Varázslatos utazás

Varázslatos utazás.

Képzeljétek, az imént lent jártam a pincében és egy ládika felkeltette figyelmemet.

Poros volt, ütött- kopott, sűrű pókháló szőtte körbe. De valamiért egyszerűen nem bírtam róla levenni a tekintetem. Így hát hoztam egy teleszkópos pókhálózót, leszedtem vele a dús fonalakat, és letörölgettem a ládika tetejét egy ócska ronggyal. Mennyivel másabb így! - gondoltam magamban. Valami antik felirat volt rajta, s a fémpántot lakat zárta. Vajon mi lehet benne és hogyan nyílik, hisz nincs hozzá kulcs sem? - tettem fel magamnak a kérdést. Ekkor megérintettem a lakatot és képzeljétek el, hogy mi történt!

Hirtelen vakító fényár sugárzott szét szerte a pincében. Közben felpattant a zár és kinyílt a ládika. A szemem se bírtam nyitva tartani, mert majd megvakított, úgyhogy hunyorognom kellett. Aztán eltűnt a fény és ugyanolyan sötét lett, mint előtte. Még jó hogy bekapcsolva hagytam apa zseblámpáját! A ládikában pedig nem volt más, mint egy esőköpeny, egy síp és egy erszény. Sokáig nézegettem, tűnődtem, hogy vajon ez a három jellegtelen tárgy vajon miért volt ennyire elzárva? Talán titkot rejt? Megfogtam a köpenyt kíváncsiságból és magamra öltöttem. Ránéztem a testemre és nem volt sehol. Eltűnt a lábam, a kezem, mindenem. Hát ez egy láthatatlanná tevő köpeny! – derültem fel. Ekkor kíváncsian belefújtam a sípba. Olyan volt a hangja, mint egy csalogánynak. Nyomban itt termett az aranyszárnyával és megkérdezte: - Miben segíthetek? – Hát teljesen leesett az állam, hüledeztem, aztán nagy nehezen megszólaltam: - köszönöm, most semmit. – Hát jó, fújd meg a varázssípot, ha szükséged lesz rám és ígérem, hogy segítek!- azzal, huss, elröppent. Döbbenettől szinte megmozdulni se tudtam egy darabig. Aztán erőt vettem magamon és megfogtam a kezemben az erszényt. Ahogy kinyitottam, hirtelen ömleni kezdett belőle a sok gyémánt, úgyhogy gyorsan vissza is zártam. A kihullott gyémántokat bedugtam a kabátzsebembe, jól be is cipzároztam, nehogy kihulljon belőle akárcsak egy is. Ez a soha ki nem fogyó erszény - gondoltam magamban még mindig elhűlten, szájat tátva.

Egy kis idő elteltével, mikor már eléggé magamhoz tértem, lehajtottam a láda tetejét, rátettem a fémpántot. Hátizsákomba tettem mindhárom kincset és elhatároztam, hogy elmegyek világgá. Úgyis régóta terveztem már. Nem fogja senki se észrevenni, mert estére visszatérek. A hátizsákomba tettem egy használt mobiltelefont, amit nemrég cserélt le édesapa egy újra, így ez az enyém lett. Majd csinálok vele fényképeket. Tettem még egy kis üveg vizet és egy pár darab sajtos masnit az útra.

Felvettem a köpenyt és újra láthatatlan lettem. Kettőt tapsoltam, majd azt mondtam: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek dél- Afrikában a hottentották, a bantuk és a bushmanok földjén. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőben és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. A hottentották épp az állattenyésztéssel foglalkoztak és a szavannán szarvasmarhát legeltettek. Világosbarna bőrük volt, és alacsony termetűek. A hajuk fekete, mint az ében és göndör, az arcuk oldalt erősen kitüremkedett, és hegyes volt az álluk. A bushmanok vadásztak és gyűjtögettek. Éjszakánként a bozótosba húzódtak vissza. Bőrük sárgásbarna, kicsit talán fakósárga. Hajuk fekete, csigás és vékony szálú volt. Botswana és környéke, ahol éltek, gyönyörű ország volt. Volt neki egy hatalmas sivatagja, ahova nagyon kevés csapadék jutott. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. A szavannán rengeteg nagyvad élt: oroszlán, hiéna, gepárd, de itt élt a növényevő impala, a gnú, a zsiráf, az elefánt és még oly sok állat. A láthatatlanná tevő köpenyem védelmet nyújtott. Nem láttak benne és én nem féltem. Egy jó ideig gyönyörködtem a táj szépségeiben és néztem az állatokat és az embereket, csodáltam a baobab fákat, majd ettem pár szem sajtos masnit, hozzá vizet ittam, mert nagyon meleg volt és megszomjaztam. Ki is ürült a kulacsom, így megtöltöttem friss vízzel a sivatagi oázisban. Hát ennyi szépséget még a természetfilmekben se láttam soha. Elővettem a mobiltelefonom és csináltam vele jó sok fényképet. Milyen békésen legelnek, élnek egymás mellett a növényevők. Béke volt, tisztaság, csend és nyugalom. Láttam azt is, hogy kergeti az oroszlán az impalát. Jó sokáig fogócskáztak mire majdnem elkapta, de az utolsó pillanatban mégis sikerült kereket oldania a növényevőnek. Lassan mennem kell, hogy még máshova is eljuthassak, mert az idő nagyon fogy - szomorodtam el. Jó lenne kicsit megállítani, de azt nem lehet! - sóhajtottam.

Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a Kaukázusnál. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Úgy döntöttem, hogy ezt a környéket is bejárom. Itt az embereknek világos volt a bőrük. Magas volt a homlokuk, vékony az orruk. Láttam, hogy mennyit, de mennyit dolgoznak a betevő falatért. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az itt élő embereknek, amíg ki nem ürült az erszény. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. Hatalmas zord csipkés hegyek sorakoztak, volt, amelyiket a hó fedte. Meredek csúcsokat és szélesen elnyúló völgyeket láttam sétáim során. A hegyi út szerpentinként kanyargott. Még nézni is félelmetes volt! A sziklafalba vájt keskeny ösvények, alagutak ijesztőek és megkapóak is voltak egyben. Ám ez a táj épp ezért tetszett oly nagyon. Hatalmas tűlevelű erdők tárultak a szemem elé. A sík vidékeken fenyők és nyírfák magasodtak. A tajgán, rén- és jávorszarvas legelt, barnamedve cammogott, hiúz, farkas, róka kereste a prédát. Vaddisznó csörtetett a bozótban. De találkoztam hermelinnel, cobollyal, akiket az értékes prémjéért vadásztak az orvvadászok. A hidegvízű folyókban lazacok úszkáltak. Csak úgy csillogott a vize! Meseszép, lenyűgöző volt a táj. Nem bírtam betelni vele. Amíg leültem csipegetni a hátizsákomból, levettem a köpenyem és beletettem a hátizsákba. Nem vettem észre, hogy két medvebocs hancúrozott a közelben. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki szimatol engem. Hirtelen megmoccanni se mertem. Egy medve volt. Hosszú perceken keresztül járkált körülöttem, szaglászott, bökdösött. Óvatosan mikor nem látta előkaptam a varázssípomat és megfújtam. Olyan volt a hangja, mint a csalogánynak. Nyomban itt is termett az aranyszárnyával és megkérdezte: - Miben segíthetek? – De mondanom se kellett, mert már látta is. Gyönyörű hangjával elcsalta a közelemből a bocsokat és az anyamedvét. Gyorsan megettem az ennivalót és elővettem a köpenyemet. Ekkor megjelent a csalogány. Megköszöntem a segítségét, elbúcsúztunk egymástól, majd ő elröppent, ki tudja merre én pedig felvettem a láthatatlanná tevő köpenyemet.

Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a Szaharától délre, a törpe és a óriás emberek földjén. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Érdekes népek éltek itt. Széles orruk, vastag ajkuk, és göndör hajuk volt. A pigmeusok leginkább az esőerdőben laktak. Hát hogy az milyen gyönyörű! Szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól. Az aprócska férfiak vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak. Ügyesen közlekedtek az őserdőben. Mivel a hallásuk, szaglásuk kitűnő volt, így könnyen észlelhették a közelben ólálkodó nagyvadakat: a párducot, gorillát, növényevők közül az elefántot, vízilovat és még sorolhatnám. A fák égig értek, a felhőket súrolták. De sajnos egyre kevesebb volt belőlük, mert a fákat egyre inkább kivágták. Épp láttam és hallottam a fák jajgatásait: - Jaj-jaj- segíts rajtam!- nézett rám könyörgő tekintettel az egyik. De én mit tehetnék? - tűnődtem el. Mindig nagyon vigyázok a természetre. Nem szemetelek, nem hagyok zsarátot se magam után, nem bántom az élőt. Mást nem tehetek. Hiába tudom, hogy nagy veszélyben van az ottani páratlan szépségű élővilág. A nők épp a közeli víznél halásztak. Ekkor eszembe jutott valami. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. Hátha így sikerül megkönnyítenem az életüket és hátha a fákat sem vágják majd ki. Ekkor megpillantottam a nilotidokat. Tényleg óriások voltak. Vékony, egyenes, rövid testük és hosszú karjuk, lábuk volt. Volt köztük világos és sötét bőrű is. A hajuk fekete színben göndörödött, mint a kismalac farka, a fejük hosszúkásra nyúlt, az orruk szélesen feküdt az arcukon. Az ajkaik vastagok voltak és az arccsontjuk kissé előre ugrott. Szemük sötét színben csillogott, talpuk és a tenyerük pedig rózsaszín volt. Ahogy sétáltam az álomszép világban, hirtelen kiszakadt odafönt egy felhő és mintha dézsából zúdult volna rám, ömleni kezdett az eső. Közben villámlott és mennydörgött.

Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty- sutty, legyek Ausztráliában. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Az itt élő embereknek sötét volt a bőrük, a hajuk és csapott volt a homlokuk. Óriási foguk volt, majdnem olyan, mint nekem! - mosolyodtam el, és krumpli az orruk. Ők is nagyon sokat dolgoztak azért, hogy ne haljanak éhen. Így nem volt kérdés, hogy segítek nekik. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült az erszényem. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. A szárazföld legnagyobb részén sivatagok, valamint száraz, szavannás és bozótos területek voltak. A parti részeken lombhullató erdők, és trópusi esőerdők magasodtak. Az állatviláguk nagyon különleges volt. Egy kicsit levettem a köpenyegem, mert már kezdett rám izzadni, hisz éppen itt a sivatagban jártam - gondoltam most úgyse találkozom senkivel. Ám rosszul gondoltam. Ahogy sétáltam épp a forró, homokban egy hatalmas, égig érő, óriási gyík jött felém. Hosszú nyelvét nyújtogatta. Nagyon megijedtem. Már majdnem elővettem a varázssípot, hogy megfújjam, de nem mertem megmozdulni. Ekkor megszólalt: – Ssszervusssz! Ki vagy te? Mit keresszel erre mifelénk? Hol jársssz, ahol a madár sssze jár?- sziszegte pöszén. Egyre közelebb ért hozzám. Neveletlenség lett volna nem válaszolni és hírtelen eltűnni, így udvariasan válaszoltam neki. Csók Ivó vagyok és kirándulni jöttem ide, mert annyi szépet és jót hallottam erről a földről. – Én az óriásssz varánusssz vagyok. Tőlem minden élő elmenekül. Ragadozó vagyok, sssszinte mindent megesszek, nem válogatok, ebben ssszegít hossszú nyelvem. Megessszem a madarakat, gyíkokat, teknősssztojássszokat, még a rovarokat, dögöket, sssszőt akár a társaim isssz, ha éppen nincccc másssz issz. A zsákmányomat addig rázom, amíg az el nem pusssztul, majd egyben lenyelem. De veled mossszt kivételt tessszek, de csak azért, mert nem vagyok éhesssz. – Vissszlát!- köszönt el az óriás tőlem. Viszonoztam a köszönését vadul verő szívvel.- Ó, ez meleg helyzet volt- gondoltam magamban. Gyorsan felkaptam a varázsköpenyt és újra láthatatlan voltam. Már a folyóparton sétáltam, amikor megpillantottam a kacsacsőrű emlőst. Úgy nézett ki, mint a vidra, de a csőre a kacsáéhoz hasonlított. Nagyon jópofa volt! Úgy úszott a vízben, mint a halacska. Jó volt nézni. Ahogy sétáltam tovább az eukaliptuszfákon koalák lakmároztak. Erszényükből a kicsinyeik kukucskáltak ki. Kenguruk, wollabyk és vombatok legelték a füvet, ahogy haladtam tovább. Tényleg nagyon különleges állatok élnek errefelé! Érdemes volt hát eljönnöm. Elővettem a mobiltelefonom és itt is csináltam vele jó sok fényképet. Milyen békésen legelnek, élnek egymás mellett. Ahogy az emberek is. Béke volt, tisztaság, csend és nyugalom mindenhol, amerre eddig jártam.

Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek Alaszkában. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. A bőrük halványsárga vagy tán barnássárga volt, sima, és tiszta. Szemük olyan formájú volt, mint a mandula. Alig látni köztük, hogy ki a fiatal és ki az idős, mert alig ráncosodott a bőrük. A hajuk pedig fényes kékesfeketének láttam. Ők is dolgoztak látástól vakulásig a betevőért. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült. Akkor becsuktam. Hálálkodva köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. Földjük káprázatos, álomszép volt! Béke volt, tisztaság, csend és nyugalom mindenhol, amerre csak jártam. Északi része a jég és hideg birodalma volt a földnek, ahol megcsodálhattam az északi fényt. Még álmomban se láttam ennél szebbet! Gleccserek és égig érő hegyek csalogattak magukhoz. Még a messzeségben egy grizzly medvét is láttam. Nem mentem hozzá közelebb. Az egyik vulkán épp aktív volt. Csodálatos és egyben félelmetes is, ahogy a magma a felszínre tört. Nem beszélve a kráterből lezúduló forró lávafolyamról. Egy ideig csodáltam tisztes távolból majd tovább indultam. A déli részre érkezve egy bálnában gyönyörködhettem. Most nyár volt és épp ezért láthattam, mert a sarkvidék tengerén krilleket, planktonokat keresett. Aztán hamarosan, ahogy közeleg a tél a déli, melegebb vízre úszik majd, hogy megszülje borjait. Szerencsés voltam, hogy láthattam egyet. Egyszer csak légzőnyílásából levegőt lövellt ki fel, talán a felhőkig. Hirtelen ugrottam félre, mert még rám is jutott belőle bőven.

Aztán jót nevettem magamban, mert muris volt. Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek otthon. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Senki se vette észre, hogy elmentem. A pincében a ládikával, amikor megérintettem a lakatot újra csoda történt. Hirtelen vakító fényár sugárzott szerte szét a pincében. Közben felpattant a zár és kinyílt. A szemem se bírtam nyitva tartani, mert majd megvakított a fény, úgyhogy hunyorognom kellett. Aztán eltűnt a fényár és ugyanolyan sötét lett, mint előtte. Beletettem a varázslatos dolgokat, megköszöntem a csodát és lecsuktam a fedelét. Mikor ránéztem, újra poros volt, ütött-kopott, és a sűrű pókháló körbe szőtte. Gyorsan felszaladtam a grádicson, hátizsákom kiürítettem. Feltöltöttem a képeket a számítógépre és szólítottam a családom. Megmutattam nekik a képeket és elmeséltem nekik mennyi szépet láttam.

Hát hitték is, meg nem is. De inkább nem. Ha elhitték volna, lehet, hogy az én mesém is tovább tartott volna.

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/