Vár a világ

Vár a világ.

Pár napja kezdetét vette a nyári szünet. Melindát és Fannit a szüleik elvitték a nagyszülőkhöz, mert amíg ők dolgoztak, addig nem maradhattak egyedül egy lakásban, ahhoz még nagyon kicsik voltak, és sokszor rosszalkodtak is.

A négy év korkülönbség, ami a lányok között volt, néha okozott egy kis galibát, de előbb-utóbb mindig kibékültek. A nagymama és a nagypapa pedig kifejezetten örültek annak, hogy pár hetet az unokáikkal tölthetnek.

Az idős emberek egy kisvárosban éltek, nem messze Gyöngyöstől. A régi családi házban volt hely mindenki számára, ha a család összegyűlt ünnepek alkalmával, vagy így a nyári szünetben vigyázni kellett az unokákra. Mindkét lánynak jutott volna külön szoba, de ők együtt szerettek aludni.

A gyerekek sokat segítettek a ház körül. A nagy kert bővelkedett finomságokban is. Több gyümölcsfa és egy nagy veteményes hozta a finomabbnál finomabb terményeket. A lányok a nagypapa segítségével színes tálkákba szedték az érett gyümölcsöket, aztán bevitték a nagyinak a konyhába, hogy finom lekvárt vagy befőttet készítsen belőle.

Egyik nap a füvet is le kellett vágni. A nagypapa tolta a fűnyírót, a lányok meg vitték utána a zsinórt, igazgatták, hogy el ne akadjon egy-egy bokorban vagy ne tőrje le a nagyi által gondosan nevelt virágok lágy szárát.

– Ne húzd annyira! – szólalt meg Fanni, aki a húga felé fordulva megrántotta maga felé a zsinórt.

– Nem is húztam – torpant meg Melinda, aki a rángatás miatt majdnem orra bukott, és eldobta a kezében lévő fekete köteget.

A nagypapa hiába próbálta tovább tolni a fűnyírót, az nem akart megmozdulni. A zajban nem hallotta a lányok vitáját, ezért megfordult, hogy megnézze, mi lehet a baj. A lányok dühösen nézték egymást, és mindkettőjük arcáról eltűnt az addigi jókedv.

– Mi a baj lányok? – kérdezte a magas, ősz hajú férfi, és közben leállította a fűnyíró motorját.

– Melinda nem adott a nála lévő kábelből – panaszkodott Fanni, aki maga akarta vinni a nehéz köteget, de a húga kivette a kezéből, mert be akarta bizonyítani, hogy már ő is nagy és erős. – Szerintem elfáradt.

– Nem fáradtam el, csak… – vágott vissza az ötéves, vékonyka lány.

– Csak mi?

– Lányok, lányok! Ne vitatkozzatok! – állt a testvérek közé a nagypapa. – Igazság szerint nekem is elég volt mára a munkából. Majd holnap folytatjuk. Nagy ez a kert – állapította meg végül.

A lányok elszaladtak és magára hagyták az idős embert. Fanni berohant a házba, Melinda pedig az utcai kerítéshez futott. A kilincset ugyan elérte, de a kapu zárva volt. Nem tudott elszökni.

Amíg a nagypapa a fűnyírót visszatolta a műhelybe, addig a hosszú, világosbarna hajú kislány a hátsó kertben lévő kapuhoz settenkedett. Tudta, hogy az nincs kulcsra zárva, csak egy kallantyú állja az útját, amit, ha magasabb lenne, akkor simán el is érne. Viszont akárhogy ugrált – helyből vagy nekifutásból –, sehogy sem sikerült átfordítania.

A nagypapa először a távolból nézte kisebbik unokája próbálkozásait, aztán a lány után ment.

– Segítsek? – kérdezte.

Melinda lesütötte a szemét, aztán bólintott.

– Mit szeretnél csinálni odakint? – érdeklődött a férfi.

– Világgá megyek – jelentette ki. – Haragszom a tesómra.

– Értem. Holnap nekem is arrafelé lesz dolgom, mehetnénk együtt – mosolygott rá a kislányra. – Előtte viszont gyűjtsünk egy kis erőt hozzá, és együk meg a nagyi palacsintáját – mondta a nagypapa és kinyújtotta a karját Melinda felé, aki egy kis habozás után a nagy és erős tenyérbe csúsztatta vézna ujjait, és együtt elindultak a ház irányába.

Másnap a két lány újra együtt játszott. Azt pedig már Melinda sem tudta volna megmondani, hogy a finom palacsinta vagy a nagypapa kedvessége feledtette el a Fanni iránt érzett haragját, de abban biztos volt, hogy a világ megvárja, és inkább később nézi meg, ha már elég nagy lesz hozzá.