első időkben. Batyu imádatával, a meseíró beletörődő elfogadásával. 

Aztán, az egyik reggel valamiféle csoda kezdett kialakulni. Batyu éppen fészkelődött az írófotelnél, mikor a meseíró nekikezdett a legfélelmesebb feladatának. Ránézett a papírra, elolvasta az eddigieket, kihegyezte a kedvenc grafitceruzáját, és betűket kezdett formálni vele.

Először a szokott módon, az elvárások miatt, de aztán egyre öntudatlanabbul és gyorsabban vetette egymás mellé a szavakat. Az előző esti hősök újraéledtek fantáziájában, s a városi rengetegben eltévedt csiga megtalálta a megfelelő buszjáratot, ami kiviszi őt a városligeti tóhoz, ahol megismerkedhet végre barátjával, a békával, aki elviheti végre őt az állatkertbe és a vidámparkba, hogy ott megbeszélhessék végre alacsonyra szabott világuk nagy dolgait, eszmét cserélhessenek a nedvesség, a víz és a föld fontosságáról, a rágógumi-jelenségről, és az asszonyokról…

Batyu érezte, hogy valami furcsaság történik éppen. Még soha nem látta a meseírót ilyen mosolygósnak, ilyen elszántnak; és a kedvenc grafitceruzát se kellett még ennyiszer hegyezni egymás után. A macskák született bölcsességével megértette, hogy most nem lehet önző, nem kívánhatja, hogy a tenyér csak vele foglalkozzon, s így türelmesen várta a fejleményeket a meseíró ölében. Viszont az általa várt fejlemények nem jöttek, a grafitceruzából lehegyezett cikornyák azonban egyre kacérabban hevertek az asztalon, és Batyu végül nem bírt ellenállni a kísértésnek. A macskák született kíváncsiságával rávetette magát a kacérkodó faragványokra, és tappancsával összetáncolta a meseíró papírjait. Nem tudta, mit tesz, és azt sem, hogy ennek milyen következményei lehetnek. A meseíró hatalmas és dühös kiáltást hallatott, nagy tenyerével pedig fogta, és lerepítette Batyut az asztalról. 

A kismacskának fájt ez a reptetés, és ezúttal kergetés nélkül, magától szaladt ki a konyhába, a macskaházba. A meseíró nem is gondolva a macska lélektanával, magában morogva újra felvette a kedvenc grafitceruzáját, kihegyezte, és megkarcolt reményekkel újra nekikezdett a folytatásba. A csiga és a béka azonban elhallgatott, a városligeti tó eltűnt, és a betűk nem alakultak már szavakká.

Mindenről az a senkiházi macska tehet – dühöngött magában a meseíró, s a dühöngését hangos és heves mozdulatokkal kísérte. A papírok összegyűrődtek, a klaviatúra értelmetlenségeket írt a képernyőre, az írófotel egyre nehezebben viselte a nyomást, az íróasztal pedig alig várta, hogy fellélegezzen. Csak a kávéscsésze tudta, hogy mi következik. 

A konyhába érve a meseíró és Batyu is érezték, hogy valami talán végérvényesen megváltozott a kapcsolatukban. Batyu szégyellte magát, a meseíró pedig gyűlölte Batyut.

Az utca népe ezúttal nem volt léleklazító látvány, a kis szünetből egész délelőttön át tartó morgós semmittevés lett. 

A köztük lévő feszültséget a család is megérezte. A gyerekek nem tudtak eligazodni az érzéseiken. Bántotta őket apjuk újdonsült ridegsége, ugyanakkor korábbi féltékenységüket eloszlatta. Batyu kéjesebben simult hozzájuk, mint azelőtt, s könnyebben bele lehetett vinni a játékaikba. Már nem kellett azon aggódniuk, hogy apjuk jelenléte eltereli kedvencük figyelmét a fonalas vagy a labdás feladványokról.

Így telt el elég sok nap. 

Aztán egyszer, egyik délelőtt folyamán Batyu teljesen eltűnt. A meseíró akkor figyelt fel a hiányára, amikor a macska a harmadik kávé táján se jelezte létezését. Tudta, hogy a kis vörös nem szívleli már az ő nagy tenyerét, de büszkesége nem vitte rá, hogy ő keresse a békülést. Az esetet viszont mégis furcsának találta. 

A negyedik kávé idején nem bírta tovább, és belesett a macskaházba. Batyu ott hevert, és nagyon halkan szuszogott félig nyitott, félig zárt szemekkel. A meseíró egyszer hallotta a tévében, hogy a macskák orrát meg kell vizsgálni, és ha nem nedves, akkor lehet, hogy valami baja van. Nem volt ugyan teljesen biztos, hogy a film a macskákról vagy a kutyákról szólt inkább, de mindenesetre megvizsgálta a kis állat orrát. Száraz volt. Mikor finoman kivette őt a helyéről, érezte, hogy a sok vörösség valahogy furcsán izzik. Az is elgondolkodtatta, hogy Batyu mindezt úgy tűrte, mint egy rongybaba. Nyikkanás, dorombolás, karmolászás nélkül.

A meseíró tudta, hogy most félre kell tennie a sértettségét, a rossz emlékeket, és fel kell hívnia az állatorvost. A telefonbeszélgetés után pedig fogta Batyut, berakta egy fonott kosárba, bebugyolálta a kék kendőcskéjével, és elindult vele a rendelőbe.

A buszozás és a séta közben aggódva figyelgette a macska minden egyes rezdülését. Nem sok volt belőlük, és ez egyre jobban aggasztotta a meseírót. Eszébe jutott Batyu érkezése, az első pár hét fotelharcai, a közös kávézások, és büszke emberi szíve megtelt félelemmel. Akkor, ott a Garai térnél jött rá, hogy szereti ezt a kis macskát, és legszívesebben bocsánatot kérne tőle azért a reptetésért. Hiszen ő csak egy játékos kismacska, mit tudhatta ő, hogy azokon a papírokon milyen fontos mondatok születtek meg aznap reggel.

A rendelőben nem voltak sokan. Két törpe kutya üldögélt ott a gazdáikkal, és egy nagyobbacska nyúl gallérral a nyakában. Batyu egy hang nélkül szuszogott félig nyitott, félig csukott szemmel. A meseíró kivette őt a kosárból, és belefektette a tenyerébe. Batyu érezte, hogy ez valami nagyon jó, de az érzést nem tudta sehogy se kifejezni. Mindene fájt.

A meseíró meg csak simogatta, simogatta őt, egyre kedvesebben és puhábban, és mielőtt belépett volna vele az állatorvos ajtaján, felemelte, a szemébe nézett, és azt mondta: - Bocsáss meg, Batyu, buta voltam.

A rendelő szaga nem tetszett se a meseírónak se Batyunak. Batyu mégis hagyta magát, s bár rosszul érintette az idegen kéz tolakodása, a műszerek hidegsége, de a macskák született intelligenciájával tudta, hogy ez most egy magasabb cél érdekében történik, s talán ettől a céltól elmúlik belőle ez a furcsa fájdalom.

A kismacskának magas láza volt. Az állatorvos kérdezgetni kezdte a meseírót Batyu életéről, oltásokról, táplálkozási szokásairól; s a válaszoknak megfelelően felállította a diagnózist. Batyu nem értette a szavakat, és őszintén szólva, a meseírónak is elég zavaros volt minden; de a lényeg: ha a kapott gyógyszert minden nap kétszer beadják Batyunak, akkor legkevesebb három nap, legfeljebb egy hét alatt elmúlik a láza, és teljesen rendbejön. 

A meseíró kicsit nyugodtabban vitte hazafelé a kosarát, s a korábban érzett tehetetlensége is átváltott tettvágyba. Meg fogja gyógyítani Batyut, mert szereti Batyut. Ez járt a felnőtt és komoly és büszke meseíró agyában.

Mire hazaértek, a kis család már otthon volt, és aggódva várták haza a házigazdát és Batyut. A gyerekek egy egész gyógyító sarkot alakítottak ki a gyerekszobában. Volt abban puhaság minden mennyiségben, és Batyu hamar be is fészkelte volna magát a paplanok közé, ha a meseíró nem szakítja meg a folyamatokat. Ideje volt bevenni az első gyógyszert. 

Nem volt az valami hatalmas méretű gyógyszer, de Batyunak nem tetszett a dolog. Ahhoz is fáradt volt, hogy kinyissa a száját, nem hogy engedje betolakodni az idegen és keserű tablettát. Először a nagyobbik gyerek próbálkozott, de elsírta magát, mikor megérezte Batyu ösztönös ellenállását. Nem akarta bántani a kismacskát, és érezte, hogy ezzel valahol bántja.

A gyerekek még nem látták át olyan könnyen, hogy a gyógyszer rövidtávon rossz, de hosszútávon egyenes út a gyógyuláshoz; s így könnyebben megértették Batyu hozzáállását. – Apu, Batyu nem akarja a gyógyszert, mert fáj neki a torka. – mondták az indoklást.

Apu, aki eddig szinte irigykedve nézte, hogyan babusgatják a macskát a gyerekei, hogyan igyekeznek beletömni a gyógyszert, nos, ez az Apu, meghallgatva az okos kis érveket, végre magára vállalta a gonosz szerepét. Átvette a tablettát, és komoly elszántsággal Batyu felé indította a kezét. – Batyu, nyisd ki a szád! Határozott szavak voltak ezek. Batyu megérezve a nagy tenyér érintését, zavarba jött, s mielőtt még az ujjak elkezdték volna nyomni a kis pofáját, ő már tátotta is ki. A gyógyszer váratlan könnyedséggel le is csúszott. 

A meseíró rég volt már ilyen büszke magára, főleg, miután látta a három elismerő szempárt maga körül. - Nagy dolgok történtek most, te meseíró – szólt a felesége szeme. – Apa, te mekkora király vagy! – szólt a gyerekeké.

Az est hátralevő részében Batyu a gyerekeké volt. Cumis üvegből itatták, simogatták, tettek be neki gyógyítós zenét, suttogva beszélgettek, lábujjhegyen jártak. A meseíró felesége alig tudta rávenni őket, hogy vacsorázzanak. Nem akarták magára hagyni a beteget egy percre sem.

A meseíró elvonult. Nem mindennapi nap volt ez az életében. Bocsánatot kért egy macskától, és akárhonnan is nézzük, leghőbb vágya ezen az estén nem egy új cikk, sem írói elismerés, sem a legjobb apa, legjobb férj cím elnyerése volt; hanem Batyu gyógyulása. Megszokásból fogta a kedvenc grafitceruzáját, kihegyezte, és írogatni kezdett.

Rég volt már ilyen állapotban, és kikívánkoztak belőle a szavak, és előjöttek rég elfelejtett emlékek. A kóbor macska és a négyéves meseíró. Az elveszett macska és a tízéves meseíró. A nagymama macskája és a tizennyolc éves meseíró. Batyu és a felnőtt meseíró.

Csak úgy torlódtak az emlékek egymás mellé. A kedvenc grafitceruza alig győzte az iramot.

Az íróasztal tudta csak miről folyik a szó. Ő már akkor is ott volt, mikor a kis meseíró elsírta az ő komoly apukájának, hogy a kóbor cica, aki mindig hazakísérte a suliból, aznap nem jött érte. Akkor is ott volt, amikor négy év után el kellett altatni a kis meseíró első cicáját, a Tódit, mert annyi sok kiskölyök volt a pocakjába, hogy megbetegedett tőlük. Látta a kis meseíró arcán a könnyeket, és kopott vászonborításán még most is őrzi ezeknek az őszinte gyerekkönnyeknek a súlyát. 

Csak az íróasztal tudta a titkot, amit se a meseíró felesége, se a meseíró gyerekei, se a többi bútorok nem tudtak. A meseíró, akkor, tíz évesen ült először fel az apukája asztalához; fogta meg először a grafitceruzát, s rótta először a bánatát papírra. 

„Hiányzol, Tódi, te voltál a tesóm, és most nincs tesóm, mert nem vagy. Hol vagy?”

A nagymama macskája már a nagy meseíró története volt, aki magához vette a nagymamája öreg kandúrját, hogy legalább így megmaradhasson neki valaki a nagymamájából, aki mindig is értette a meseíró világát. Ha az öreg kandúrra nézett, bátorítást kapott arra, hogy érdemes éltetnie azt a belső világot, ami olyan más, mint az a külső világ. Az az öreg kandúr és az íróasztal voltak a támaszai, és később tanúi is, mikor meseíróvá válásának első hivatalos lépéseit meglépte. 

A kandúr fél évvel a meseíró feleségének érkezése előtt aludt el, és a meseíró annyira szomorú volt miatta, hogy azóta sem beszélt róla senkinek.

Azóta mennyi minden történt, gondolta végig az íróasztal, s mivel betűket olvasni nem tudott, így a meseíró érintéseiből olvasta meg a gondolatokat. 

A meseíró meg csak írt, írt, írt, és aztán hirtelen letette a kedvenc grafitceruzát, lekapcsolta a barna asztali lámpát, és elindult Batyu újdonsült kuckója felé.

A gyerekek már aludtak, de a kislámpa még égett. Batyu a sok puhaságba burkolva aludt. Nyugodtabbnak látszott. A meseíró nem merte megsimogatni, csak nézte. Hosszan nézte, és közben újra és újra végiggondolta az élet nagy dolgait.

Aznap este a meseíróban valami új életre kelt.

Másnap Batyu mosolygósan ébredt. Ez a macskáknál nem látszik olyan egyértelműen, de, akinek van macskája, valahogy mégiscsak tudja, milyen is az. A gyerekek is észrevették, és nagy örömükben nem nagyon akaródzott elindulniuk az iskolába. A meseíró felesége is örült a fejleményeknek, és ezzel pár perc erejéig reményt adott a gyerekeknek a maradásra; de végül mindhárman elindultak a szokott időben, a szokott tízóraival, a három túrórudival és a teával.

A feladatok a meseíróra maradtak. Nem is bánta. Miután a kis család elköszönt tőle, bement Batyuhoz. A kis beteg megörült a meseírónak, de az eltelt időben megtanulta palástolni örömét, és visszatartotta magában a macskaboldogság minden mozdulatát. Mikor megérezte bundáján a tenyér gyengédségét, felrémlett benne pár délibábos kép a tegnapi napról. Mintha a meseíró már tegnap is szerette volna őt, mintha ők együtt mentek volna valahova, mintha a meseíró mondott volna valamit neki, mintha megtörtént volna a megbocsátás és megbocsáttatás. Mintha. Nem mert hinni a képeknek, se a tenyérnek, de hagyta magát sodródni a puha paplanok közt. Aztán hagyta magát felemelni, és hagyta magába gyömöszölni azt a nagyon keserű ízű gyógyszert, amit a meseíró olyan határozottan tudott a szája felé irányítani. A macskák ösztönös intelligenciájával tudta, hogy lehet némi összefüggés a keserű tabletta és a testében csökkenő fájdalom között. 

A műveletsor után a meseíró tanácstalan lett. Most vigye vissza Batyut a paplanok közé? De akkor hogyan fog ő írni és ápolni egyszerre? Vajon Batyu örülne annak, ha átköltöztetné magához? Vajon Batyu megbocsátotta már azt a reggelt, amit ő olyan nehezen bocsát meg magának? Mondd meg, Batyu, mi legyen velünk!

Batyu valahogy megmondta, és pár perccel később már meghatottan figyelte a meseírót, aki komoly elszántsággal átköltöztette a gyógyító sarkot az írófotel mellé a földre, felpaskolta a párnákat, leterítette az újságpapírt, rátette Batyu vizes tányérját, fogta a kis beteget, és betette a régi-új fészekbe. Ő maga pedig belesüppedt az írófotelbe, kihegyezte a kedvenc grafitceruzát, beleivott a bögrébe, és megkezdte a szokásos reggeli ujjgyakorlatokat a papíron. 

Batyu még lázas volt, nem izgett, nem mozgott, csak figyelt: a meseíró felveszi a grafitceruzát, leteszi, gondolkodik, olvas, megint felveszi, leteszi, hegyez, cikornyák, olvas, ránéz, olvas, felveszi, leteszi, ránéz, megsimogatja, elgondolkodik, írni kezd. 

Az íróasztal az esti emlékezések után kíváncsian várta, mit hoz majd a reggel. Minden asztalnyi erejét bevetette, hogy segítsen a meseírónak az esti szavak megtalálásában. A meseíró pedig meg is találta őket. De már nem ugyanúgy. Az emlékezésekből eltűnt ő maga, és megjelent egy szegény, ifjú meseíró, aki hosszas barangolások után, fáradtan, szomjasan és éhesen bekopogtat egy faluszéli kis lakba szállás reményében. A ház lakói, a macskatestvérek, a négy barátságos macskafi pedig meglátva a kedves kis embert, befogadják éjszakára, beültetik a tányérjaikhoz, megosztják vele a pisztáciás pisztrángjukat, és elkezdik mesélni neki macskaéletük történeteit. 

A kedvenc grafitceruza folyamatosan írt, s a macskafik kalandjai befejeződtek, újrakezdődtek, a meseíró kirakta a pontokat, belekezdett az új mondatokba, és kezdett megfeledkezni a mellette pihegő Batyuról, aki egyszer csak fogta magát, és rátekeredett a meseíró lábára, majd felrakta a tappancsait a térdére, s végül a macskák született ügyességével, belevetette magát a meseíró ölébe. 

A meseíró meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyik kezével folytatta az írást, a másik kezével pedig elkezdte simogatni a legkisebb macskafit. 

Aznap kevesebb kávé fogyott, és két tucatnyi papír telt meg betűkkel, és egy sem szólt a felnőttek világáról. A meseíró Batyuval az ölében megírta élete első igazi meséjét, aminek végre volt eleje is, közepe is, vége is. Egy igazi mesét, mesehősökkel, próbatételekkel, igazságossággal, fele királyságokkal és mindenféle nagyon és igazán mesés fordulattal, és miután befejezte, ölbe vette Batyut, kiült a konyhába, nagy tenyerével boldogan simogatta a macskák születetett írói tehetségével doromboló kis vörös macskát, és alig várta, hogy hazajöjjenek a gyerekei.

 

           

 

 

 

 

Júdabátya, amatőr író

Ezt a mesét írta: Júdabátya amatőr író

Nem szeretek magamról írni, ahogy nem szeretek életrajzokat sem tanítani. A szöveg vagy működik vagy nem. Ha az olvasót megragadja valami, akkor örvendés van. Szeretem a humort, azt, ami nem harsány, de mindig ott van. Szeretem úgy bemutatni a világot, hogy az egyszerre legyen egyszerű és nem az. Szeretem, ha valami tömör és jó a ritmusa. Szeretem az utóiratokat. U.I.: Ehhez a képhez a lányom öltöztetett...