Vöric kalandjai: 13. Egerészés Kormossal, 14. Vendégségben Eminél

Vöric kalandjai: 13. Egerészés Kormossal, 14. Vendégségben Eminél.

13. Egerészés Kormossal

– Nyugodjál meg, Emikém! Nem köthetjük meg Vöricet. Ő egy macska és szüksége van a szabad mozgásra. Meglásd, előbb-utóbb megint visszajön hozzád! Már tudja, hogy itt szeretetet kap, ezért nemsokára viszontlátod – nyugtatgatta a sírdogáló kislányt az anyukája.

Reggel ugyanis hűlt helyét találta a cicának Emi, amikor a reggelijét akarta felszolgálni neki. Rémülten szaladt be elújságolni, hogy elszökött a macska. Hogy hol tudott kimenni az utcára, arra nem jöttek rá. A kapun biztosan nem, mert apa – okulva a tegnapiakból – most gondosan bezárta azt.

Eközben a kíváncsi Vöric újra a játszótér felé vette útját. Bízott benne, hogy megint találkozik a tegnap megismert cicákkal. Hiába bántak vele nagyon kedvesen Emiék, azért hiányzott neki a macskatársaság.

Nem sokáig kellett várakoznia, hamarosan megpillantott az egyik bokor aljában egy fekete farkincát. „Ez biztosan Kormos lesz” – reménykedett némán. Csakugyan ő volt, de most a testvére nélkül.

– Tudod, Füstös ma mást tervezett, nem akart velem eljönni egerészni. De te elkísérhetsz, ha van kedved.

Persze, hogy volt, hiszen még sohasem egerészett. Anyukája még nem tartotta szükségesnek megtanítani erre a tudományra.

– Mindig gyere mögöttem, és csináld azt, amit én! – kérte a fekete macska a vöröset, azzal már el is indult a játszótér vége felé.

A szélső bokrok után, amerre csak ellátott a kiscica, hömpölygő zöld füvet látott.

– De szép zöld fű! – nyivákolta el magát csodálkozva.

– Ez nem fű, hanem egy búzatábla – magyarázta neki Kormos. – Nagyon figyelj, mert ha eltévedsz, innen aztán nem találsz ki!

„Ennél jobban már úgysem tudok eltévedni” – gondolta magában Vöric, de azért le nem vette a szemét a zöldellő búza fölé emelkedő fekete fülekről és farkincáról. A búzafű susogásán és a bogarak zümmögésén túl valami új hangra figyelt fel Vöric, egy cérnavékony hangocska irányába lopakodtak Kormossal az élen. A fekete cica megtorpant, szinte szoborrá merevedett. Vöric mindenben utánozta őt. Ekkor egy hirtelen mozdulattal a földre csapott Kormos az egyik mellső mancsával, és már a fogai között lógott egy apró, szürke állatka. Egy halk reccsenés, egy vékony sóhajtás, aztán már le is dobta Vöric elé áldozatát.

– Ez egy mezei egér, a tiéd lehet, ha akarod. Én fogok magamnak másikat.

Vöric csodálattal bámulta Kormos gyorsaságát és erejét. Óvatosan szagolgatta a kicsi állatot. Nem igazán vágyott rá, hogy megkóstolja. Meghagyta hát Kormosnak az egérpecsenyét. A második áldozatát is ugyanolyan gyorsan és csendben terítette le a fekete cica, mint az elsőt. Vöric örült, hogy igazi vadászmestertől tanulhatta ma a vadásztudományt. Tetszett neki ez a kaland, szeretett volna beszámolni az anyukájának és a testvéreinek arról, hogy milyen ügyesen tudott némán lopakodni a zöld búzamezőben. Azért továbbra is feszülten figyelte a fekete cicafüleket, nehogy eltévedjen. Kormos a harmadik áldozat után már megelégelte a vadászatot, így kifelé lépkedett a vetésből.

– No, kispajtás remélem, nem felejted el, amit ma láttál tőlem! Igaz még kicsi vagy a vadászathoz, de eljön a te időd is, amikor örömödet leled az ilyen kiruccanásokban.

Visszavezette Vöricet a játszótérszéli bokrokhoz, majd elköszönt és sietősen távozott. A kiscica egy darabig még az élményein gondolkozott, aztán a korgó gyomra figyelmeztette, hogy ma még nem reggelizett. Elindult hát Emiék háza felé. A kerítés egyik oszlopánál megtalálta a rést, ahol hajnalban kibújt, most is ott közlekedett, bár a kapu is nyitva volt. A teraszon már várta a kikészített reggelije. Gyorsan elfogyasztotta, aztán egy kis szendergésre hajtotta le a fejét a dobozában. A bundáján csillogó harmatcseppeket lassan megszárította a reggeli napsütés. Emi és anyukája az ablakból nézték a cicát és megnyugodtak, hogy a kis csavargó újra hazatalált.

14. Vendégségben Eminél

A reggeli ragyogó napsütést egyre több borongós felhő váltotta fel délelőtt. A szél is hűvösebbre fordult. Aztán hirtelen égzengés, villámlás ijesztgetett embert, állatot egyaránt. Vöric doboza sarkába húzódva figyelte az égiháborút. Nem félt, de már nem kívánkozott sehová. Emi aggódva figyelte a teraszon kopogó esőt, majd így kérlelte anyukáját:

– Hadd hozzam be, anya! Félek, hogy megfázik és megbetegszik. Még olyan kicsi és védtelen! Mit gondol majd rólunk a gazdája, ha előkerül?

Ezen az anyuka is eltöprengett, sajnálta is a cicát, és tényleg nem szerette volna, hogy gondatlanságot feltételezzen róluk a cica gazdája. Már, ha kiderül, hogy kié ez a kis jószág. A gondolatot aztán tett követte. Esernyőt nyitott az anyuka, és már hozta is befelé a csodálkozó kismacskát. Egyenesen Emi szobájába tartott vele. Lerakta a szoba közepére és meghagyta a lányának, hogy innen csak a teraszra kerülhet vissza a cica, a lakás többi része tiltott terület neki. Emi arra gondolt, bár csak egész nap esne az eső! Már csukta is be anya után az ajtót.

– Nézz körül, Cicuskám! Ez az én szobám, itt fogunk most játszani, amíg el nem áll az eső.

– Hoztam egy száraz dobozt, meg egy takarót neki, ha aludni akarna – nyitott be anya és a fal mellé rakta az új kuckót.

Vöric rögtön kitalálta anya gondolatát, egy pillanat alatt befészkelte magát az új dobozába. Folytatni akarta a délelőtti szunyókálását, amit a vihar megzavart. A hajnali egerészés után szüksége lett volna egy kiadós pihenésre. Emi erről semmit sem tudott. Véget nem érő csacsogása miatt nem sikerült igazán elaludni az álmos macskának. Hiába ásítozott folyamatosan, Emi ezt úgy értelmezte, hogy még több játékát kell neki bemutatnia, mert az eddigieket unja már.

„Végre valami érdekes!” – gondolta Vöric, amikor Emi a sok baba, társas és kirakó után a szövőkereteit mutatta felé. „De hiszen ez olyan, mint a Pepi hálója volt az erdőben. Lehet, hogy itt is ki kell szabadítanom valakit a pókhálóból?” Azzal már kapott is a pókhálós szövőkeret után, felváltva püfölte, ráncigálta a fonalakat. Emi szövésének pillanatok alatt vége lett. A kislány csodálkozva hívta be anyukáját, megmutatva Vöric rombolásának nyomait.

– Jobb lesz, ha a fonalakat és a szövőkereteket eltesszük előle, lehet, hogy valami rossz emléke van ezekkel kapcsolatban.

Mire a „rosszemlékű” fonalakat elpakolták, az eső is abbamaradt. Újra kisütött a nap, friss tavaszi fuvallatok borzolták a virágzó fákat az udvaron.

– Azt hiszem, tényleg jobb helyen van a teraszon a cicus, mint itt bent – fogta meg dobozostól Vöricet Emi és kivitte a lakásból.

„Fárasztó dolog ez a játszás!” – értékelte a délelőtti programját a kiscica és egy kis pihentető álomra hajtotta fejét.