Vöric kalandjai: 17. Emi bánata, 18. Újra otthon

Vöric kalandjai: 17. Emi bánata, 18. Újra otthon.

17. Emi bánata

A húsvét vasárnap békésen telt Emiéknél. Jókat beszélgettek, nevetgéltek, finomakat ettek. Még vendégek is jöttek hozzájuk, akik megcsodálták az új házi kedvencet, a vörös kiscicát.

Estefelé aztán Emi izgatottan kezdett készülődni a másnapi látogatásokra. Két kosárkába készítette be a szépen megfestett tojásokat és a csokinyuszikat. Biztos volt benne, hogy Petiék eljönnek majd locsolkodni.

Reggel korán kelt, ellátta Vöricet, aztán a legcsinosabb ruhájába öltözött. Sokáig rendezgette vörös fürtjeit, végül aztán elégedetten megállapította, hogy egész jól néz ki.

Teltek a percek, félórák, de bizony nem csengetett egy locsoló sem. Már éppen kezdett csüggedni a kislány, amikor a kapu felől ismerős hangokat hallott.

– Te menj elől, Peti, mert te vagy a legidősebb, meg a nyúl is nálad van! – utasította unokatestvérét Marcell.

Peti maga elé engedte Balambért, akit egy piros pórázon vezetett. A nyuszi vidáman ugrándozott, egyenesen a terasz felé, ahol a vörös cica napozgatott.

– Várj, Balambér! Most nem játszani jöttünk, hanem locsolni – fékezte le nyusziját a fiú.

Peti vezényletével elmondták a locsolóverset, amiben megállapodtak, majd a kölnik is előkerültek. Egyikük a kislány hajára fújta, másik a ruhájára, harmadik a kezére. Nem maradt el a viszonzás sem, választhattak maguknak a hímes tojásokból meg az édességből is.

Emi anyukája pedig süteményt és üdítőt hozott ki a teraszra a vendégeknek. Az első korty után Peti megköszörülte a torkát és kissé zavartan megszólalt.

– Hoztunk még neked valamit, azt hiszem, nem fogsz örülni neki – azzal előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott, kissé gyürekes papírt.

– Tudod, azért jöttünk késve hozzád, mert először egy rokonunkhoz kellett elmennünk a falu túlsó végére. Az utcájukba érve több helyen láttunk ilyen papírt, egyet elhoztunk…

Emi rosszat sejtett, mert teljesen felismerhetően ott díszelgett a papír közepén Vöricnek a fényképe. Semmi kétség, ez ő, a vörös kiscica, aki csütörtökön tévedt ide hozzájuk, és azóta már szinte családtag lett náluk. De mit írnak, lássuk csak! Azzal hangosan olvasni kezdte a hirdetést.

„Kérem a becsületes megtalálót, aki a kéthónapos vörös cicánkat befogadta, hogy juttassa vissza a mamájához és a testvéreihez. Rozsdás névre hallgat a kismacska, csütörtök reggel tűnt el itthonról. Már nagyon várjuk haza!” Majd az aláírás, cím, telefonszám, email-cím következett – ahogy egy rendes hirdetésben lenni szokott.

Emi egyre halkabban és szomorúbban olvasta a szöveget, mikor a Rozsdás szóhoz ért a napozó vörös cica a kislány felé fordult, füleit hegyezni kezdte, aztán újra a nyuszit nézte. Az boldogan szaladgált körülötte és a gyerekek székei között.

„Sajnos minden stimmel, a fotó, az időpont… De mi lenne, ha nem szólnék anyáéknak?” – motyogta alig hallhatóan.

– Baj, hogy megmutattuk ezt a papírt? – kérdezte Marci. Ő azon volt, hogy ne szóljanak Eminek, hátha így nála maradhat a vörös cica.

– Holnap apa is meglátta volna, mert abban az utcában is ő a kézbesítő – felelte majdnem sírva Emi.

A fiúk nem tudtak mit kezdeni a kislány bánatával, így hát elköszöntek tőle. Emi még megsimogatta Balambér lógó füleit, Petitől külön is elköszönt, hiszen ma visszamennek Pestre. A fiú kérte, hogy majd írjon neki a fejleményekről. Gyorsan felírta a papír hátuljára az email-címét és búcsút intett a vörös kislánynak és vörös cicájának.

Emi magára maradt a papírral és Vöriccel. Ölébe vette a nyugodt cicát, simogatta a napsütötte vörös szőrét.

– Rozsdás, Rozsdás, el kell válnunk, lehet, hogy ma vagy nálunk utoljára.

Nevét hallva a cica felélénkült, fejét Emi felé, majd körbefordította, aztán újra megnyugodott. A csendre kijött az anyuka és meglepődve látta, hogy kislánya, ölében a cicával egy fehér papírt bámul. Közelebb jött, ő is azonnal felismerte a fotón a cicát. Már olvasta is hangosan a hirdetés szövegét.

– Megyek, és rögtön intézkedem – indult is volna be a lakásba, de meglátta lánya bánatos arcát.

– Ne bánkódj, Emikém! Gondolj arra, mekkora örömet fogunk szerezni, ha visszavisszük Vöricet…, azaz Rozsdást a gazdáinak. Látod, hogy figyel az igazi nevére!

Azzal indult is a telefonhoz, hogy jelezze, náluk van a kis csavargó. Pár perc múlva már újságolta is a lányának, hogy mit beszélt meg a cica gazdájával.

– Délután várnak bennünket. Apa szerint is minél előbb vigyük vissza a cicát. Egyébként ismeri a családot, nagyon rendesek. Nem is tudta, hogy ennyi macskájuk van. 

18. Újra otthon

A szokottnál csendesebbre sikeredett az ünnepi ebéd Emiéknél. A máskor oly falánk kislány csak piszkálta az ételt. Egyedül Beninek volt felhőtlen jókedve a családtagok közül.

Egy kis pihenő után aztán beültek az autóba, a szülők előre, Beni a babülésbe, mellette pedig Emi, ölében egy magas falú kék műanyag edényt tartott. Annak közepén csücsült a vörös kiscica. Békésen tűrte sorsát néhány sikertelen kimászási kísérlet után.

A pár perces út végén egy szép sárga ház előtt álltak meg. A felnőttek kiszálltak, anya magához vette a kék edényt, apa Benit vitte, Emi pedig utánuk kullogott. A cica egyre élénkebben kapirgált, de kimászni nem tudott. A csengetésre egy nagyobbacska lány jött a kapuhoz.

– Meghoztuk a csavargó cicátokat – mondta neki anya. Azzal letette a cicaszállító edényt a nagylány lábaihoz. Ő rögtön lehajolt, a magasba emelte a hangosan nyávogó kismacskát.

– Jaj, bocsánat, még köszönni is elfelejtettem, annyira megörültem Rozsdásnak.

Hanna bemutatkozott a vendégeknek. Kiderült, hogy ugyanabba az iskolába jár, ahová Emi, de ő már hatodik osztályos. Bekísérte a házba a felnőtteket, addig Emi vigyázott a kiscicára, aki továbbra is hangosan nyivákolt az edény alján. Ahogy a felnőttek eltűntek az udvarról, Emi hangos nyávogásra lett figyelmes a kert irányából. Már látta is a közeledő cicákat, hárman voltak. A legnagyobb lehetett az anyuka, szép vörös és szürke csíkos foltok tarkították fehér bundáját. A két kicsi – épp akkorák, mint Vöric – hófehér és vörös foltos bundájúak voltak. Hanna, a cicák gazdája már jött is, bemutatta Eminek a kis családot.

– Rozi az anyuka, Foltos és Jeges a lányai, az egyetlen kiskandúr pedig Rozsdás. A szép vörös szőre miatt kapta ezt a nevet. Tényleg, te hogyan szólítottad?

– Mivel vörös cica, arra gondoltam, hogy Vöricnek nevezem… Néha már hallgatott is rá.

Hanna közben kiemelte Rozsdást a szállítóedényből és anyja elé tette. Rozi körbeszaglászta, aztán tisztogatni kezdte a kis vörös bundáját. A két lánycica is mellettük maradt, elégedett nyávogásukkal fejezték ki örömüket bátyjuk láttán.

– Rozi már évek óta nálunk lakik, többször voltak már kölykei, de ilyen szépek talán még soha. Egy-két hónap múlva már elválaszthatjuk a kölyköket az anyjuktól. Jó ismerőseinknek szoktuk ajándékozni a kiscicákat. Ha még akkor is érdekelne Rozsdás, akár te is megkaphatod. Már, ha a szüleid is megengedik. Addig meg a suliban majd beszélgetünk róla, meg fényképeket is fogok neked mutatni sokszor, csak ne légy már olyan szomorú.

Hanna nem csodálkozott Emi bánatán, teljesen megértette, mit jelent egy kedves kiscica elvesztése. Amióta az eszét tudta, Rozi mindig itt volt a közelében. Két napnál tovább még soha nem csavargott. Mindig visszajött hozzájuk, az egész család nagyon ragaszkodott hozzá.

A vörös hajú kislány arca felderült, mikor Rozsdás lehetséges gazdájaként említette őt Hanna.

A házból kilépő szüleivel még egy pillantást vetett a virágzó körtefa alatt pihengető cicacsaládra. A három apróság anyjukhoz bújva szendergett. Rozi megemelte egyik mellső mancsát, mintha integetni akart volna Eminek és köszönetet mondani a szeretetért és a törődésért, amit az ő kis csavargó cicusának adott.

Hazafelé Beni elaludt, így Emi csak halkan sutyorogta el szüleinek, hogy mit beszélt meg Hannával. Anyukája mosolyogva fordult hátra és így nyugtatta lányát:

– Majd meglátjuk, Emikém. Addig azonban sokat kell tanulnunk a macskatartással kapcsolatban. Apa, te mit szólsz hozzá?

– Meggyőztetek, lányok! De csak azzal a feltétellel jöhet hozzánk, ha Rozsdásnak fogjuk hívni – dörmögte apa az utat figyelve.

                                                             Vége