Utazás a fecskékkel

Utazás a fecskékkel.

Utazás a fecskékkel

      A nevem Biaggio,  tízennégy éves vagyok, és a történet, amit most elmesélek, hihetetlen, de tényleg megéltem, és ez volt életem legjobb élménye. Nem tudom megmondani, hogyan történt, de tény, hogy egy nap azon kaptam magam, hogy egy fecske testében élek, és rendkívüli szépségű helyekre vándorolok a többi fecskével együtt.

       Az egész akkor kezdődött, amikor azt a huncutságot elkövettem, hogy levertem  egy fecskefészket a házunk eresze alól.  Két szegény kis fecske három héten át  minden nap keményen dolgoztak, szalmát, pici ágacskákat és sarat hordtak a csőrükben. Amikor befejezték, elfogott egy furcsa érzés: mulatságosnak tartottam, hogy egy hosszú bottal addig ütögettem  a fészket, amíg le nem esett darabokra hullva. A két fecske éppen abban a pillanatban tért vissza, és amikor meglátták, hogy leromboltam a házukat, dühösen csivitelni kezdtek, keresztrepüléseket hajtva a fejem fölött.  Ekkor  hirtelen azt éreztem, hogy egy titokzatos erő megragad  és felemel. Nagyon megijedtem, és tanácstalan tekintettel néztem le a kutyámra, aki látva, hogy emelkedek felfele, ijedt ugatásba kezdett, különösen az után, amikor kiabálni kezdtem:  „Anya, apa segítsetek!”

Anyám kiszaladt az udvarra, de nem vett észre, ugyanis  éppen abban a pillanatban ment végbe a metamorfózis:  a karjaim szárnyakká változtak, testem pedig egy kis madártest formáját vette fel,  és gyors repülésbe kezdtem, mert a fecskék,akiknek a fészkét leromboltam, üldöztek. 

  -  Ne bántsatok,  kérlek!  – kiáltottam fel, miután rászálltam egy  ház antennájára, nem messze a mi házunktól.  

  -  Rossz vagy, és tényleg megérdemelsz egy jó leckét!  –  csivitelte hangosan és dühösen  a fecskemama.  -  Hamarosan tojásokat rakok! Kell a biztonságos fészek.  

-  Kérlek, bocsáss meg!  – mondtam könyörgő hangon –, mondd meg, hogyan tudom jóvátenni,  és megteszem, amit kérsz tőlem – tettem hozzá. 

   - Nos! Szeretnénk hinni a bűnbánatodban, de ha azt akarod, hogy megbocsássunk neked, segítened kell újjáépíteni a fészket, amelyet elpusztítottál.

   -    De nem tudom, hogyan csináljam!  Nem vagyok olyan fecske, mint te, hanem ember vagyok, és csak haza akarok menni a szüleimhez  – válaszoltam meggyőződéssel.   

– Szerencsétlenségedre, kedves fiam, fecske lettél, akárcsak mi ketten, és a vonuló madarak védőszelleme alakított át  -   magyarázta fecskepapa -.  Láttuk, ahogy átváltoztál.   

    A karomra néztem és láttam, hogy hosszú fekete tollak borítják őket. Aztán megnéztem a testtollamat, a lábaimat, és rájöttem, hogy fecske úrnak teljesen igaza van, tényleg fecske lettem. 

-   Nem, én nem fecske akarok lenni, újra gyerek akarok lenni  !- kiáltottam fel, és elkezdtem sírni és zokogni.  -   Ne sírj, az nem segít!  – mondta fecske úr. -  Én  Alfréd vagyok, ő pedig a feleségem, Irina.  Mi a neved, fiú?  

 - A nevem Biaggio! -  válaszoltam még mindig zokogva.    

 - Biaggio, kérlek, segíts a fészket újjáépíteni, és imádkozunk érted a vonuló madarak védőszelleméhez, hogy újra embergyerek legyél. Mit gondolsz róla?  

   Mit is tehettem volna, beleegyeztem, hogy segítek nekik, és két hétig repültem velük, oda-vissza, fűszálakat és sárt hordva a csőrömben, hogy mielőbb befejezzem a munkát, és újra gyerek legyek, mint korábban. Minden nap láttam, hogy anyám és apám kétségbeesetten keresnek, imátkoznak,  mert nem tudták, mi történt velem, és nem tudtam mit tenni, hogy megvigasztaljam őket.

  -  Anya, apa, Biaggio vagyok! Segítsetek, fecske lettem!  - kiáltottam egy napon, miközben alacsonyan repültem a fejük fölött, hogy meghalljanak, de segélykiáltásom csak egy fecske érthetetlen kiáltása volt számukra, és teljesen figyelmen kívül hagyták azt.  Leginkább a macskára kellett odafigyelnem, mert folyton engem figyelt, szeretett volna elkapni, ezért többnyire olyankor a kutyaházba menekültem be, ahová nem jött utánam. Érdekes módon Boby, a kutyám nem tiltakozott ez ellen. Az éjszakákat is mellette töltöttem.  Talán megérezte, hogy én vagyok a fecskeruhában.   

   Eltelt két hét, és végre elkészült a fészek. Mindannyian nagyon boldogok voltunk, és miután szeretettel megöleltük egymást, együtt imátkoztunk a szellemhez, hogy  változtasson vissza, de nem történt semmi, és még a  negyedik héten is  fecske voltam.  Kénytelen voltam rovarokat enni, hogy túléljem. Időközben kikeltek a tojások,  amelyeket Irina a fészekbe rakott.  Három gyönyörű fecske született, két hím és egy nőstény, akiket  Bob, Jimmy és Elza  névre neveztek el a szüleik.  A fecskék gyorsan nőnek, és két hét múlva már  repülni tanultak.  Nagyon jó barátok lettünk, az egész nyarat  vidám repkedéssel, rovarvadászattal töltöttük,  mígnem eljött a szeptember, és  Alfréd családja délre készülődött. Úgy döntöttem, hogy nem megyek velük, otthon akartam maradni a szüleim közelében , még ha nem is tudtam velük beszélni, de legalább látni őket.    Az indulás előtti napon Alfred megpróbált rávenni, hogy menjek el velük:    

-Fiam, ha nem jössz velünk, akkor meghalsz.  Te egy fecske vagy, és a tél hidege megöli a mi fajtánkat. Elérkezett az indulás napja, és utoljára gyűltünk össze  mindannyian a házunk  erkélyén kifeszített dróton, amelyen anyám  szokta szárítani  a ruhákat.

 -    Biaggio, kérlek, gyere velünk!  Ha maradsz, meghalsz, és amikor tavasszal visszatérünk, már nem leszel itt   –  kérlelt Elza is, akit annyira kedveltem.

Tanácstalan voltam, nem tudtam mit csináljak, de amikor elindultak, vettem a bátorságot és  utánuk repültem. Bob, Jimmy és Elza csipogva körberepültek örömükben, és a szüleik is elismerően bólogattak.  Hosszú utat tettünk meg  Szicíliáig, más fecskékkel és  más vonuló madárral együtt. Ott leszálltunk a tengerparton, és az egész napot pihenéssel, evéssel, ivással töltöttük, hogy erőt gyűjtsünk,  mert Alfréd elmondta, hogy másnap  át kell repülnünk a Földközi-tengeren. Kora reggel indultunk és  egy hosszú pihenés nélküli repülés után megérkeztünk Tunézia partjaira, ahol  szintén egy teljes napot pihentünk, mert a következő nap  át kellett repülnünk a sivatag felett,  ami nehezebb út volt, mint a tenger felett.  Végre megérkeztünk Botswanába, az Okavango folyó deltájához. Azon a helyen  sok állat gyűlt össze, mindenkinek volt innivalója és gyönyörű helynek látszott. A hajnalok hűvösek és fényesek voltak, a naplementék pedig csillogó színekkel világították meg folyó deltáját. Az éjszakai égbolt is látványosság volt, a csillagok száma milliós nagyságrendű, és szinte meg lehetett őket érinteni.       A csodálatos naplementéket és a csillagos eget fürkészve  Elza és én egymásba szerettünk, és amikor tavasszal visszatértünk  Velencébe,  Alfréd és Irina  nekünk adták a régi fészküket a  házunk eresze alatt.  Abban a fészekben rakta le Elza a tojásait, majd megszülettek a gyerekeink.  Láttam, ahogy a három toll nélküli fecském kibújik  a tojásból, és hallottam, ahogy csőrükkel felfelé csipogtak.  Épp nevet akartunk adni nekik,  amikor kiestem a fészekből, és ahogy egy rejtélyes erő a földre vitt, varázsütésre újra embergyerekké váltam.      A néhány másodpercig tartó metamorfózis során utoljára hallottam édes Elzám hangját, aki a nevemet kiáltotta, ami után csak egy fecske csiripelést hallottam, ahogy elrepült a fejem fölött.  Több mint egy évvel az eltűnésem után végre megölelhettem anyámat és apámat, akik nagyon örültek, hogy élve kerültem elő,  de nem hitték el a történetemet. Még pszichiáterhez is elvittek, mert én egyre erősködtem, hogy minden igaz, amit mondtam.       Eljött a szeptember, és szomorúan láttam, hogy Elza és a három fecskegyerekem  elrepültek Afrikába, és mély nosztalgiát éreztem. Furcsa az élet.  Amikor én is fecske voltam,  a szüleimhez vágytam, a régi otthonomba,  most pedig nosztalgiám van Alfréd, Irina, Bob, Jimmy, de különösen Elza és a három gyerekem iránt, na meg  Afrika iránt.   Megjött a tél, és én egyre csak  rájuk gondoltam,  izgatottan vártam a tavasz beköszöntét és  fecskék visszatértét. Viszont a fészek üres maradt.  Sem Elza, sem a gyerekeim nem tértek vissza, hiába vártam  minden nap.      Sok üres várakozással teli nap után  végre megláttam, hogy jön egy kis fecske, aki egyenesen a vállamon landolt,  csőrében egy  fekete tollat tartott.   Elvettem, és rögtön utána  csipogni kezdett valamit a fülembe. Először nem értettem ezeket a harsány szavakat, de egy idő után kezdtem megérteni, mit mondott nekem:    

-  Én a lányod, Ingrid.  Sajnos anyám, Elza  nem jutott át a sivatagon, és az én két testvérem máshová vándoroltak,  engem pedig  vár  a párom, aki már megkezdte a közös fészkünk építését.   Amit a kezedben tartasz, az anya  szárnyának egy tolla, tartsd meg emlékül az irántad érzett nagy szeretetére. Viszlát, apa!  – és elrepült.  

Sokáig  néztem utána, még akkor is, amikor már nem látszott. Kezemben a fekete tollal  leültem az orgonabokor alá.  Elzára meg a gyönyörű afrikai naplementékre gondoltam, és mindarra a csodára,  amit a fecskékkel való vándorlás alatt átéltem.