Úton a csodák kapujához


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Ha most felnéznél a csillagos égre, érdekes fényjelenséget láthatnál. A Tülkölőt, a kis piros autót, amint nagy sebességgel, a súrlódástól felizzva, mint egy üstökös, amely a fénylő Napnak közelében szerzet csóvájával, az űrben száguld délnek, egyre távol...

Kép forrása: Orosz Dóra rajza

Ha most felnéznél a csillagos égre, érdekes fényjelenséget láthatnál. A Tülkölőt, a kis piros autót, amint nagy sebességgel, a súrlódástól felizzva, mint egy üstökös, amely a fénylő Napnak közelében szerzet csóvájával, az űrben száguld délnek, egyre távolodva a Sarkcsillagtól. Kormányánál Markó ül, a kék nadrágos szöszke házi manó, akinek éppen most tekeredett a nyakára egy hosszú-hosszú sárga sál, hogy védje a csillag széltől, ami a Skorpió csillagkép felől érkezett, mégpedig a legfényesebb csillagáról, a hatalmas vörös óriásról. Képzeld, azt rebesgetik tudós varázsló körökben, hogy csillagévben számolva a közeli jövőben szupernóvaként fogja életét befejezni, melyet, ha elég kíváncsiak vagyunk, és távcsövön meglessük, na, akkor igen látványos jelenségnek lehetünk szemtanúi. Ez a Napnál is nagyobb csillag egy utolsó nagyot sóhajt, és ledobja a külső rétegét. Ha hiszed, ha nem, gömb alakban tágul, növekszik, mint egy lufi.     Szóval ott tartottam, hogy Markó valahonnan szerzet egy hatalmas sálat, talán a zsebéből, hisz emlékszel abban sok-sok csodás, meglepő holmi lapul.  Na, e sárga sállal a nyakában, biztos kézzel tekergette a kormányt, kerülgetve a hepehupákat. Manó, a Laura kezét szorongatta, nem félt, inkább izgatott volt, hisz ez az első utazása az éjszakai égbolton. Ez annyira más volt, mint apa autójában hátul a gyerekülésben. Az ő nyakukban is lobogott egy-egy hosszú színes sál, Lauráé piros volt, Manóé kék, talán ezeknek a lengése, csapdosása, lobogása volt olyan a földről, mint az üstökösök csóvája. A hátsó ülésen helyet foglaló két pöttöm, vagy óriás, tágra nyílt szemmel csodálták, a láthatárt ahol igen érdekes lények vágtáztak az égen. Ott volt a skorpió tudod az a szúrós farkú bogár, amely az égen üldözi az égi nagy vadászt, a Nimródot. Láttak még félig ember, félig ló testű lényeket, akik a hegyek és erdős ligetek szilaj, fékezhetetlen természetű lakói. Ők a kentaurok, akik ép most rajzolták eléjük a Nyilas csillagképet. Az égre rajzolódó íjat feszítő kentaur nyilának a hegye a Gamma csillag, mely déli irányban látható az égbolton. Ha felnézel a csillagos égre és megpillantod e csillagot, és kilőve a nyílvesszőt, mely a csillagon túlra repül, na, pont ott pillanthatod meg a Tejutat. A meglóduló kis piros autóval hatalmas spirális sztrádán száguldottak felfelé egy lapult lencse formájú edény belsejében, és annak is a középpontja felé vették az irányt, ami akárcsak szívünk, dobog, és minden dobbanásánál születnek új csillagok. Így haladtak egyre-egyre előre, a céljuk felé, vidáman, kacarászva, gondtalanul egyre közelebb érve a Tejúthoz, amely a fényét az őt alkotó csillagoktól kapja, és azoktól ragyog.                Láttak még ezernyi csodát, táltos paripán, sárkányon, hattyún, kócos cirok, meg venyige seprűn, sárga autón, repcsin, rakétán és gyalog, repülő, száguldó, ballagó, és fáradtan leülve megpihenő álmokat. Egytől egyig, mind, igyekezett a csodák kapuja felé. Képzeld! Az álmok sárgák, fehérek, feketék voltak, mind valamilyen rá jellemző színben pompázott. Persze sok-sok árnyalatban, és valahányan megfértek az úton, ahogy haladtak, vagy éppen pihentek kacagva, szuszogva. Integettek nekik, és fogadták a köszönéseiket, hiszen az álmok mind jól neveltek, kivéve a rém álmokat. Ők cudar egy bestiák, de abban megint a gonosz varázsló a ludas. Ne is feledkezzünk meg róla, hisz pont ott fortyogott egy ósdi vasfazék bugyborékoló folyadékának tükre felett, keresve benne, Manót és cimboráit, na meg a kis piros autót. Merre is robognak. Fekete köpönyegébe burkolózott, hegyes hosszú csontos ujjaival bűvös jeleket írt a fazék fölé, beesett csontos arcán ült a reménytelenség, hegyes állát összefont szakáll hosszabbította, csimpaszkodva rajta az irigység. A vértelen fehér színű ajkai varázsszavakat mormoltak. Sűrű sötét hálóba szőtte a gonoszságát, hogy elfogja, rabul ejtse Manót és a vidám társaságát. Bizony nagy volt a baja, hisz számára a reménnyel felvértezett, a két kedves házi manó barátságát élvező gyermek igen veszélyes volt. Még megtalálja az emberek szívéhez vezető utat, és a felvillanó szeretett fénye megtöri a varázslatot. Na, akkor oda a hatalma. Fondorlatos terve egyre jobban kirajzolódott a sötét hálón, amelyet elrejtett mindenki szeme elől, abba gabalyodjon bele a három kalandra éhes utazó. Elhatározta, álmokat küld utánuk. A barátok, és az első szerelem álom képeit, amelyben a három ördög fivér, három porontyát rejtette el. Megparancsolta nekik, hogy hamis szavaikkal, a reményt elvéve tőle ejtsék rabul Manót. Ezen az éjszakán igen nagy volt a forgalom. A spirál sztrádán oda-vissza, előre-hátra robogtak, szálltak az álmok.                                                                     − Az ott Andris a házból! Hű ha! Az ott Zsófi, és felém nyújtva kezét kacag. Azon a táltoson nem más, mint Levi porzott el felettünk. − Kurjongatott Manó, nyakát nyújtogatva, az elszáguldó álmok felé intve.                     − Tudjátok meg, Levivel olyan jó játszani! Vicces, bolondos cimbora. A Zsófi, hű…− Nagyot nyújtózva magasra emelte mind két kezét.                                                                                                                            − Nincs is az oviban nála kedvesebb lány. Mindig segít, még a cipőmet is beköti. − Lelkendezett az autóból kihajolva az álmokat lesve. Laurának nem tetszett, az ismerős álmok ilyen váratlan felbukkanása. Ha a Tejúton lennének, még elfogadná, nem csodálkozna. De itt? Óvatosságra figyelmeztette a Csodaszarvas felbukkanása is, aki egész közel merészkedett a kis piroshoz. Hosszan kísérte őket, és a szarvával a Skorpió szívére irányuló nyílvessző felé bökött. A felajzott íj vesszeje, mint mondtam, a nagy vörös óriást vette célba, amely maga a szeretet és a fény. A csöpp lány elkomorult, majd felkacagott.    − Megvan! − Megölelte Manót, és egy hatalmas puszit, nyomot az arcára, kacagva a csodálkozását.                                                                − Tudom, mire figyelmeztet a Csodaszarvas. − Amint kimondta, a nagy agancsos szökellt egyet, és illa berek, nádak erek, elillant, már nyomát se lehetet találni. Eltűnt a poros úton.  − Nekem is elmondod? − Kíváncsiskodott Manó.                                                                                                                                           − Hát persze! Tudod, örömöt adni és kapni jó. − Bújt hozzá, jó szorosan. A fejét a vállára hajtva, kezét két tenyere közé rejtette.                                                                                                                                             − A nyíl hegye nem a jövőbe, hanem a múltba vezeti figyelmünket, hisz a múlt ismeretének hiánya hátráltat az úton bennünket. − Manó, nem tudott nyugodtan ülni az ülésen, izgett – mozgott. Laura felé fordulva izgatottan nézett a szemébe.                                                                                                                                                  − Mi az a múlt? Mi a jövő? − Izgatott volt. Laura kedvesen megfogta, mind két kezét, és mint ha egy gyermekmondóka ütemes dallamára táncolnának, ide-oda ingatta.                                                                      − Érzed a szelet? Nézd, onnan jön, attól a nagy vörös óriástól. Milyen erős és mégis sok-sok apró darab tépődik ki testéből, és szélként süvítenek szét az égbolton. − A skorpió csillagkép felé mutatott.                       − Ez az óriás a mi világunk, a tejút oszlopainak egyike. A Skorpió szíve ahol egyesül az égi és a földi szeretet, na meg az igaz szerelem. − Megkócolta Manó buksiját, gyengéden a vállán pihentette a kezét, hogy érezze az érintés melegét.                                                                                                                                                 − Ezt célozza meg a Nyilas, ez a cél, hisz a Nyilas csillagképen keresztül láthatunk spirál galaxisunk dobbanó középpontjába. Tudod, dobban, mint a mi szívünk. − A kezük összefonódott, újra ringott, de Manóban egyre nőt az ismeretlen leküzdésére a vágy, mindent meg akart ismerni.                                                                        − Igen! Érzem a szelet, a dobbanást, és csodálom érte a vörös óriást. − Heveskedett.                                       − De, ezzel szemben ott van a múlt, a jövő és az a… − Elhallgatott, majd kibökte, közben arca vöröslött.                                                                                                                                                                 − A szerelem. − Az izgalomtól feltérdelt a kis kabrió hátsó hófehér bőr ülésén. Laura kacagta, és ahogy anya szokta, megpaskolta, simogatta a kezét.                                                                                                               − Jól van! Szép sorjában elmondom, amit ezekről tudok. −  Ekkor Markó mosolygós képpel fordult hátra.         − Vitathatatlan, hatalmas kaland ez az élet, az utazás. Elénk tárul az ismeretlen ezer arca. Ránk talál a szerelem. − Kacsintott egyet, majd hozzá tette, mintha hallott volna minden egyes szót, ami Laura és Manó közt elhangzott. Hiába száguldott a hangnál, a gondolatnál is gyorsabban a Tülkölő. Természetes, hogy mindent hallott. Hisz megint ott járt Hoppáré, és úgy intézte, hogy a szavak mind eljussanak Markóhoz. Mindenről tudott, nem volt előtte titok, és így bekapcsolódhatott a beszélgetésbe. − Olyan sok élmény, érzés, csoda adatik meg nekünk. Átjárják az élet perceit, óráit. – Jegyezte meg hátra kacsintva. Manó szélesre tárta kezeit.                                                                                                                                                                     − Megvan! Az időre gondoltok. Anya már mutatta az órát, a körbeszaladó nagy és a komótosan cammogó kisebb mutatott. − Laura kihúzta magát, megigazgatva pörgő szoknyáját, és a fényes dió szín haja lobogott az égő piros sáljával együtt. Mosolyt küldött a két fiú felé, várta, mint egy illedelmes lányka, hogy megszólalhasson.  Markó még gyorsan kipréselt magából néhány szót, persze egy szuszra. Tudod úgy szokta.                                                                                                                                                                    − Nem az egyhangúan pergő idő az, amire gondoltam. A sok kalandra, ami színezi azt. Szeretem mindazt, ami megtörtént, és szeretni fogom azt is, ami vár még rám. Kalandor vagyok! − Egy pillanatra elengedte a kormányt, és a feje felett összeütötte a két tenyerét.                  − Ja-hú! Juh-hé! – Az éjszakába harsogta, majd elcsendesült, és csak a kis autó, mormogott. Manó tekintete repkedett a két házi manó közt, a kérdéseire szeretett volna válaszokat kapni. A mormogó csendben, valahonnan édes hegedű hangján érkező dallamok kezdtek táncolni, kerengeni manó körül, mint mikor anya játszik a hegedűn. Nagyon szerette hallgatni anya zenéjét. Ő játszott a szőnyegen, a padlón, a kockákkal és természetesen a piros autóval, és vele volt a muzsika. Lehet, hogy anya álma lengi most körül, és az oly gyönyörű.                                               − Halljátok? − Suttogta alig hallhatóan, nehogy megzavarja a csodás álmot. Laura bólogatott, halkan súgta ő is.                                                                                                                                                                            − Igen. − Majd az álom ellebbent, hátra hagyva a zene dallamát. Na, ekkor szólalt meg a kicsi lányka.               − Az idő egyre csak fut előre, hosszan, végeláthatatlan spirálban, amelyet tartó oszlopok tartanak, mint a tejutat. A percet, amiben vagyunk, nemrég még úgy fürkésztük, mint az ismeretlen jövőt, majd átszaladt rajtunk, mint jelen, és már is a magával vitt történésekre úgy emlékszünk, mint a múlt emlékeire. A magunk mögött hagyott idő, a múlt, amelynek a tartóoszlopai az emlékek, a közeli, a távoli és az elfelejtett. Az anya zenéje is emlék, amely időnként eljön és elvarázsol. − Karját felemelte és kimutatott a csillagok fényével átszőtt éjszakába.                                                                                                                                                  − Az utunkon nem csak álmokkal, emlékekkel is összefutunk, találkozunk, hirtelen belé botlunk. Körbe vesznek, simogatnak szépek, tele csodás zenével. De körülöttünk vannak azok is, akik rabul ejtenek, bezárnak, és telve vannak csúf rossz dolgokkal, haraggal, irigységgel, közönnyel. − Arca elsápadt.                 − Ezeket az emlékeket fel tudja használni ellenünk a gonosz varázsló. − Megragadta Manó kezét.                    − Ezekkel szembe kell tudnod nézni. Ha lesütöd a szemed, elkapod a tekinteted, végünk. Ő fog győzni.  − Manó, megvakarta a fejét.                                                                                                                                     − Honnan fogom tudni, hogy álom vagy emlék, amivel találkozom? − Laura kedvesen göcögött az orra alatt.    − Ha gonosz, teljesen mindegy. A lényeg, nézz vele szembe, bátran, őszintén. − Markó hangos kacagása görögve gördült, vidáman gurult nagyot bukfencezve huppant hátra.                                                                   − A csodák kapuja előtt az emlékek erdejében ellátogathatunk a múltba, a vágyak tengerénél megnézhetjük a jövőt. Időnk van. − Süvített a kacagás után az egy levegővel kifújt szavak özöne. Manó összecsapta a tenyerét.                                                                                                                                                                 − Az jó lenne. − Ujjongott, hisz újabb ismeretlen tárulhat fel előtte. Laura a tőle megszokott komolysággal, megfontoltsággal jegyezte meg. − Ahhoz segítség kell. Kérnünk kell Hoppárét, és a párját, Bibircsókot, hogy nyissák meg az utat az emlékek erdejébe. − A szél hirtelen másképp kezdett fújni, meleg simogató szellőként lebbent, és egy mosolygós pár arca nézett rájuk mélykék égboltról.                                                                     − Hallottuk segítségre van szükségetek. Hát itt vagyunk. − Manó izgatottan feléjük nyújtotta karjait.                   − Kérlek benneteket, mutassátok meg az utat, a kerek erdőbe. Segítsétek, hogy eljussunk az emlékek földjére. − Egymás kezét fogva közelebb léptek Manóhoz, és Bibircsók hozzá hajolva megcirógatta.                 − Jól meggondoltad a kérésed? Biztos ezt akarjátok? − Manó hevesen bólogatott, majd izgatottan kiáltotta.     – Igen! – A vasorr nélküli boszorkány gyorsan csillag jelet rajzolt a homlokára.                                                   − Ám legyen! − Súgta a fülébe, és a varázspálca villant.                                                                                      − Tudnotok kell, ott magatokra maradtok. Segítséget tőlünk nem remélhettek, nem kaphattok. A gonosz könnyen utolérhet, ármánnyal rabul ejthet. − Hangzott intelmük, majd búcsút intettek, és a langy szellővel ellibbentek.                                                                                                                                                        Láss csodát, egy sűrű kerek erdő szélén landoltak, a nyikorogva fékező, lehajtós tetejű, piros autóval. Alig csitult el a motor zaja, ripsz-ropsz csak úgy kiugrottak a nyitott utastérből. Manót közrefogva összefogódzkodtak, és beléptek az erdőbe. A fák lombjai meghajoltak, rejtelmesen susogtak, a bokrok sejtelmesen zizegtek, az avarba hullt ágak reccsenve zörögtek. A kis piros nem akart egyedül maradni, csendben, némaságba burkolózva gurult utánuk, néha megtorpanva, elhajolva a durván dühösen csapódó faágaktól, vigyázva a festésére. Óvatosan lépdeltek, a faágakon, a bokrok tövében, még a fűszálak hegyén is láttak, hallottak emlékeket, iszonyatos zsivaj, hangzavar vette őket körbe. Ahogy így lépdeltek, és haladtak egyre beljebb az erdőbe, egy kis tisztásra értek, ahol nagy volt a csend, a némaság. Ebben a nyugalomban hallgatagon körbenéztek, ide-oda tekingettek. A csöndben Laura súgva megjegyezte.                                        − Jó lesz vigyázni, itt az elfelejtett emlékek laknak. Csendesek! Lapulnak! − Felemelte a lábát, és mielőtt újra lerakta volna a puha fűbe, jól körülnézett.                                                                                                             − Vigyázzunk, nehogy rálépjünk egyre is. Sikít, ha rálépve felriasszuk. Jaj, nekünk akkor. Főleg ha benne lapul a gonosz. − Hiába! Hasztalan volt minden intelem, Manó egyszer csak rá lépett egy apró, piciny elfelejtett emlékre, amely nem is a fű hegyén, annak tövében gubbasztott. Ahogy rálépett, iszonyatos erővel tört rá, hisz az övé volt. Ordított, sivított, és láss csodát Andris ugrott elő belőle, kezében a kis pirossal. Utána magát látta futva érkezni. Iszonyatos düh tombolt az arcán. Hasra vágódtak, a füvet lelapítva figyelték az előttük játszódó jelenetet. A Tülkölő is lapult. Meglapult bizony, hisz Andris kezébe látta sajátmagát viszont.                   Na, hogy szavamat meg ne előzzem, és a történteket szép sorban mondjam el, oda kell visszamenni, amikor előugrott az emlék. Két gyermek hasalt a homokozó napnak sugarával átjárt homokjában, Andris és Manó. Kezükkel, kacskaringós utakat rajzoltak a porba, és az előtűnő vizesébe alagutat fúrtak. Kacagtak, jól érezték magukat. Igen ám! Ekkor Manó egy kis piros autót húzott ki a zsebéből. Vidáman mutatta fel és kiáltotta.                                                                                                                            − Kezdődik a száguldás! − Prümmögve, berregve tolni kezdte a kiépített utakon, majd átadva Andrisnak, hagyta őt is száguldani, az alagútba eltűnni, majd előbukkanni a kis pirossal. Mindkét gyermek kezébe prüszkölt tüsszentett, nyöszörgött, nyikorgott berreget és prümmögött a kis autó. Míg anya nem kiáltott.          − Manó, gyere azonnal befelé! Vess véget a játéknak, az asztalon gőzölög már az ebéd. Andrisnak is haza kell mennie. − Szóval neki menni kellett, anya hívta. Nyúlt a pirosért, vinni akarta magával, ebédelni, pihenni. De Andris elugrott, kezében az autóval.                                                                                                                − Nem adom! Most az enyém. − Sivalkodott. Mit tehetett, hisz anya húzta, arcán düh, szemében könnyek voltak. A piros ott maradt Andrisnál. Az ebédnek nem volt íze, az alvás sós volt a pityergéstől.  Anya vigasztalta.                                                                                                                                                             − Tudom, Andris vigyázni fog rá. Nem hagyja egyedül, árván. Nem lesz semmi baja, és alvás után visszakapod.  − Mégis keserű volt az alvás, dühös volt az ébredés. Az emlék ezzel a dühvel ért véget. Amint mondtam, Andris kezében az autóval visított, ordított. Ő is ott pattogott a dühtől tajtékozva, sivított, mint az a bizonyos, ami a fába szorult. Sok-sok csúnyát, és rosszat kiáltott oda Andrisnak. Persze saját Manó képében és hangjával. Ekkor a fűben hasalók közül Manó izgatottan felugrott.                                                                  − Nem is így volt! − Kiáltotta méltatlankodva.  − Alvás után újra együtt voltunk Andrissal, és hatalmasat játszottunk. − Laura, no meg Markó talpra ugrott, együtt kiáltották.                                                                      − Bátran nézz szembe vele. Olvasd a fejére az igazságot. A hazug, a rossz lapul ott. Hisz ő a hamisság maga. − Manó háta mögé kulcsolta kezeit, mint ahogy Markó szokta. Lehet, hogy tőle eltanulta.                       − Alvás után áthívott Andris mamája magukhoz, aki már izgatottan a lakás ajtajában várt. Nagyon örült nekem, és mielőtt játékba kezdtünk volna megölelt, és megköszönte, hogy pirossal aludhatott. − A sivalkodó emlék elhalkult, csendben lesett. Manó tett egy határozott lépést felé.                                                                 − Tudd meg, Andris az ebédnél nem ette meg a kedvenc tortáját sem, meghagyta azt nekem. Azzal várt, és a pirossal. Együtt tortáztunk, nevetgéltünk, majd a pirossal játszani kezdtünk. Ekkor Andris mamája elénk állt hátul tartva kezeit, mint most én.   Ránk mosolygot és ugy mondta: „Fiúk! Képzeljétek ebéd előtt boltban voltam, és nézzétek mit adott a boltos néni.” Háta mögül egy csodás kis autót húzott elő. Ugyan olyan járgányt, mint az enyém volt, csak sárga színben. Hatalmas versenyt rendeztünk és az autók egész estig prümmögtek, berregtek mikor toltuk őket. Felváltva toltuk mind kettőt hol a sárgát, hol a pirosat. − Manó fürgén kezdett lépkedni az álom felé, hogy magához ölelje jó szorosan, hogy a benne lévő gonosz ne tudjon még megmozdulni se. Olyan szorosan, ahogy apa mondta. Az emlék menekült, a fűszál tövébe bújt, és egyszer csak apró két kis szarvval a fején elő bukfencezett egy kócos, szurtos képű gyermek, rohanni kezdett, közben valami bojtos kis farkincát húzott maga után, ami ide-oda himbálózott. Markó összecsapta tenyerét.                                                                                                                                                                 − Ez igen! Ügyes voltál. − Állapította meg. Elismerésül, most először átölelte Manó vállát.    − Helyén volt a szíved és az eszed. Megfuttattad az ördögi porontyot. − Nagyot sóhajtottak, majd magasra ugorva vidáman összeütötték tenyerüket, és   tovább indultak. Lépésről, lépésre haladtak, át a tisztáson, egyre beljebb a rengetegbe. Várakozva néztek egymásra, kérdőn mi rejtőzik a sűrűben, mit rejt a perc, az elkövetkező.  Láttak civakodókat, hízelkedőket, szerelmesen suttogókat, egyszer csak vidáman hahotázó, futkározó, avarban csörtető, rikoltozó, kurjongató, hangos gyermeki zsivajt hallottak. Megtorpantak, körbe lestek. Ha láttad volna, amit ők? Hatalmas mogyoró bokor mögül kandikáltak a fák közé. A bokorhoz nem mentek túl közel, vigyáztak, nehogy felébresszék az emléket, amely épp a széltől zizegő levelek közt szundikált. Na, onnan kinézve, látták, amint rongyos szakadt ruhában, elnyűtt cipőben, boldogan szaladgált, kipirosodott arccal egy kövér, elhízott fiúcska. Egyszerűen nem akarta abba hagyni a rohangálást. A ruhájáról is érdemes még szólni. A nadrágjának nem volt ülepe, a két lábszárán lógó rongydarabot elől a gombolás tartotta össze. A hátán rongyosodó ingjének eleje sem volt. A két cipőjének, a jobbnak, na meg a balnak is hiányzott az orra, és nem volt cipőfűzője, ami összefogja. Mégis boldog volt, hisz futhatott, kergethette a pillanatot. Teli torokkal örömködve élvezte a mozgást. Álmélkodva néztek egymásra, Manó hirtelen a homlokára csapott.                     − Láttam! Ezt a fiút láttam már! − Kiáltotta volna jó hangosan, ha nem félt volna attól, hogy a szunnyadó emlékeket felriassza, és a fák közt ugráló fiú figyelmét is magukra vonja. Ép ezért a suttogásnál is halkabban adta a két cimborájának tudtára azt a tényt, hogy ő már találkozott ezzel a fiúval.                                               − Anyával sétálni mentem, a reggeli napsütésben a folyópartra, majd a kedvemért a hídon át a szigetre. Még sosem voltam ott. Ne is csodálkozzatok, hogy eltátottam a szám a széles törzsű hatalmas, magas fák láttán. Barangoltunk össze - vissza a szigeten, amikor odaértünk a szökőkúthoz, amelynek a vízsugarai magasra törtek, és a nagy melegben a visszahulló cseppjei kellemesen hűsítették az arcunk. − Széttárta a karját, és az arcát felfelé fordította, mintha várná a hűsítő vízcseppeket.                                                                                  − Messze futó zöld rét terült el a közelben, és annak egy része teli volt sok-sok játékkal. A játszótér maga volt a csoda. A zöld park fűje körül kavicsos sétány szaladt körbe, és sűrűn elhelyezet padok és fák szegélyezték. Ott láttam, az egyik padon csücsült kezében azzal a csoda dömperrel, amilyet én még máig sem kaptam. Csendesen, bánatos arccal ült, egyedül. A szemem rögtön a dömperre meredt, sóvárogva, legalább egy kicsit had játsszam vele. − Laura szemét eltakarva szörnyülködött. − Hű ha! Irigykedtél? − Manó megrázta fejét.      − Nem! − Jelentette ki határozottan.                                                                                                                      − Akkor ott játszani szerettem volna az irányítható, minden buckát, gödröt leküzdő dömperrel. Álltunk, anya a rohangáló kutyusokat figyelte, én meg a dömpert lestem, na meg a fiú ruháját hisz úgy volt felöltözve, mint amikor apával, anyával a hétvégi ebéd után felkerekedtünk, és vendégségbe mentünk a rám aggatott ünneplő ruhámban. − Manó megvonta a vállát, és a lábán hintázni kezdett. A sarkára, majd a lábujjhegyére állt, többször egymás után. Hallgatott. Markó türelmetlenül fordult hozzá.                                                                  − Na, mond már! Mi történt utána? − Izgatottan csimpaszkodott a vállába.                                                          − Semmi! − Vonogatta vállát Manó. Ekkor Laura fordult hozzá kíváncsiságtól megnyúlt ábrázattal.                    − Anya megunta az ácsorgást és tovább sétált veled? − Megfeledkezve magáról Manó összeütötte tenyerét.   − Á! − A tenyér csapódására, minden, és mindenki felfigyelt. Hosszan, türelmesen várakozó mély csend keletkezett. Manó válla közé húzta a nyakát, Laura a száját szorította így álltak megmerevedve. Markó legyintet a levegőbe és leült. A zsebéből frissen szedet petrezselyemnek a zöldjét kotorta elő, és rágni kezdte. Arca csalódott volt, a várva várt csattanó hiányzott a történetből.                                                                         − Semmi sem történt. Híd el, ha mondom. − Sutyorogta Manó.                                                                            − Olyan bánatos és unalmas volt a fiú, hogy végén a dömper se érdekelt. Inkább sajnáltam, annyira egyedül volt. Anya meg kitartóan egy édes virgonc kiskutyát figyelt. Na, azzal aztán lehetett játszani, rohangálni. Ismeritek is, a kutyusom Zsemi az. Akkor kaptam anyától, azért vitt oda, hogy összeismertessen vele. − Talpra ugrott Markó.                                                                                                                                                − A fiú? − Izgatottan kileset a bokor mögül.                                                                                                          − Vidáman fut, kacag. Valami itt nincs rendjén. Ez nem tetszik nekem. − Zsémbeskedett, és a kéknadrágjának a zsebébe túrt, elő halászva onnan a messzelátóját.                                                                                             − Ha csak! − Felemelte mutató ujját.                                                                                                                     − Ebben az emlékben is, ott lapul a gonosz. − Jelentette ki határozottan. Laura lábujjhegyre ágaskodott, úgy leste az egyik vastag fa törzsének dőlt fiút, akinek a szeme körbe forgott fürkészve honnan jöhetett az előbbi csattanás. A hátát még jól erősen hozzá is dörzsölte a fa kérgéhez, mint ahogy a vaddisznók szokták.             − Aha, milyen izgalmas. − Suttogta, tenyerével elnyomva a feszültségtől ajkai közt keletkezet apró, halk kuncogást. Markó határozottan a szeméhez emelte a látót és bele nézet. Most Laura és Manó csimpaszkodott, az elkomorult arcú mindig mosolygós szöszke vállába. Fúrta őket a kíváncsiság.                     − Ahogy gondoltam. − Kezében a messzelátóval egy magas fűcsomóra ült, hátával szomorúan a közeli gombához támaszkodva. Az emlék felé mutatott.                                                                                                − Ott ül! Kaján vigyorral a szurtos képén. − Manó felé nyújtotta a látót.                                                                − Nézd meg te is! Lásd a saját szemeddel, az irigységgel karöltve kuporognak, lapítanak, minden gonoszságra készen. − Manó, szemét hunyorítva leset bele.                                                                               − Ott van a poronty! − Szisszent fel, ne hallja senki más csak a két jó barát.                                                        − Hű milyen rusnya! − Hüledezett.                                                                                                                        − Ki az? − Kíváncsiskodott Laura, és az arcát a Manóéhoz nyomta.                                                                   − Enged meg, hogy én is lássam. − Kérte izgatottan, hisz alig várta, hogy ő is belenézzen a messzelátóba.     − Ki lenne más? − Vonta meg a vállát Markó, a két karját maga elé emelve.                                     

− Ilyen csúf csak az irigység tud lenni. − Majd elgondolkodva hozzá tette.                                                           − Ravasz, nagyon ravasz a gonosz varázsló. − El kell árulnom nektek, a gonosz varázsló ott leselkedet felettük, vékony, hideg kezét egymáshoz dörzsölve, az arcán ravasz vigyorral. Természetesen sötét viharfelhő képében leskelődött. Laura is belelesett a távcsőbe és közben a fejét ingatta. Magához intette a fiúkat.             − Támadt egy ötletem. − Összedugták a fejüket, hogy senki ne hallja meg Laura tervét. Még nekem sem árultak el semmit. Ahogy ott összebújva tanácskoztak, magukhoz intették a kis piros autót, aki eddig csendesen lapult a fűben. Nesztelenül, minden berregés nélkül, gurult oda hozzájuk. Na így négyesben sustorogtak. A gonosz varázsló leste őket, egyre lejjebb ereszkedve, a fejük fölött a fülét nyújtva, amely olyan lett, mint egy hatalmas tölcsér, hogy jobban hallhassa a szavaikat. Még sem hallott egyebet, mint az összefonódott kezek gyűrűjéből, az egymáshoz koccantott buksik, és a kis autó motorháza felöl érkező visszafogott kuncogást. Alig tudták visszatartani a kitörni készülő kacagást. Meg van! Most már értem, Laura a kíváncsisággal akarja előcsalni a gonosz varázslót. Mit gondolsz, sikerült nekik? Hát persze! A varázsló a nagy igyekezetében elfelejtkezett az álcájáról, és most ott lebegett kitárt köpönyegében, nyúlt fülekkel. A cimborák nem néztek fel rá, úgy tettek mintha észre sem vennék. Ekkor ijesztő dolog történt. Tudod az emlékek, élik a megszokott életüket, most is ennek lehettek szemtanúi a kerek erdőbe ellátogatók. A sűrűből éktelen zajjal, ágroppanással, levélzizzenéssel, avar zörgéssel, dobbanó léptekkel egy öreg egymásba kapaszkodó pár cammogott feléjük. Az apó megállás nélkül zsörtölődött, morgott, az anyó nyugtatgatta, kedvesen és nagyokat tüsszentett. Apó meg csak mondta.                                                                                  − Hálátlan gyermek, öreg korunkra magunkra hagyott. Felénk sem néz, nem érdekli, mi van a vén szülékkel. − Anyó kedvesen simogatta.                                                                                                                                     − Küldött képeslapot. Elfoglalt, híd el sokat dolgozik. − Megálltak szusszantak egyet.                                        − Nincs ideje. − Elhallgatott és egy nagyot tüsszentett. A gonosz varázsló vigyorgott. Igen csak kedvére való volt e két öreg magánya. A fülét is visszahúzta, hiszen nagyon is jól hallotta az öregek beszédét. Apó meg csak morgott, zsémbelt tovább. ― Sosem fogadta meg a tanácsaimat. Önfejű volt mindig! ― Apó arcának ráncai, az ajkai lefelé nyúltak. Anyó hirtelen megtorpant. Szép, lágy arcán harag suhant át, majd tovább lebbent, mintha ott sem lett volna. Ami meg maradt az arcán, az a fáradt szeretet.                                             − Sosem voltál elégedett vele. Mindig mást, többet akartál. Nem tudtál örülni annak, amit adott. Ne is csodálkozz, ha most nem jön. − Hatalmasat tüsszentett. Hogy mi történt? Te is elcsodálkoznál. A sok tüsszentésben már amúgy is ide-oda billenő varázsló, most, hess, mint a megriasztott nagy fekete varjú madár károgva elszállt. Messze-messze vitte az anyó tüsszentése. Markó óvatosan kidugta a fejét, feléjük leset.                                                                                                                                                                      − Nocsak! Füleljetek! Valahol csilingelnek. Hó, ha! Egyszerű ajtócsengő berreg, persze az apó és az anyó kapujában, és ott áll a mosolygós gyermekük. Haza tért, és átöleli őket.  Mi van még ott? Egy anya gyermekével, és mind kettő nyújtja az öreg pár felé a kezét. Senki nem szól, csendben, hangtalanul egymásba borulva, mind az öten eltűnnek a fák közt, az ágak sűrűjében. − Manó összecsapja kezét, nem törődve a zajjal.                                                                                                                                                      − Hisz ezek a házunk földszinti lakói. Kúszva, lapulva kell elmenni az ajtójuk előtt. Ha apó észrevesz, rám rivall, morogva rázza a fejét, anyó a tüsszentéssel ijeszt. A házbéli a gyerekek egymás között morgó apónak, és tüsszentő anyónak hívják őket. − Laura megcsóválta a fejét, hosszú haja fényesen lebbent a holdfényben.                                                                                                                                                          − Nem szép tőletek.  Öreg magányos emberek, akik csak egy kis oda figyelésre, törődésre vágynak. Talán az is elég nekik, ha hangosan köszönsz, amikor látod őket. − Ekkor Markó elkezdett pisszegni.                              − Pszt, figyeljetek. − Intett a kezével, és a fák közé mutatott.                                                                                − Nézzétek! − Laura és Manó kerek szemmel és tátott szájjal bámult. A fának dörgölőző fiú emlékképe megváltozott. Mint egy óriás kivetítőn, mint egy állókép, a kövér fiú a padon ült egyedül, divatos, márkás ruhában, szuper edző cipőben, és a kezében a csodálatos dömperrel.                                                                − Látjátok milyen magányos, és szomorú. − Súgta Manó. Ahogy kiejtette a szavakat, az emlék peregni kezdett, egymás után bemutatva a történteket.  Markó sokat mondóan hátra fordult.                                         − Ez is csapda volt. Az irigység állította neked, hogy sóvárogj a dömper után. Mihelyt észre veszi sóvárgásod, ocsmány kezével megragad, magához húz, és bezár örök rabságba. − Laura izgatottan csitította.                    − Jól van! Csendesebben legyetek! A szátok jártatása helyet inkább figyeljetek. − Manó is pisszeget, szája elé téve a kezét.                                                                                                                                                           − Figyeljünk hát oda, hogy megtudjuk mi is történ ott a szigeten. − Anya érkezett Manóval, a füvön nagy és kis kutyák rohangáltak, a padon ülő fiú a dömpert nyújtogatni kezdte felé. Sokáig figyelte a rezzenetlen arcú fiút, a nedves vörös szemét.                                                                                                                                         − Sírt! − Jutott Manó eszébe. Sajnálkozva, indulni akart a fiúhoz, hogy játsszon vele és a felé nyújtott dömperrel, amikor a lábán hideg, nedves puha valamit érzett sűrűn egymásután, mintha azzal bökdösnék. A nagy kutya volt, szájában egy kis gombóccal, és a lába elé rakta. A szőrös puha gombolyagot, ami rögtön mocorogni, nyüzsögni kezdett, ráemelve gomb szemeit. Várta nézzen rá, hajoljon le hozzá és játsszon vele. A nagy kutyát simogatva, a kicsit dögönyözve, gyorsan megfeledkezett a dömperes fiúról. Futott, kacagott anyával, a kutyákkal. Nem láthatta azt, amit most az emlék megmutatott mindenkinek. Jött egy szomorú gyermek, rohangált, ugrált, fára, sziklára mászott, nagy kövekre ugrott, lépett, követ hajított, füttyentett, a folyó vizén lapos kővel kacsázott. Mégis szomorú volt, talán az öltözete, a korgó gyomra miatt, hisz aznap talán még nem is evet. Ma már, ki tudja ezt megmondani? A szemnek, ami látható volt, a vézna testén lógó koszos és szakadt ruhája. A nagy ugrálás közben, a kövér fiúhoz ért, hosszasan nézte, majd leült a pad másik végére. Még egyszer rápillantott, irigyelve jól lakott kövérségét, ruháját, kezében szorongatott dömperét. A kezét a padon felé csúsztatta. Nem tudta elérni, ezért búsan felállt, és a közeli fa tövében leroskadt.                 − Én is enni akarok! Egyszer jóllakni! Szép játékokkal játszani. Olyan akarok lenni, mint ő! − Ajkai közt motyogott, sok-sok kérést, kívánságot. Kérte, hát megkapta. Mind az, amire vágyott teljesült. Mire feleszmélt, ő ült a padon, azokban a drága ruhákban, kezében a dömperrel. A kövér fiú, pedig, amint a mesénk során már megtudtuk a szakadt ruhában vidáman boldogan rohangált. Az új cipőjében, szép ruhájában, kezében dömperrel ülő vézna fiú próbált felállni, rohanni, tolni a dömpert, mint új élményt kipróbálni. Nem sikerült neki. Nem tudott felállni. Értetlenül nézte a mozdulatlan lábait. Miért nem mozdulnak? Ekkor egy öregasszony, ha jól láttam a gonosz varázsló öreg anyja tolókocsival érkezett, mosolygott, és mézes-mázos szavakkal szólt.    − Ne haragudj kincsem késve érkeztem. Gyere, bele ültetlek a kényelmes ülésbe, és magammal viszlek. − Hahotázott, és már vitte, futott is a gyermekkel. Na, a kövéret sem hagyta ott, kézen ragadta, húzta maga után, és az ülepén tátongó lyukon ki kandikált a bojtos farkincája. Ekkor a Tülkölő rontott elő a mogyoró bokor mögül, megijesztve hangos berregéssel, tülköléssel az emléket. A megrémült emlék megrázta magát és a benne gubbasztó poronty, és a rajta csimpaszkodó irigység kipottyantak. Manó sem volt rest, elő ugrott.           − Kapjuk el őket! − Kiáltotta.                                                                                                                                  − Ott vannak! − Mutatott az ördög fi kistestvére felé Laura.                                                                                  − Valóban ott vannak! Ni-ni! Ott a farka, kapaszkodjunk bele. − Kacagta Markó, és hatalmasakat szökellt a csúfság felé. A három jó barát ugrott, sietve lódult, hamar-hamar a poronty után, segíteni a kis autónak. Már-már megragadták a jobbra-balra lengő farkát, amikor az ijedten megugrott, vitte a féltett irháját, és a kétségbeesett, görcsösen kapaszkodó rút irigységet. Ha jól láttam, legalább olyan csúnya volt, mint a varázsló öreganyja, aki magával vitte a gyermeket. Az emlék, jó magasra az ágak, levelek közé bújt, nem merte mutatni magát. A Tülkölő vidáman dudált, nem törődött a csenddel, az emlékekkel, akik álmos, szemmel ébredezve nézték a kis csapatott. Ott tülkölt, a kisautó világnak kiáltva. − Győztünk – A fák között fogócskázott, kergetőzve játszott. Manó nem tudott örülni. Bánatosan ráült egy kidőlt fának a törzsére, és figyelte a kis autó örömét. Nem tudta a gondolatából kiverni a gonosz karmai közé került, az életkedvét, a szabadságát elvesztő gyermek kétségbeesett arcát. Laura kicsit messzebb ült, de nem oly távol, hogy hangos szó keljen ahhoz, ha szólni akarnának egymáshoz. Markó peckesen eléjük állt, hátra tett kézzel. Körülöttük hangos rikácsolással szaladgáltak, egymásnak feleseltek a megrémült emlékek, és menekültek a kis autó elől.                                                                                                                                                                         − Elég! − Kiáltott rá. Amit rögtön meg is bánt.                                                                                                       − Kérlek, most már fejezd be. − Szólt rá visszafogott hangon Manó. A pörgő kerekek megálltak, az első fémből készült díszrácsa szélesre húzódott, mosolygott a Tülkölő.                                                                       − Mit tudnánk tenni érte? − Kérdezte, lógó fejét felemelve, hol Laurára, hol Markóra pillantva.                           − Semmit! − Az egyértelmű, határozott válasz Laurától jött.                                                                                  − Ezt nem fogadom el! − Ugrott talpra Manó. Markó megveregette a vállát.                                                        − Ez a beszéd. − Pimasz vigyor ragyogott az arcán. − Nem fogadod el? − Pattant talpra csöpp lányka is.        − Nem! A világért sem fogadom el. − Feleselt, és elől a mellén összekulcsolta a karját, kezét, orrát magasra emelte.                                                                                                                                                                   − Rendben! − Egyezett bele, megpörgetve szoknyáját, és várt.                                                                            − Akkor most mi lesz? − Kérdezte elbizonytalanodva Manó, az orrát lejjebb engedve. A lány elővette a pörgő szoknya derekán logó táskájából a harmatcseppet, és nézegette magát. Csak úgy a válla felet vetette oda.     − Te most gyorsan legyőzöd a gonosz varázslót, és mindenki mehet haza. − Értetlenül széttárta karjait. − Hogyan? Mit tegyek? − Kérdőn meresztgette hatalmas kék szemeit.                                                                   − Semmit. Mondtam már semmit ne tegyél. − Markó ugrott kettőjük közé.                                                           − Elég! Hagyjátok abba. Indulnunk kéne tovább. − Laura épp eltette volna a harmatcseppet, bár előtte még egyszer beletekintett. Jól tette. Ha tudnád, mit látott benne. Hatalmas rémálom közelgett hátulról hozzájuk, mint aki eltévedt az emlékek erdejében. Lábujjhegyen, sompolyogva, lopakodva, már-már arra készült, hogy ráveti magát a Manóra.                                                                                                                                          − Állj! − Kiáltotta elszántan, és a nagy vörös óriástól, a felragyogott szeretet fényéből kölcsönzött egy sugarat, azt a harmatcsepp tükrével egyenesen rávetítette a sötét sompolygóra. Az elvakult a fénytől, a szeretet simogatása pedig égő fájdalmat okozott neki. Ijesztő hangján felordított, és elrohant.                                        − Hú! Ezt megúsztuk. − Törölgette homlokát Markó.                                                                                             − Tovább kéne mennünk. − Tette hozzá, megragadva úti társai kezét.                                                                 − Köszönöm. − Súgta Manó a lány füléhez hajolva, pironkodva, finoman érintve megfogta a kezét, és így bűvös kört alkottak, maguk köré vonva a fényt. A kis autó is beszáguldott a kör közepére, fel és lekapcsolva lámpáit.                                                                                                                                                                   − Szívesen. − Kacagta, és megkócolta játékosan a két fiú kobakját, majd a Manóhoz dőlt.                                  − A fiú sorsa nekem sem mindegy. De a gonosz alig várja, hogy hibázzunk. A kétségeinket, a dühünket, a bizonytalanságunkat lesi, és a győzelme érdekében egytől egyig, mind felhasználja ellenünk. A fiú sorsa is megváltozik, ha a gonoszt sikerül legyőznünk. − Markó, noszogatásának engedelmeskedve, egymás kezét fogva libasorban, a fák közt bujkálva, ágak alatt átbújva megindultak. Lassan, kitartóan lépdeltek, fejük felet úszott a fény, és már-már érezték a fák közt szaladgáló csillag szelet, amely csilingelő leány hangon kedves gyermek dalocska dallamát hozta, és fütyült hozzá. Markó megtorpant, nesztelenül fülelt.                                  − Haljátok? A dalt. − Az ujját felemelte, várt, majd a dallam ütemére mozgatta.                                                   − Szép. − Állapította meg, és már lépett is tovább. Laura és Manó megragadta a karját.                                    − Várj még! − Súgták, telve izgalommal. Manó fülig pirulva, suttogta.                                                                  − Kedvelem ezt a dalt. Zsófi szokta énekelni. A dallamától vidám leszek, és a testemet az öröm járja át, mint anya hegedű játékánál. Úgy ringat fülembe mászva. − Markó megragadta a vállát, gyengéden megrázta.          − El ne aludj, akkor a gonosz hatalmába kerülünk. − Laura, helyeslően bólogatott.                                             − Tündék. ― Súgta, a fiúkhoz közel hajolva. Manó dühösen dobbantott.                                                              − Azok olyan rejtélyesek, apának is megmondtam. Nem akartam hallani a meséjüket. − A manók helyeslően bólintottak. Markó, még közelebb hajolt hozzájuk, egészen a fülükig, komor arccal, a válla felet az erdő széle felé mutatott.                                                                                                                                                          − Nem szeretem én sem őket, mind szépséges csodalény, hóbortos varázsló, egytől egyig szemfényvesztő, akik kényük-kedvük szerint különféle alakot tudnak ölteni. Vigyázni kell velük. Úgy énekelnek, mint a szirének. − Összekapaszkodva, óvatosan, csendben léptek, csak Laura suttogását hallották.                                           − Igaz! A valóságot tárja elénk minden szavad. Gyorsan elmúló, semmibe vesző, röpke, tünékeny, változékony lények. Hangulatuk is változó, egyszer mosolyognak, máskor utálkozva néznek ránk, manókra is. Hát még az emberekkel milyen gonoszok tudnak lenni. − Manó megtorpant.                                                      − Hisz ez Zsófi hangja. − Nagyot szökellve, már futott volna a hang irányába. Markó, karjánál fogva rántotta vissza, majd elégedetten szokása szerint elől összefonta karjait.                                                                        − Hát nem megmondtam? Szirének, utánozzák bárkinek a hangját. Akiét csak akarják. Tátva marad, a szád mikor látod és hallod őket. Lépre mész csapdába esel, ha nekik hiszel. − Laura izgalmában megpörgette szoknyáját.                                                                                                                                                             − Lehet, hogy az alakját is felvették? Bizonyára így akarnak oda csalni, a gonosz markába adni, jutatni. − A szőke csibész tündéri arcán, hisz olyan változékony volt, mint a tündék maguk, ravasz mosoly jelent meg, kezeivel hosszan kotort a mély zsebében.                                                                                                            − Megvan! − Szakadt ki belőle, egy hatalmas sóhajjal.                                                                                         − Ezzel megtáncoltatom őket. − Vigyorgott és kezében lévő pikulát szájához emelve megfújta, de rögtön le is emelte ajkáról.                                                                                                                                                        − Közelebb kéne jutnunk hozzájuk. − Súgta Laurának, aki természetesen, Manónak mondta tovább, és így a kíváncsiskodó Tülkölő is hallotta. Tett pár lépést, szinte nesztelenül,a mokaszinjában.− Nesztelenül. − Szólt hátra, és nem lépett tovább. Nem véletlenül állt meg. Egy mohos szikla került az útjába, ami nem volt túl nagy, kicsinek sem mondhatnám, pont akkora volt, mint a városszéli domb Manóék házánál. A domb ahol egykor télen a sok gyerek, persze a varázslat előtti időben apjával, anyjával, mint vidám siserahad, haszontalan kölyökcsapat szánkózott. Nem csak úgy állt a kis csibész, természetesen hátra tett kézzel, szemével méregette a magasságát, majd megpróbálta körbe járni a szürke, fekete, néhol fehér színekben játszó, de északon zöld mohával benőtt sziklát.                                                                                                                     − Erre felmászunk! − Jelentette ki, és megpaskolta a hideg, kemény sziklafalat.                                                  − Ezen? − Hitetlenkedet Manó.                                                                                                                               − Ezen bíz! − Vigyorgott Markó, gyorsan hadarta utána a többi szót is, ezzel előzze meg a további kérdéseket.                                                                                                                                                           − Fentről, jó messzire ellátunk, és utána csak egyszerűen leszánkázunk. Pompás az a lejtő a túl oldalon, ami szinte az erdő széléig repít majd minket. − Neki is indult a szikla oldalába vésett felfelé kanyargó ösvénynek, kapaszkodva, csúszkálva egyre felfelé. Manó is követte, és ha hiszed, ha nem olyan volt számára az egész, mint egy könnyed erdei séta, persze azzal a kis szuszogással, lihegéssel, ami dombnak felfelé kötelező. A szikla tetejére élve Markó két hosszú kötelet húzott elő a zsebéből. Azt lógatták le a Tülkölőnek, és húzták, felfelé. Laura, ott ült a hátsó ülésen, mosolyogva, boldogan, ahogy ide-oda lengett a kis autó, mint a ligeti hajóhinta. Tülkölőt húzták, egyre csak húzták felfelé, mindig magasabbra, és Laura hintázott benne, amit nagyon szeretett. Felérve a szikla szélére álltak, és így látták az egyre ritkuló fák közt kinézve az erdő szélét, és a hajladozva körbe járó tündék körtáncát. A tündér lányok könnyed selyembe öltözködtek, némelyikük hosszú, simára fésült virággal díszített fénylő haját, lebegtette a szél. A többi is csodás hajkoronát viselt virággal hosszú-hosszú fonatban összefonva, amely a tánc forgatagában olyan volt, mint az ostorsuhintás.    − Szóval itt vagytok tündér lányok. − Jegyezte meg Laura, és csípőre tett kézzel a zene ritmusára illegette-billegette magát, pörgette szoknyáját. Táncos lába ropta a szikla tetején a táncot.                                             − Hű-ha, ez igen. Nagyon járja. − Álmélkodott Manó.                                                                                            − Meghiszem azt! Csinos lányka szaporázza. − Húzta ki magát Markó, és csillogó szemmel csodálta. Mellette állt Manó kinek szintén tátva maradt a szája. No, azért a tündékről se feledkezzünk meg, hisz ők is lejtették, hajladozva járták a táncot. Máskülönben is, már hajnalodott az ég alján. A tündék várták, hogy megszólaljon a kakas, és az első szavára ellebbenjenek, mint tünékeny lények, magukkal ragadva az elvarázsolt embereket, emlékeket. A körtáncukba csalogatott lánykákat, így Zsófit, aki eddig velük ropta. A tündék hirtelen abbahagyták a táncot, hegyes füleikkel hallgatóztak ide, hallgatóztak oda, a kerek erdőből áradt a muzsika, édes lágy zene érkezett körbe-körbe a rét körül kerengett. A zene egyre közelgett az erdő széléhez, és hipp-hopp, máris ott volt a tisztáson, és tündér lányokat körbe fogta, elragadta. Ahogy megérkezett megragadta őket, és újra táncba vitte valamennyit. A zeneszerszám egyre szaporázta, és ők is gyorsabban ropták. Te is tudod, én is tudom, Markó fújta a zenét. A piros autón közeledtek, nagy sebességgel legurulva a dombról. A réthez egyre közeledtek, és Markó csak fújta, és fújta a pikuláját, a varázslatos hangszerét. Amíg fújta a tündék táncoltak, ha abba hagyta, ők is megálltak. Ha fújta, ha nem fújta, míg a száján volt a pikulája, addig a csodaszép lányok nem menekülhettek. De ő fújta, és egyre gyorsabb ritmust húzott a talpuk alá. Olyat, amit nem szoktak. Ezért amint elkezdtek táncolni rögtön kérlelték a szöszke házi manót.                                          − Engedj elmenni minket. − A szöszke erre még jobban fújta.                                                                              − Elég! Kérünk, hagyd abba! − Egyre csak kérlelték. Könyörögtek neki.                                                              − Kérünk! Engedj minket elmenni. Hallod a kakas szolit már minket. − Bezzeg a szőke házi manó fiúcska úgy tett mintha semmit nem hallana. A pikuláját tovább fújta.                                                                                      − Elengedjük a lányt, az elvarázsolt emléket. Nincs rá nekünk szükségünk. Engedj minket elmenni. − Markó cseles, furfangos legényke volt. Tudta, mihelyt, leveszi szájáról a hangszert, a tündék, mint egy villanás eltűnnek. Tudta meg kell várnia a második, sőt a harmadik rikoltását a kakasnak. No, ezért kezdett még egy nótába. Mikor látta elégé kimerültek, és a kakas is rikoltott hármat, abba hagyta a zenét, eltette pikuláját. A lányok azon nyomban eltűntek, ahogy gondolta már ott sem voltak. Manó elé ekkor csoda tárult. Zsófi az erdő szélén ült virágok közt, koszorút font belőlük, és énekelt pajkos, örömteli dallamot. Hangosan dobogott, vert a Manó szíve, amikor elindult felé, hogy megszólítsa, mint akkor a játszótéren. Alig tett egy két lépést, amikor egy közeli fa mögül, annak is a sűrű lombbal benőtt ágai közül elé toppant csúfolkodva Levi sok-sok ismerős fiúval egy másik emlék képében.                                                                                                                           − A lányokat nézi, szerelemre kéri… Ez a fiú szerelmes szemével a lányra les… Mint a borjú bámul a szerelemtől kábul… Egymásba vannak zúgva, a fejük összedugva. − Mondták, kántálták egyszer, kétszer és még többször, csipkelődve, szurkálódva énekelt a tréfás fiúkórus. Ha valamelyik abbahagyta, a másik kezdett bele, vagy fordítva, de zengték fáradhatatlanul. Manó logó orral kullogott az emlékképben, oda-oda pislogva Zsófira, aki egyszer csak a fiúk felé szaladt kacagva.                                                                                           − Gyere velem sörögni - forogni veled tudok a legjobban pörögni. − Kiáltotta Manónak, és oda érve fejére nyomta a virágkoszorút. Keresztbe rakott karjaival megragadta, és a játszótér kövezetén ketten egymás kezét fogva serdülve-fordulva, pörögtek, forogtak, egyszerűen kacagva sörögtek. A sandán, lehajtott fejjel pislogó csapat lassan-lassan elsomfordált, újból akkor verődött össze, amikor a sok sörgés, futás, mászás és bújócska után a magára maradt Manót ismét szekálhatták felcsendülő mondókájukkal.                                     − „ Szerelmespár mindig együtt jár…” Össze vannak gabalyodva, egymásba habarodva, tisztára megvannak bolondulva. − Cifrázták, a Manó felé kiáltott szavakat sokszor ismételve egymás után, a gonosznak tetsző irigység mély bugyrából. Laura megölelte az emlékképtől elkomorult, bánatos Manót.                                        − Látod? Ezért kerülöm Zsófit, na persze a többi lányt is.  − Markó hátba vágta.                                                 − Ezért? Ne butáskodj. Inkább sörögj egyet Laurával is. − És sörögtek, forogtak, arcuk kipirosodott. Kacagásuktól az emlékkép megriadt, és ahogy előpattant, úgy el is tűnt. Amikor kifáradva a fűbe hevertek, felnéztek a távoli nagy vörös óriásra.                                                                                                                     − Látod ilyen jó érzés a szeretet, a szerelem. − Hallotta Laurát, a házi manó kedves szavait és nézte az óriást, amelynek fényében anya és apa gyermekként pörgött összekapaszkodott kézzel, majd kamaszként a réten futottak kacagva. Egyszer csak ott voltak ifjúként az alkonyatban a folyó partján összebújva andalogtak, padon ölelkezve az éjszakai csillagokat lesték. Látta őket még a kórházban, ahol összeborultak egy kiságy felett, hisz ő megszületett, és körbevették, szerették.                                                                                           − Itt belül olyan furcsát érzek. Ezt érezzük, amikor szeretünk? − Laura bólintott.                                                  − Nagyon jó, ha szeretnek, ha szerethetek. Ezt el kell mondanom Zsófinak. − A távolból élesen a csendbe hasított a kakas újabb kukorékolása. Két mosolygós arc jelent meg az égbolton, langy szellő lebbent, majd forgószéllé változott, felkapva őket. Manó ott állt ismét a házuk kertjében, macis pizsamájában, kezében szorongatva kis piros autóját. Belesett a ház ablakán, látta magát az ágyon feküdni, plédjét a földre esve. Lassan elindult befelé, majd megállt, visszafordult, és intett a kerti csapnál lévő bazsarózsa levelén hintázó két apró házi manónak. Látom rajtad meglepődtél, széttárt karokkal kéred tőlem számon Manó megérkezését a Csoda kapujához. Mit tehetünk, hisz oly rövid volt az éjszaka, és a kakas rikoltása hívta haza az álmokat, tündéket, manókat. Nekik menniük kellet, így Manónak is. Várta őt az ágy és az ébredés. Csupán a varázslók, és boszorkák, na meg azok segédjei sétálnak a nappali utcákon. A Manó, az álma, és a két kedves házi manó szerencsésen hazaérkezett. Hajolj közelebb! Azért megsúgom neked a három cimbora az elmúlt éjszaka megmászta a hűség szikláját, amelyről most nekik nincs tudomásuk. Ha megint eljössz hozzám, és bele hallgatsz a mesém folytatásába, megtudod ez milyen meglepetéseket, történéseket hoz hőseink számára.

 

 

Làszlò Sàndor, Irò, költô, meseiró

László Sándor Budapesten született. Hosszú – hosszú időn keresztül a Fővárosi Tűzoltóságnál a szirénázó piros autók, majd a reptéren a magasban repkedő repülők közelében dolgozott tűzoltóként. Már ebben az időben színeseket rövid riportokat írt munkatársairól, sportolókról a „Tűzvédelem” című szakmai újságba. Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem diákjaként tanári diplomát szerzet, később a Károli Gáspár Ref...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!