Világot akartam látni

Világot akartam látni.

Elindultam hosszú útra,
Messze el a folyó partra,
Ott megálltam, és szétnéztem,
Mennyi sok hal úszik éppen
a folyóban, és a partnak közelében.
A sásnak sűrűjében ott ugrott a kecskebéka,
be a vízbe, ki a partra...
Én meg azt számoltam, hányszor fordul
a szitakötő körbe-körbe vonalakban.

A nyár melege rám lehelt.
-    Mi a csuda fene ez?! 
Tán katlanban járok, 
vagy azt hiszi a Nap,
én vagyok... - a „búzakalászok”? 
Engem érlel…? - de mivégre?
Nem is tettem rossz fát a tűzre!
Nem voltam én olyan rossz… 
Szinte meggyújt, annyira haragszik, 
szemem fénye mindjárt ki is alszik!

Megyek is én az erdőbe,
nem kell nekem Napnak fénye,
benn a sűrű rengetegben,
leülök a fa törzsére… megpihenek ingyen!
Nem rója fel az erdő, se az ágak, se a lombok
hogy ide bújtam a nap elől, és itt
e    törzsön megnyugodtam… Dehogy is nyugodtam, 
csak bebújtam az árnyak alá, hol
nem süt a Nap már rám!
Majd kijövök, ha nem vakít, és nem éget, 
megnézem addig, mi szépet
láthatok az erdő közepébe?

Felálltam hát öreg törzsről,
elindultam lassan, de az avar alatt egy hang
egyből megszólalt!
- Sz… sz..!- A fejemet taposod!
Ki vagy te, hogy erre jársz, s rajtam gyalogolsz?
-    Én gyermek vagyok..! A kérésedre pedig azt válaszolom:
-    Nem rajtad gyalogolok, csak indulok messze,
az erdő közepébe, s ahogy léptem,
te akkor csúsztál pont az én lábam fejére!

-    Nincs ebből harag, csak meg ne marj,
 én meg átlépek rajtad, meglásd, jó hamar!
-    Mentem hát beljebb, egyre mélyebbre,
 az erdőnek legközepére,
s míg meneteltem… úgy daloltak a madarak, 
olyan szépen énekeltek,
mintha valakit dicsérnének énekükkel!
Hallgattam ezt a gyönyörű dallamot, 
mely annyi sok szólamot játszott,
mélyet, magasat, gyorsat és lassút…
s ahogy az Istennek madarait számlálgattam, 
nézegettem, meg is érkeztem az erdőnek legmélyére.

Semmi különös dolgon nem akadt meg a szemem,
csak arra figyeltem fel, hogy egyre jobban esteledik.
Felvettem a nyúlcipőmet, szaladtam hát ki a rétre.
A réten sok szép virág volt, de a legszebb
énnekem… az édesanyám virága volt!

Szedtem is egy csokrot belőle gyorsan,
hamar lekapkodtam a vadvirágokat,
és kezemben a csokorral haza is ballagtam...
Édesanyám nagy-nagy örömére,
ki hegyet-völgyet is már bejárt értem.
Megkérdezte, mire vélje, hogy csak

úgy semmi szó nélkül tűntem el előle?!
-    Világot akartam látni..! - mondtam...
-    de már tudom Édesanyám..! itt az én világom!
-    Senki mást nem szeretek így... ezen a világon!
-    Nem is megyek el többet… tudom jól…
én vagyok a szeme fénye!
Nekem meg Édesanyám… ki főz, takarít, mos rám,
és hogyha majd nagyra felnevel,
híres tudós, orvos vagy talán költő leszek!

2021.08.02.
Én írtam:Szabó Márta